Egy friss és szikrázó budapesti hetilap, Ady-disputát csinált, pontosan arról az oldalról, ahonnan senkise várta. A disputának félig-meddig már vége.* S a mérleg? A csőd mérlege. A Nyugaté, a nyugatosoké. Ez a csőd kikerülhetetlen volt. Még elódázni sem lehetett, ahogy sokan szerették volna. Az utolsó tíz magyar év gondoskodott erről. A történelem: ez a megfölebbezhetetlen, szigorú biró, amely diktált sorsokat és eseményeket. S osztályokat rendezett át, balról jobbra és jobbról balra. Azt az osztályt is, amely a Nyugatot életre hívta, fölnevelte. Ahogy változott ennek a szerepe, változott ő is: balról jobbra ment. A forradalomtól az ellenforradalomig csúszott, alulról fölkerült, föl egészen a kurzusig. S az új pozícióban a multra már nem volt szüksége. A mult a forradalom: Ady Endre, akitől szabadulni kellett, szabadulni, de hogyan? Egészen nyiltan és ripszropsz nem lehetett, mert ezzel kockára teszi maga becsületét is. Nemcsak az emberek, osztályok is vigyáznak arra, hogy mint dzsentlemeneket tiszteljék őket. A forma a fontos és ezt a formát végre megtalálta a revízióban. Az itéletet, amelyet önmaga fölött tart, áttolta Adyra, a halott költőre: ő lett a bűnbak. Nyílt kártyákkal nem divat játszani sehol; magyar földön különösen nem. S a multhoz ostobaság ragaszkodni akkor, amikor ez nemcsak vádol, hanem másokat bíztat — példára bíztat. S a nagy viadalban ma már nem engedheti meg magának az ellenforradalom, hogy valamiben is hendikepelje önmagát. Az ilyen hendikep: előny az ellenfélnek. S ki az ellenfél? A mult, a saját multja: Ady Endre.

*

Persze Ady ellen lehet hadakozni. Az esztetika azonban ehhez nem elég. Nem elég és nem is alkalmas. Aki Adyt csak mint esztetikai értéket méri, az hamisit. S könnyen bűnbe marasztalhatja, mint rimcsinálót, szavakkalbánót, formaépítőt. Adynak az írás nem volt játék (csak játék) és nem élt légüres térben, mint azok, akik most fejét akarják venni. Az ő jelentősége, akár Petőfié, szociális. S értékét is ez adja meg: az az élet, magyar élet, aminek hangot adott, amit verssel segített. Hogy nagyobb volt a többinél, hogy nagyobb lehetett, ennek köszönheti. Ezzel jutott a vezérségig, ezzel maradt is az élen. Nem volt izolált, nem járt és táncolt, ahogy az esztetika fütyült. Bent élt és gázolt abban a magyar életben, ami alul volt, ami a jövő volt: valóság volt. S ez az élet diktálta neki a sorokat. Nem az ő bűne, hibája, hogy ezek a sorok elriasztják a kényes Kosztolányi De. zsőt. Erről maga Kosztolányi tehet. Az a Kosztolányi, akinél az irodalom játék, úri passzió, karrierlehetőség, felleghajtás. S az sem Ady hibája, hogy politikusságában kissé girbékgörbék az útak. Ady balról állt: ez kétségtelen. De vele együtt balról állt akkor három nagy osztály: a parasztság nagy része, a polgár és kispolgár, meg a munkás. Ezek másmás szándékkal, de egyet akartak, azt, hogy változzon a magyar világ. Azt akarták, hogy legyen demokrácia. Ez a szó akkor még sokat jelentett: forradalmat. S ebben a jelben akartak győzni, alulról fölkerülni. Ady se egyiké, se másiké nem volt, hanem mindhármuké; ha nem is egyformán, de őszintén. A leglényegében mégis közelebb a kispolgárhoz. Az ingadozások, amiket megtett, az alullévők ingadozásai voltak. Ahogy ezek hangulata változott, úgy változott az ő harcikedve is. S így jutott el a halálhangulathoz, az. elfáradozáshoz, lemondáshoz, a minden-mindegyhez. Ez a halálszag akkor már bent volt a levegőben, átborzongott az életért verekedő polgárságon és megejtette a kispolgárt. Nem volt nehéz: vasököllel állt a kormánykeréknél a bankár és az. ezerhold. A sikerben sokszor bízni sem tudott — a vasököl ellen. A kispolgár sorsa ez, törvényszerű. Néha hősként áll a gátra, forgatja bátran a kardot, máskor ellankad és reményét veszti. Az a balhiedelme, hogy ha ő kiáll, egyszerre leomlanak Jerikó falai és ölébe hull az álma.. Ez a, balhiedelem a történelmi operettek egész sorát játszatta el vele. A fáktól néha nem látja az erdőt, nem ismeri a társadalmat mozgató erők jelentőségét. S ha akadály jön, megroppan és mindent megnagyit. A hatalomból fétist csinál, a bankárból végzetet, a csendőrből törvényt. Ady is vele ringott sokszor és vele rokkant össze. Akár Tolsztoj oroszban, ő is, belebékül néha abba, ami nem volt. S hirdette: meghalni szépen, meghalni bátran, ez is valami. Ez persze már nem a harc hangja volt, hanem azé a pesszimizmusé, amelyet a polgár, a kispolgár hintett el. De alulról jött és a jövőt sóhajtotta. A jövőt, ami 918-ban kezdődött és amit az ellenforradalom fejezett be. Adyban ez minden együtt volt; vele szólt Achim, vele dörgött a pesti utca, benne síkoltott minden fájdalom. S e z az, amit nem lehet fölmérni csak esztetikával. Ez a lényeg, ez Ady, az igazi Ady. Az, aki nem tudott úgy bánni a szóval, mint esetleg Kosztolányi (bár ez is vitás) de amit kimondott, abban elül volt, az élettel volt. A többivel, a milliókkal. S nem egyedül és nem fönt, fönt — ott, ahol az irodalmi rendőrök kunsztoznak. A bohóc kosztümjében.

