Karl Bühler újabban egy nagyon figyelemre méltó könyvet írt „A lélektan kríziséről”. A krízist u.i. Bühler minden további nélkül konstatálja. Viszont e krízist nem a hanyatlás, hanem az épülés krízisének nevezi. Ám miért beszélünk egyáltalán krízisről? S miért van a mai lélektanban krizishangulat? Felfogásunk szerint ennek a kérdésnek a megvilágítása révén ragadható meg a legkönnyebben a jelenkori lélektan problematikája.

Ö mily büszke idő volt az a kor, amit az a meggyőződés hatott át, hogy a lélektan csak a győzedelmes természettudományokhoz való szigorú símulással üzhető s ezért főképpen a kísérleten kell alapulnia. Ezért azonban kicsinyesség és igazságtalanság volna a lélektani kísérletek bámulatra méltó teljesítményeit kissebbiteni. Ugyanilyen rövidlátásról tenne tanulságot, ha ma a kísérleti lélektan végét vagy összeomlását jósolnánk be. Minden vitán felül ugyanis kétségtelen, hogy a kísérleti lélektannak bizonyos — s egyáltalán nem szűkre szabott határok között, — elmúlhatatlan és pótolhatatlan jelentősége van. Ezért tehát csak az afölötti csalódás, hogy az álmok minden virága nem érett be, vagy pedig a tudatlanság követelheti vissza a lélektan kísérletek-előtti korának állapotát illetve a kísérleteknek az olyan területeken való kikapcsolását, ahol azok természetszerüleg lehetségesek. S ki is kell emelnünk, hogy a kísérleti lélektan legelőrehaladottabb táboraiban a legszorosabb együttműködést keresik a lélektan új követeléseivel s ez az együttműködés sok helyen már meg is van. Nagyon világosan mutatják ezt például a marburgi psychológusnak E. R. Jaenschneka munkái.

Mik azonban ezek az új követelések?

