Hogy a tudományos kutatás fejlődése mily váratlan fordulathoz vezethet a gazdasági életben s mily új problémák elé állithatja a politikát, arra nézve klasszikus példát szolgáltat a salétrom-előállítás kérdése, amelyet a nem régen Breslauban lefolyt vegyész-kongresszus különös hangsúllyal s nem minden izgalom nélkül tárgyalt meg számos előadásban és vitában. A német-amerikai salétrom-háború e tudományos visszhangja érdekesen világit bele a mai kapitalista termelés boszorkánykonyhájába, megmutatva azt, hogy a nagyipar urainak elég hosszú a karjuk ahhoz is, hogy egy tudományos kongresszus programmjáig elérjen.

A dolog előzményei szélesebb körökben is ismeretesek. A lőporgyártás legfontosabb anyaga a nitrogén, amelyet a háború előtt a Chiléből szállított chilesalétromból állítottak elő. Nitrogen nélkül nincs lőpor, lőpor nélkül nincs háború s az entente hatalmak a háború elején azt remélték, hogy a blokád által, amely megakadályozza a salétrom bevitelt Németországba, a német hadsereget pár hónap alatt fegyverletételre kényszeríthetik. A blokádot meg is csinálták, - a blokád kitünően is funkcionált, egy salétromszállító hajó se futott be a német kikötőkbe — s a német fegyverek mégis tovább ropogtak. A német tudománynak köszönhető, hogy a világháború harmadik-negyedik hónapjában nem ért véget, a német vegyészeinek, amely megcsinálta azt, amit addig lehetetlennek tartottak a gyakorlat reálpolitikusai: a levegőből vette el a nitrogént a lőporgyártás számára.

Hogy a nitrogén a levegőből kivonható (a levegő 80 százaléka nitrogén), az már a háború előtt is ismeretes volt. De a szétválasztás csak tudományos laboratóriumi kísérletekben volt véghezvihető. A háború kényszere alatt a német vegyészetnek — Haber nevéhez füződik elsősorban a dolog, aki azóta a német vegyészek reprezentativ man-je — sikerült olyan eljárást kidolgozni, amellyel egyénileg és olcsón lehet a levegőből nitrogént előállítani s ezzel Németországot függetlenítette a chilei salétromtól.

A nitrogén előállítás teljesen az I. G. Farbenindustrie kezeibe került s Németország legnagyobb vegyipari trösztje monopolhelyzete által gazdasági nagyhatalommá nőtte ki magát, amely kitünő szervezettsége miatt az összes ellenséges államok irigységének tárgya. Mert ami még sokkal nagyobb jelentőséget ad Haber felfedezésének, az az, hogy a katalizátoros eljárással a levegő nitrogénjéből és hidrogénjéből ammoniát s ebből salétromot, azaz műtrágyát is elő lehet állítani s így nem csak a német háborús ipart teszi ez a világraszóló felfedezés függetlenné a külföldtől, hanem a békés mezőgazdaságot is, amelynek belterjessé tétele elsősorban a salétrom-műtrágyától függ. Viszont éppen ez tette még nagyobb hatalmassággá az I. G Farbenindustrie-t, amely a felfedezés gyakorlati kihasználását teljesen kezei között tartotta.

De vége van a háborúnak s egyszerre megjelenik ujra Chile az ő természetes salétromjával: a háború előtt szívesen látott vendég ma kellemetlen konkurens az I. G. Farbenindustrie számára. De a német mezőgazdáknak jól jön a konkurencia, amely arra kényszeríti az eddig monopolhelyzetet élvező trösztöt, hogy leszállítsa a salétrom-műtrágya árát. S a német mezőgazdaság érdekei annyira nyilvánvalóak, hogy vámmal nem lehet kitiltani a chilei salétromot. Megindít tehát az I. G. Farbenindustrie ellene egy tudományos háborút.

Ugyanis a chilei salétrom mellett legfőbb érv, hogy természetes képződmény s sok olyan anyagot tartalmaz a nitrogén mellett, amely a növényzet fejlődéséhez feltétlenül szükséges, mig ezzel szemben a levegőből szintézis útján mesterségesen előállított salétrom ezeket´ az u. n. stimuláns anyagokat, első sorban a jódot nem tartalmazza s ezért a chilei salétromnál kevésbé alkalmas műtrágya. A kaloria és a vitamin harcára emlékeztet a kétféle salétrom közötti küzdelem: a mesterséges német salétromból hiányzana a vitaminhatásu stimuláns, olyan koszt volna a növény számára, mint a hántott rizs az embernek, amelytől degenerálódik. S azt a német agronómia sem tagadja, hogy a belterjes termelés következtében a német talaj nem egy helyen megbetegedést mutat s komoly aggályok merültek fel arra nézve, hogy ennek nem oka-e, legalább részben, a mesterséges műtrágya is. Ez a belső kétely az oka annak, hogy az I. G. Farbenindustrie által támogatott kémiai tudomány nem minden idegesség nélkül fogott neki a mesterséges salétrom elméleti védelmének. Ez megnyilatkozott észrevehetően a breslaui kongresszuson is, ahol bizonyára nem az I. G. Farbenindustrie befolyása nélkül, a szakosztályi előadások nagy része a mesterséges salétrom kérdésével foglalkozott s minden áron annak igazolását akarta hozni, hogy a mesterséges salétrom nem rosszabb műtrágya, mint a chilei természetes salétrom. Különösen a jód kérdése izgatta az előadókat: kell-e tényleg a jód a talajnak, tényleg oly nagy szerepe van-e a jódnak a növény táplálkozásában, mint a chilei jódos salétrom hivei állítják? S az I. G. Farbenindustrie-kémia, láthatólag idegesen, végérvényesen szeretné lezárva látni a kérdést, természetesen azzal az eredménnyel, hogy az ő gyártmánya legalább olyan jó, mint a Chile által szállított salétrom.

Természetesen ez — legalább is a békeidőben — már nem a német mezőgazdaság, hanem csak az I. G. Farbenindustrie érdeke. Sőt talán a német mezőgazdaságnak egyenesen ártalma (ha igaz, hogy jód nélkül megbetegszik a talaj, épen úgy, mint az ember). De az üzlet mégis üzlet s a nagy tröszt felvonultatja a tudományt, hogy ily módon csináljon hangulatot fenyegetett gyártmánya mellett s megnyugtassa esetleg nyugtalankodó lelkiismeretét.

Ez a közgazdasági-világpolitikai háttér rajzolódott ki a breslaui vegyészkongresszus tárgyalásai mögött annak számára, aki megszokta azt, hogy a. leginkább szakmaszerűnek látszó, vagy annak feltüntetett megnyilatkozások mögött is az uralkodó töke kezét lássa mozogni. (d. l.)