Csalt az előérzetem. Erre az évre „Mussolini” című könyvet vártam Emil Ludwigtól. De: Juli 1914 — az se rossz. Pont tizenöt éve, hogy kitört a világháború, az emberek emlékezete visszafordul, a napilapok ban is versenykérődzés folyik s bár most is azt hiszem, hogy „Mussolini” jobb lett volna, „Juli 1914” — az se rossz...

Kész szerencse az ilyen — bármely pillanatban bármire — beállítható; érdeklődés. Az ilyen írót sosem fenyegeti az a veszedelem, hogy elvérzik egy gondolaton. Napoleon. Pont. Bismarck. Pont. Goethe. Pont. II. Vilmos. Pont. Jézus. Pont. Mussolini... pardon: Juli 1914. Pont. (De fogadni mernék, hogy jövő őszre Mussolini jön). Kedves könnyed pillangószerelmek. Nyomtalanul mulnak — író és olvasó felett.

Némi disszonancia csak abból áll elő, ha az ilyen író elfelejtkezik magáról és pretenciókkal lép fel. Ha az erkölcsi komolyság ítélő-palástját ölti fel. A palást kifogástalan. Az ítélet szövegezése is formaszerű. De a hang rezgése bizonytalan ...

* * *

Orosz koronatanács. A cár határozatlan. Inkább — nem... Százötvenezer munkás sztrájkban áll. Rendőrgolyóktól elhullott számtalan orosz... Ilyen időben mozgósítani...? És feláll Maklakov: „...a belső veszedelmet csak a nemzet fegyverbehívása háríthatja el...” A cár elgyengül. Határozat: tizenhárom hadtest mozgosítása Ausztria ellen, tervbevétetik; a mozgósítás napja a külügyminiszterre bízva... „És itt egy mondat következik, kicsit carlylei hangulatban és formában: „Fühlst du dunkler Sasanow, was der Zar aller Reussen vor allen Gener�älen in deine zivilen H�ände legt? Die Büchse der Pandora”.

Kicsit carlylei: hangulatban és formában. De minden, minden fűtöttség nélkül. Nem meggyőző.

És az egész könyv nem az. Nehéz volna bizonyítani, hogy: azért mert a könyv szerzőjének édes-kevés köze van ahhoz, amiről beszél s mert az időt, amelyet megírásával tölt, csak véletlenül nem fordította másra, például Mussolinira... Az ítélet, amelyet az európai kabinetek háborús felelőségéről mond, ép úgy lehet helytálló, mint megtámadható, nem a történelmi igazság, hanem a művészi igazság hiánya az, ami ezt a könyvet súlytalanná teszi. Ezerkilencszáztizennégy juliusának minden napja, elsejétől harmincegyedikéig benne van, a külügyi hivatalok színes kiadványai, a memoárok, irattári közlemények feldolgozvák benne és mégis: hallatlan merészségnek kell mondani, hogy „1914 juliusa” nevét viseli... A különös, különös nyári hónapét, amelyben mind e dolgok megtörténtek, mondattak, leírattak, gondoltattak, de ezeken kivül még mennyi más minden történt, nem történt, indult, megállott, elkiáltatott, elhallgattatott, egyszeri, nagyszerű hullámjátéka az időnek, végtelen mélységek, végtelen magasságok, amiket összefogni egy könyvben — lehet... de — Emil Ludwig könyvének olvasója még sem panaszkodhatik. Legalább is: becsapásról nem. Címlapján a négy fénykép: Berchtold (tipikus bécsi Feschák), Iswolski, Liebknecht, Jaurès előre jelzi, hogy 1914 juliusának csak történelmi anekdotáival lesz találkozásunk, diplomaták drámai szóváltásaival, izgatott végszavakkal, plakátbetűs szenzációkkal és betegszobák ismerős végjeleneteivel, izgatott futkosással, ünnepélyes doktorábrázatokkal, a köteles utolsó injekciókkal, álszomorúsággal, melynek lárvája mögött a kapzsi szem a várható haszon, rokon a végrendelet, orvos a honorárium után kutat...

