Trocki beutazási kérését mindegyik európai állam elutasította. Minden esetre ez a menedékjog szép liberális hagyományának szomorú alkonyát mutatja. Minden hivatalos és nem hivatalos kommentár dacára, amely magyarázatul kíván szolgálni. Ezek között csak egy volt, amely olyan érvet hozott fel az elutasítás mellett, amit aligha lehet nem komolyan venni. S megint az ötletes Chesterton volt az, aki fején találta a szöget. A következőket írta:

„Nem akarunk egy elbukott embert bántani s bizonyára oly ostoba és méltatlan, mint azok nyelve volt, akik kérésének elutasítását kívánták, nem volt és nem lehetett Trocki kérése. De a kérés megindokolása, hogy nevezetesen speciális orvosi kezelésre van szüksége s önéletrajza angol kiadását kell, hogy ellenőrizze, kétségtelen jele annak a megdönthetetlen meggyőzödésnek, amelyet ma minden kimagasló személyiségnél megtalálunk, s mely szerint büntetés csak a közembernek jár ki. Bottomley, aki a börtönből tovább vezeti lapját és Caillaux, aki vadász-szabadságot kér a börtönből, példái e tanulni nem akaró szemtelenségnek”.

Ha a példák talán rosszak is, itt egy nagy igazságot szólaltat meg Chesterton. Régen a politikusok és a hadvezérek nem csak népeikkel kockáztak, hanem saját életükkel és exisztenciájukkal is. Eleshettek csapataik élén; nem egynek, ha roszszul ment a dolog, elkonfiskálták a vagyonát; s nem kevesen voltak, akik a fejükkel fizettek ügyetlen politikájukért. A politizálás a legnagyobb egyéni kockázattal járt. S az egyéni kockázat elővigyázatossá teszi Ma? A hadvezér irodafőnök a biztos Hinterlandban, az államférfi talán megbukik, de egyéni méltóságához és nyugdíjához senki sem nyúl — nincsen olyan zöldségárús, aki üzletecskéjében oly keveset kockáztatna, mint azok, akik a népek sorsával kereskednek. Kölcsönös biztosítás védelme alatt folyik az egész, ünnepélyesen biztosítják a nagykövetek sérthetetlenségét, mialatt a kis embereket koncentrációs táborokba zárják; kimélik kölcsönösen, amig az erőviszonyok kb. egyformák, a vezérkarokat és a főhadiszállásokat, mialatt a csapatokra nehéz ágyúval tüzelnek. Másrészt pedig egy kulturpszihózis nyilvánul itt meg: csaknem lehet valakit azért, mert a „legjobbat akarta” megbüntetni, azért mert rossz jött ki belőle; hiszen „álmatlan éjszakái” voltak szegénynek s tévedni emberi dolog. Igy teremtettek tényleg azok, akik a népeket vezetik, jogot és szokást, amely siker esetén ezer és ezer előnyt jelent számukra, balsiker esetén ellenben semminemű hátránnyal nem fenyegeti őket. Elég azoknak a bankrottöröknek a listáját végignézni, akik ma éppen úgy mint azelőtt, mint nagy urak vagy előkelő rantiék élnek magasan felettünk, hogy megértsük mennyivel kisebb tényleges felelősséggel jár ez a hivatás, mint akármelyik más, bár nagyobb felelősséggel volna összekötve, mint akármelyik másik. Nyilvánvaló, hogy ez egészségtelen állapot; nem csak mert igazságtalan, hanem mindenekelőtt azon következmények miatt, amelyek kritikus időkben belőle kinőnek a minden gátlás hiánya miatt, ami csak annál van meg, aki a saját bőrét is a vásárra viszi. Az önmagával őszinte gondolkodó régen tudja, hogy a világbéke hatásos biztosítékairól csak akkor lehet majd beszélni kezdem, amikor a kormánynál álló emberek nem csak távolrobbanó gyujtózsinórokat gyujtogatnak, hanem mind azzal, amik és amijük van, a rizikó legelőre toltabb frontjára kell kivonulniok: életükkel a csata frontjára, vagyonukkal a gazdasági frontra, szabadságukkal és biztonságukkal a jog-frontra.

Figyelemreméltó, hogy Emil Ludwig új könyvében („Juli 14”. Berlin, Rowohlt Verlag), az utolsó, pathetikus fejezetben ugyancsak a személyes felelősség, a személyes kockázat hiányának tulajdonítja a Világháború kitörését:

„Harminc diplomata, fejedelem és generális hazugsága, és könnyelműsége, szenvedélyessége és félelme Európa békés millióit négy éven keresztül gyilkosok, rablók és gyujtogatók hordájává változtatta, hogy négy év mulva eldurvulva, elszegényedve, betegen hagyja itt az egész földrészt... Akik ezt a bűnt elkövették, büntetlen és szabadon maradtak. Népük csak azt a kettőt ölte meg, akik előbb a háborút el akarták kerülni: a cárt és Tisza Istvánt. Európa összes többi személyesen felelős vezetője elmenekült a számonkérés elől vagy népe nagylelküsége következtében megmentette életét a katasztrófából, amelyet a harcmezőn egyetlenegy se tett kockára, Tiszán kívül. Egynek nevét sem találjuk azok közül, akik Európa hadüzeneteit láthatólag aláírták, az elesettek listáján”.

Hozzá lehet tenni: Egyetlenegy sem szenvedett vagy szenved (néhány orosz kivételével) bárminő anyagi hiányt; a népek elbuktak, millió kis vagyon szétfolyt de se egy Vilmos, se egy Nikoláj se egy Berchtold nem él nélkülözések között, sőt társadalmi megvetésnek sincs kitéve ... Emil Ludwig könyve már ezért az egy gondolatért megérdemli, hogy mint a többi könyve ez is millió példányszámot érjen el, azért az egy gondolatért, hogy a milliók sorsát nem szabad olyanokra bízni, akik 90 percent valószinüséggel egyénileg aligha lesznek részesek ebben a sorsban, emberekre, mint az a Berchtold, aki nem sokkal a világkatasztrófa ki-ragasztása után blazírt közönyösséggel azt mondhatta: „Hagyjanak már békében, már régen unom az egészet”. (L. S.)