Az a paradox erkölcsiség, ami miatt Rasputint az ellenségei szent ördögnek nevezték el, tulajdonképpen a chlysti keresztyén szekta tanítására viszi vissza eredetét, amely szektának nevelése Rasputin. Ez a szekta Oroszországban a holt egyházi szervezettel és vallási formalizmussal szemben az élő hitnek s az őszinte és mély, egyéni vallásosságnak volt a képviselője. Az Istennel való közvetlen egyesülést hirdette. A vétkezés kérdésében azonban egy különös és bizarr tanítást követett. Azt vallotta, hogy, miután Istenhez csak a bűnbánat útján lehet eljutni, a bűnbánatra pedig a nagy vétkezések vezetnek, az embernek oda kell vetnie magát a bűn karjaiba, mert ez megalázza az embert, megsemmisít benne minden büszkeséget. Tisztúláshoz és a szenvedélyek megöléséhez tehát csak az által jutunk, ha előbb vétkeztünk.

Rasputin ennek a szektának hatása alatt áll, mikor a belső hivásnak engedve otthagyja családját, házát, birtokát és neki indul a végtelen orosz pusztának, hogy mint Isten elhívott embere vigye az üdvösség üzenetét mindenfelé azok számára, akik Istenre szomjasak. Ezzel a küldetéssel öleli magához minden vidék hívő asszonyait is, hogy azután visszatérve missziói útjáról, 30 napi szörnyű vezeklésben és bőjtben hulljon Isten kegyelme elé.

A chlysti szektának ez a tana persze kevéssé viseli magán a logikai őszinteség bélyegét. Mert mással, mint rabulisztikával aligha lehet alátámasztani ezt az álláspontot. Nem állíthatjuk, azonban hogy ennek a gondolatmenetnek a szofisztikus volta tudatos is lett volna a szekta tagjai lelőtt; s így a chlystiek „vétkezése” semmiképpen sem esik ugyanolyan elbírálás alá, mint a szokványos képmutató kegyesség, amely „vizet prédikál és bort iszik”. Kétségtelen azonban, hogy Rasputinnál ez a tan erkölcsi őszinteségét elvesztette. Rasputin mindvégig a chlysti szekta szofista vétektanával csábítgatja el az asszonyokat, de már hunyorít hozzá a szemeitvei. Ez a mozzanat kétségtelenül ördögi vonás Rasputin életében.

Mindenesetre másképpen áll ez a dolog az asszonyokkal, akik között tényleg sokan voltak olyanok, akik töretlen hittel és őszinte vallásos rajongással veszik körül a „szent” embert. Ezentúl már nem a hit szenteli meg Rasputin szerelmi orgiáit, hanem az asszonyok őszintesége és vallásos odaadása.

S valóban: az a hit, amit a chlysti szekta nyomán Rasputin hirdetett a szerelmi vétkezésről, igazában és töretlen őszinteséggel, csakis a nők vallása volt. Mert abban a dogmatikában, amellyel a chlysti szekta és Rasputin indokolja a vétkezést, a vétkes szerelem eszköze volt az üdvösségnek. A nők azonban másképen értették a dolgot. A n ő k számára ez a vétkezés már maga a megtalált üdvösség.

„Rasputinnál az asszonyok kétféle vágyódásuk teljesedését találták meg: vallásos megváltást s a testi hajlamok kielégítését ... Ezek az aszszonyok, kiknek lelkében addig a vallásos és érzéki hajlamok küzdöttek egymással, Rasputin ölelésében, e szent szatír karjai közt, megtalálták a boldogságot, melyet nem zavart meg a lelkifurdalás”.

Jellemző, hogy az a vétkezés, amire a chlystiek felbiztatják a híveiket, csaknem kizárólag a szerelmi élet területére vonatkozik. Szinte elképzelhetetlen, hogy ugyanez a szekta ugyanilyen határozottsággal búzdítaná fel a tagjait pl. a gyilkosságra és tolvajlásra.

 Alapjában véve nem is más a chlystieknek ez az új dogmatikája, mint a szerelem lázadása a középkori keresztyénség ránkmaradt béklyói ellen.

A középkori keresztyénség semmi más területen nem vetette olyan korlátozás alá az életet, mint éppen a szerelmi élet terén. A szerelmi életet mint valami tisztátalan dolgot nézte le. Emiatt iktatja be tantételei közé a szeplőtlen fogantatás dogmáját; ezért tiltja el papjait a nősüléstől, ezért üldözi a szerelmi költészetet és művészetet stb. Ha a középkori keresztyénség erkölcsi terrorja alatt élő európai ember tisztátalannak érzi a maga lelkét, az majdnem kizárólag az érzékiségére vonatkozik. A gyülölet, harag, irigység, bosszú, harci vágy indulatai ellen nemcsak hogy nem lép fel erélylyel ez az erkölcsi terror, hanem ellenkezőleg vallásos megszentelődésben és igazolásban tudja részesíteni. Ennek a keresztyénségnek a neveltje nem érzi magát tisztátalannak, ha belső részeit elöntik a gyűlölet és bosszú szennyes vizei, csak olyankor, ha erotikus vágyai vesznek erőt rajta.

A szerelmi ösztönnel szemben való emez elbánás igaztalan és méltatlan voltát érezte meg a reformáció, amikor a pap számára is megengedi a szerelmi életet s ezáltal azt igaz és megillető jogaiba helyezi. Luther lépése, amellyel a szerzetes leányt megszökteti és feleséggé teszi, volt olyan bátor és forradalmi tett a maga idejében, mint amilyen ma a polgár ember törvényen kívüli együttélése a szeretett nővel.

Ugyanez az ösztönös tiltakozás nyilatkozik meg a chlysti szekta dogmatikájában, amely maga sem meri bevallani maga előtt ezt az igazi indokot s azért keres eljárása igazolására körmönfont utakat. De a hívő nők vallásos áhítata őszinte és kertelés nélküli indokolást talál rá.

A chlystiek maguk előtt sem vallva be tulajdonképpen a szerelem jogaiért küzdenek. Ebből ered az a másik különös és bizarr tanításuk, mely szerint a házasságban folytatott szerelmi életet a Szent Lélek elleni bűnnek minősitik. Nyilván a szerelem őszinteségének és spontaneitásának nagy érdekei lebegtek a szemeik előtt, mikor ezt a vakmerő tanítást megfogalmazták.

Egy bizonyos: a történelmi keresztyénség a reformáció óta elmulasztotta ujabb revízió tárgyává tenni a szerelmi élet bonyolult kérdéseit s tűri, hogy egyfelől a hazugság, képmutatás és álszenteskedés dudvái borítsák el és öljék meg a szerelmi élet őszinteségét és erkölcsiségét, másfelől pedig hogy tragédiák és erkölcsi katasztrófák áldozatáivá váljanak azok, akiket csak az abszolut igazság és erkölcsi őszinteség tud kielégíteni.

A chlysti szekta tulajdonképpen memento a történelmi keresztyénség számára, hogy egyszer végre már felelőssége tudatában tegye vizsgálat tárgyává a szerelmi élet felfokozódott problémáját és magas ethikai szempontok érvényesítésével jöjjön segítségére a világnak eme legfájóbb, a gazdasági nyomorúság mellett legpusztítóbb nyavalyája meggyógyitásában. (Losonc)

* René Fülöp — Miller: Rasputin a szent ördög. Dick Manó kiadása, 1929.