*

Hogy nem lehet lefordítani? Ez igaz. S az is igaz, hogy egészen magyar. Az azonban, hogy kit könynyebb fordítani, nem lehet érv — Ady ellen. Kosztolányit biztosan könnyebb. Nála csak szerény kis egyéni panaszokról van szó, játékról, rímekről, szavakról, jambusokról — formáról. De Adynál sokkal többről; az ő verseivel nem lehet olyan egyszerűen végignézni. Nála minden szó a valóságból szakadt. A volt magyar valóságból. S ki tudja ezt például németre fordítani? Azt, hogy a „geszti bolond”, vagy „ez a ricsaj” mit jelentett — magyarul. 1910-ben és azután. Nehéz dolog, olyan nehéz, mint mondjuk az orosz Blokot idegen nyelvre átültetni, vagy Pudowkin darabját, a Sturm über Asient hungárizálni. Ez a kifogás külömben is majdnem komolytalan. Az igazi költőt, ha történelmi lehetőségei azok, mint Adynak, sohasem lehetett az internacionális irodalom értékei közé fordítgatni. A történelmi lehetőség tudniillik igen megszabott volt Adynál. A kapitalizmus olyan szakaszában élt, amikor Európa nagyrészében már régóta fönt volt a polgárság, sőt futott lefelé. Magyarországon viszont még a sáncokon kivül volt és alul, a hatalom alatt. Ez a különbség zárta őt el (és zárja el) a világhírtől is. Az ő lírája speciálisan magyar hisztéria, magyar valami. A huszadik század és a magyar középkor együtt: egyveleg, amit itt sóhajtoztak és duhajkodtak össze.

S egy kissé tragédia is — dalban elbeszélve.

Ady a bélistán. Nem furcsa? Nem.

Ez volt a rendje. Az ellenforradalom az egész forradalmat bélistára helyezte. S Ady a forradalomé volt. A bélista neki is kijárt, őt is megillette. Hogy halott, hogy ott nyugszik a Kerepesi-úti temetőben: ez nem védi. Az ellenforradalom tudja, hogy kétféle halott van. Az egyiket el lehet feledni a sir csönd neki, a kereszt bocsánat. A másikat hiába temetik, hiába csukják lé a szemét: n é z. S hiába a ráimádkozás, kilép a sírból és kísért,

Ady ilyen.

Ő az a csodálatos halott, aki — él. Él és vádol. A judásokat vádolja, akik elárulták. S nem is harminc ezüst tallérért.

Ingyen. (Kiskőrös)

* A vita teljes anyagára még visszatérünk. (A szerk.)