A Ballplatzon a két háborús gróf: Berchtold és Forgách beszélgetnek a szerajevói pisztolylövések után. Az arcuk, a hangjuk illendően komor. De soha annyi frenetikus életláz nem volt a szemükben, mint ezekben az órákban. Valami jön. Az életük nagy pillanata elkövetkezett. A nagy lehetőség, az annyiszor várt, az annyiszor már feltünt, közelükbe ért, de mindannyiszor megszökött nagy dolog... Most itt van! Megfogni lehet. Az a két pisztolylövés — ha nem várunk soká — egy nagy háború nyitánya lehet...

Más. Berlin. II. Vilmos széljegyzeteket irkál a kancellár aktái alá. A birodalom bécsi követének jelentése, melyben arról számol be, miként óvta Berchtoldot túlerős fellépéstől Szerbia ellen, ezt a margót kapja: „ki hatalmazta fel rá! Buta dolog! Semmi köze hozzá!” Hát persze; egyszer van ilyen jó alkalom s Tchirsky elrontaná! Buta dolog. A hadsereg kész, a tábornokok türelmetlenek s a trónörökös mit sem áhit inkább, mint egy friss vídám háborút... El ne merje senki rontani!

* * *

Más. Szentpétervár. Sasanow, Januschkievits vezérkari főnök, a Nagyherceg hetek óta izgatott aggodalomban élnek. Erős marad-e a cár? Nem ül-e fel Willy táviratainak? Nem vonja-e vissza a mozgósítási rendeletet? De igen. Vissza von...ná, ha katonái engednék. De nem engedik. „Nem lehet Felség! Technikai okokból lehetetlen”. (És Berlinben hajszálnyira úgy. Moltke Vilmoshoz: „Technikai okokból lehetetlen”).

* * *

Más. Az Északi tengeren. Páncéloshajó fut Poincareval s miniszterelnökével. Szikratávírat jelenti, hogy Belgrádban átadták Berchtold ultimátumát. Poincare — lotharingiai... Gyermekkorának álma hát megvalósul! Kettőzött gőzerővel csak haza! Pár napon belül az ágyuk már döröghetnek, ha acélszív hiúsít meg minden kibontakozást...

Más... Nem más. Mind csak ugyanaz! Mindegyik akarja a háborút. Hírvágy, tettvágy, fantasztikusra duzzadt sportszenvedély, vérfürdőre vágyó hiúsági láz, — nagyon helyesen látja Ludwig — ezerkilencszáztizennégy juliusának mintegy harminc diplomatáját, vezérkari főnökét, hadügyminiszterjét, szuverénjét ezeknek a szenvedélyeknek egyike, másika, vagy mindegyike hevítette és késztette, hogy csinálja, hogy meg negátolja, hogy akarja a háborút. Idáig és ebben a részben eléggé rendben a dolog.

(Itt, ezen a ponton, az olvasóból kikivánkozik egy kérdés, mely nem Emil Ludwig címére intéztetik. Fentnevezett urak egyike másika, majd mindegyike, annyira akarta a háborúsdit, hogy a partie összehozása céljából csalástól, hazudozástól, okirathamisítástól, s a perfidia semmi fajtájától vissza nem riadt. Tizenöt év adatgyűjtése megállapította, hogy a párnás ajtók mögött igen sötét gentlemanek sáfárkodtak. És a történetírás eddig még minden diplomatagenerációról megállapított ilyen kis sötétséget. Nos, a kérdés az, hogy ennyi rossz tapasztalat után nincs-e okunk, nincs-e jogunk már az élő és a szemünk előtti sáfárkodó diplomáciát minden szkepszissel kezelni, a legerősebb kritikai üvegen keresztül vizsgálni? Birka együgyüséggel kell-e várnunk — fait accompikkal gazdag — újabb tizenöt évet? Kimondom: a sok ünnepi misére gondolok, amellyel az európai publicisztika minden nemzetközi tanácskozást bevezet. Ennyi gyanútlanság már nem is tiszteletreméltó).

* * *

De ki az, aki nem akart háborút? „Der Mann lauf der Stralsse” — mondja Ludwig. Az ötszáz millió ember, a műhelyben, az) eke szarva mellett, a pult mellett, a napi robotja mellett. És első sorban az ötszáz milliónak a megszervezett része: a munkásság. Az Internacionale. Haase, Van de Velde, és — Jaurès (akiről könyve legszebb szavait írja Ludwig). „Frieden! Frieden! Nieder mit dem Krieg!” „A bas la guerre!” „Peace! Peace! No war!” — harsan fel az uccán s a szociálista sajtóban...

Azután — egyszerre csend lesz. Sajtóban és uccán egyaránt. Nemcsak a beígért általános sztrájk marad cl, hanem szépen megszavazzák a hadihiteleket, a pártsajtó csinál egy kis átmeneti halandzsát. Párisban „német csizmát” emleget, Berlinben „orosz kancsukát” s a vörös zászló szépen begöngyölve a sarokbaj kerül. Miért? A felágaskodó kérdésre Ludwig így felel: „Mert a kormányok a fehér, kék, sárga könyvekkel ezeknek háromnegyedrész hamisításaival félrevezették a népet. Önvédelmi harcnak, szabadságharcnak hazudták a háborújukat és a mozgosításuknak ötpercnyi, tízpercnyi posteriozításával igazoltatták, hogy a megtámadott fél ők valának...

Ludwig le tudja írni ezeket a sorokat: Ha a német császári kormány augusztus 3.-án a tényeknek megfelelő hamisítatlan dokumentumoknak csak egy részét is publikálta volna), hát a német szociálisták egységesen a hadihitelek ellen szavaztak volna...

Szerencsére „dokumentumok és magyarázatok” vannak e könyvben (mint az előszó írja) és hálaistennek a dokumentumok értelmesebben beszélnek, mint a magyarázatok, Ime: Értesülvén az utolsó juliusi napok szociálista felvonulásairól, a császár ezt írja az aktára: „Nem tűrni! Ismétlődés esetén proklamálom az Ostromállapotot s a vezetőket tutti-quanti becsukatom”.

* * *

Párisban? A Conféderation Générale monstre gyülését utolsó pillanatban betiltják, „mert a szónokok a mozgósítás megakadályozásának eszközeiből akarnak beszélni”.

Bécsben? Már augusztus első napjaiban készen van a rendelet „a subversiv elemekről, akik állítólag nagy számmal élnek a monarchiában” s a hatóságok felhivatnak, hogy ezeket minden módon ártalmatlanná tegyék... S persze, hogy a napokkal előbb még lángot okádó pártlap is a fontoskodó történelmiség leplébe rejti szégyenérzését, „a történelem érchangjáról” szaval, meg hogy „lehullott a lepel a cári politika pimasz játékáról...”

Mire való és mire jó Ludwig szépítgetése? Bevallottam, vagy bevallatlanul — a gyengeség gyengeség marad. Jó, Jaurés-t megölték augusztus 1-re virradó éjszakán, azon az éjjelen, amelyen már útban volt hozzá a német megbízott, hogy közös plattformról tanácskozzék vele. De ezeknek a tanácskozásoknak más témája már aligha leendett, mint az, hogy megszavazzák-e a hadikölcsönt, vagy a szavazástól tartózkodjanak... Generálsztrájk? Forradalom? Már napokkal előbb a lehetetlenségek szférájába útalta ezeket a lehetőségeket az Internationale egész vezérkara.

Az európai munkásság nem akadályozta meg, mert nem tudta megakadályozni a háborút. (És nagyon is kérdéses az is, hogy a mi-mai háborúellenes beállítottságunk nem láttatja-e velünk erősebben a dolgozó osztályok akkori háborúellenes akaratát, mint amilyen a valóságban volt...?)

* * *

Van írói nemezis. Emil Ludwignak ehhez a könyvhöz egyetlen egy ötlete volt csak: bemutatni, hogy harminc ember regardok nélküli sportpassziója hogy sodor halálveszedelembe 500 millió olyan embert, aki (élt békés-boldogan s esze ágában sem! volt a háború. A harminc sportférfiú portréjához voltak színei. De a juliusi Európa 500 millió embereiről semmi élménye nincs, s ezekre, könyvében nem is hárulhat más feladat, mint hogy kontrasztszínekben díszelegjenek jók, békések, elíjedettek, ártalmas szenvedélyek nélkül valók legyenek, szivökben szélsemzavarta csönd honoljon, s a világok e legjobbikából zuhanjanak poklok fenekére. Az írói ötlet így tökéletesen kihozható. Csak az igazság szenved közben sérelmeket. S a mű kap szépségfoltjokat.

* * *

Ludwig ítélete a háborús felelőség nagy perében:

Legbűnösebbek Bécs és Pétervár, utánnuk Berlin és Páris következik, a sort London zárja. Felmentetnek pedig? A tömegek. „Der Mann auf der Strasse”. Az egyszerű robotos európai. Az nem akarta a háborút, nem vágyott reá, nem volt érdeke benne, félt tőle, küzdött ellene amig bírt, aztán belehajszoltatta magát a gyűlöletbe és elkeseredésbe más nemzetek robotosai ellen.

Hát én egy szóval sem mondom, hogy bűnös. S ha mondanám se tudnám közvetlen bizonyítékokkal bizonyítani. De valami tudok. Magamról s magamon keresztül az ötszáz millióról, kik álltak, vagy ültek angyalok lelkével a béke munkahelyein): azt tudom, hogy ebből az angyali lélekből egy szó sem igaz. A gyűlöletben és elkeseredésben nem kellett belehajszolni minket. Azzal telve voltunk mi magunk, ha nem is éppen más nemzetek robotosai ellen...

* * *

Emil Ludwig történetszemléletét sem felfedezni, sem bírálni nem kell-e legújabb könyve alkalmából. Harminc ember csinálta a háborút...? Jól van, harminc ember csinálta. Hagyjuk a gazdasági motívumokat, a belső állapotok külpolitikai konzekvenciáit, a hadianyaggal telt raktárakat, maradjunk a császárok kedélylabilításai, a sportgrófok játékszenvedélye, a nagyhercegek verekedő temperamentuma mellett. És igen Moltke meg Tirpitz lőni akartak a puskával, ha már volt nekik, Izwolskij hiúsági sebei viszkettek s a többiek is mind játékos izgalommal rontották, a mi még rontható volt. Hiszem s az elmém is könyebben felfogja az emberi dolgokat, mint a történelmi transcendentáliákat, de: aki így meglátja és jelentősnek látja 30 emberben a dúló emberi szenvedélyeket, az hogyan tudja úgy elszimplifikálni a többi 500 milliót, hogy mondani sem tud róla mást, mint ezt: „Der Mann auf der Strasse” és gondol alatta valami teljesen, kiegyensúlyozott gépszerűt.

Hát nem! Kilencszáztizennégy juliusában már nyugtalanság és több nyugtalanság volt a világon, mint amennyit 30 ember felkavarni tud. A szerajevoi pisztolylövések egyszerűbb szíveket s egyszerűbb elméket is készenlétbe helyeztek, nemcsak Berchtoldot, nemcsak Forgách grófot. Mind, mind, mindannyian váltogattunk akkor egymással ünnepélyes komor szavakat, s a szemünk mélyen nekünk is életláz ragyogott. Valami esedékes — mondottuk és akartuk, hogy jőjjön valami. Valami más, akármi, sorsforduló, az Élet nagy pillanata, kifosztott szegénységünk megváltozása. Belépőjegyet szorongattunk a kezünkben az élet nagy játékasztalához, amelynél mit is veszthetünk, mikor semmink nincsen.

* * *

Tulajdonképpen csak ennyit akartam mondani: Kérem a részemet a háborús felelőségből. Mély csalódásoktól lesújtva, de kötelességszerűen vállalom.