Már nagyon régen világos volt a kutatók előtt, — s ezek közül itt csupán a geniális Franz Brentanot nevezzük meg — hogy a természettudományhoz való csatlakozás a lélektan számára sohasem szabad, hogy a természettudományok utánzását jelentse. Hisz´ épp ettől a generációtól tanultuk meg, hogy miként kell minden egyes adalékot a maga természetes sajátossága szerint kezelni, hogy legeredetibb alkatában meg ne hamisitassék. A kérdés tehát ezen a területen a dolognak megfelelő „természetszerű” metódus, azaz annak a kérdése, hogy azok köziül az eljárási módozatok közül, amelyek más területeken fényesen beváltak, egyet sem szabad előzetes vizsgálat nélkül átvenni. A lélektani kutatás előfeltétele mindig a maga legsajátosabb különösségében adott pszihikai lényegéről való legteljesebb világosság volt. Mindig ehhez a kiinduláshoz kellett igazodniok a kutatás valamennyi szempontjainak, s a végső principiumokra irányított vizsgálódás révén, ebből a pontból kiindulólag keletkezett a lélektan elméleti alapvetéséért folytatott harc. Ezért azután nem véletlen hogy Franz Brentano iskolájából fejlődött ki Edmund Husserl úttörő vezetése mellett a fenomenológia hatalmas mozgalma. A fenomenológia u. i. a filozófián kivül, ahol korszakalkotó, eltekintve más hasonló területektől, a lélektanra is átcsapott. Hogy egész röviden megmondjuk, az igazi források után való vágynak, a dolgok felé való előítéletek nélküli fordulásnak köszönhető az a felülmúlhatatlan alaposság s az a minden várakozást felülmúló teljesség, amellyel a fenomenológia révén sikerült a lelki tartalmak bonyolultságát és finomságát felfedni. Ami a futólagos szemlélet révén élettávolinak és elvontnak hatott, lényegében nem volt egyéb, mint az út a pszihikai egész gazdagságához s formáinak és alakzatainak tarka világához. Mily buján virágzott ki például ez a világ a sajnos oly korán elhunyt Max Scheler mágikus erejű látása nyomán. Ehhez az áramlathoz azonban csatlakozott egy másik is. Nevezetesen: épp a természetés szellem-tudományi eljárások közti különbségek tekintetbevételéből merült fel az „értelmező” lélektan gondolata. A természetfolyamatokat u. i. „felfedjük”, a lélektani strukturákat viszont „megértjük”, — ez az a mindent keresztül-kasul szántó téma, mely végtelen variációkban csendül fel Diltheynél, a nagy úttörőnél. Az ő nevéhez fűződik az „értelmező”-lélektan keletkezése. Spranger, Litt, Jaspers, Erismann és mások, viszont azok, akik Dilthey vezérfogalmának elmaradhatatlan tisztázásához lényeges eredményekkel hozzájárultak. Természetesen elkeseredett ellenfelek is jelentkeztek, mint például Störing. Vegyünk például egy egyszerű példát: közvetlen belátással „értem” pl. hogy a félelem lehet valamely hazugság oka. Az egyes esetekben azután reánk tartozik megállapítani, vajjon a szóban forgó hazugság tényleg a félelem szüleménye-e s hogy ez a vonatkozás ritkán-e vagy gyakran lép fel a belső és külső relációk milyen feltételei között. Az ilyen vizsgálódások azonban egyáltalán nem érintik az eredeti lelkitartalom eszméletszerűségét. Ha tehát azután a kérdés után kutatunk, amibe az előbbiek révén beleütközünk, úgy tüstént kellős közepébe kerülünk a végső fundamentumok, az ismeretelméleti, sőt világnézeti problémák kritikai taglalásának. A megértés homályos fogalma így megterhelve az ősi, érdemes hermeneutika minden nehezékével s megzavarva és összebonyolítva a beleérzés tanai és a physiognomia szemléletei által, a legkülönfélébb magyarázatokra ad alkalmat. Felmerül pl. az a kérdés, hogy mi a viszonya a kauzalitással? Milyen hely illeti meg a lélektanban? Tényleg úgy állna, hogy egy teljesen új lélektant intencionál, avagy csupán a hagyományos lélektant forradalmasítja új szempontjai által anélkül, hogy eredeti kereteit szerte robbantaná? Ezeket a fontos kérdéseket mi most természetesen csak érintjük, mert ezek a kérdések olyanok, amelyek felől a jövendő lélektana fog dönteni. Mi most csak azt jegyezzük meg, hogy ahol „megértésről” van szó, ott ezek az összefüggések állandóan adva vannak. Az egyes érzetet u.i. sohasem „értem”, hanem csak le tudom írni, vagy a genezisét adni. Am a lelki öszszefüggéseket a legegyszerűbb elemekből, mint apró kövekből felépíthetjük-e s vajjon termékeny-e az a gondolat, hogy metódikusan a legegyszerűbb elemeken kell kezdeni, hogy azután lassú fokozatokon át a komplikáltabbakhoz emelkedjünk? És mi történik akkor, ha már a kezdet szintetikus s az egyes csak mint valamely összefüggés momentuma fogható fel eszméletszerű teljességgel? Hisz a mondatot sem értem, ha nem tördelem a részeire. Ennek a törvényszerű szükségessége már a mondatszerkezet természetéből kiderül. Viszont Dilthey lélektana következetesen. az „egészekre” irányult. Sőt a kísérleti lélektan öreg mestere, W. Wundt is próbál megfelelni ennek. Valójában azonban mégis csak a szintézisnek az a szenvedélyes törekvése, mely minden kultura-részletet megragadott, állította ezt a problémát az előtérbe, még pedig olyan erővel, hogy ma már komolyan óvakodni kell attól, hogy a szintézis el ne felejtesse az analízist. A kettő ugyanis olyan szorosan egybetartozik, mint a be- és a ki-lélegzés. Igy fejezte ezt ki nagyon szépen Goethe. A szintézis, az analízis szigorú és aszketikus munkája nélkül széllel-bélelt spekuláció. Az az analízis viszont, amelyet nemszintetikus törekvések vezetnek, zsákuccába kerül. A szintézisre való eme törekvéssel függ össze, hogy Ehrenfels egy cikke az alak kvalitásokról, egy ma már alig mellőzhetetlen] kutatás kiinduláspontja lett. Egy melódia sem tekinthető u. i. csak az egyes hangok összegének. Az egyes hangok átállítása mindig megbontja a melódiát. A melódia azonban magasan és mélyen énekelhető s még mindig Ugyanaz a melódia marad, mindaddig, amíg kapcsolati törvényszerűségei megmaradnak. Ebben a vonatkozásban tehát az „egészek” tulajdonsága a probléma. Ezen a vonalon fejlődött ki azután az ügynevezett „alakzat-lélektan”, amelynek fő képviselői Köhler, Wertheimer, Koffka és mások. Ez a problematika azonban, amely az egész, a struktura, a komplexum és más fogalmakkal dolgozik, a másik csoportban is eleven, de különösen Krügernél és tanítványainál. Viszont ha a lelki alakzatok, strukturák és teljesítmények hátterébe nézünk, csakhamar kiderül, hogy itt oly többszörösen összetett különösségekről van szó, amelyek bizonyos típusokba sorolhatók. Ezáltal egy új módszer keletkezik: a typológiai. Ebben a vonatkozásban ismét meg kell neveznünk Diltheyt, aki ezt is mesterien kezelte.

Dilthey elsősorban a különböző világnézeti típusokat próbálta az alapvetően különböző lelki strukturákra visszavezetni. Ezáltal Dilthey felmérhetetlenül erőteljes lökést adott egy világnézeti- és kultur-lélektan kiépítéséhez, amelyet az utóbbi időben különös szorgalommal ápolnak. Ennek a lélektannak a feladata az embert, mint típust, az az mint a különböző kultúrák és világnézetek hordozóját láthatóvá tenni. A kisebb tehetségek persze ezen a téren gyakran nagyon könnyelműen jártak el, amidőn valamely igen és nem közötti döntés szükségességének (esetében a típusok kényelmes közvetítéséhez fordultak, amelyek mindig megengednek egy „ugyanúgy — mint” fordulatot s ezáltal végső soron minden filozófiai szigorúságot feloldanak. A filozófiával való eme rablógazdálkodás azonban egyáltalán nem szükséges következménye a lélektani typológiának, vagy individuál-pszihológiának. A plátói eszmetan szisztematikus értelme például egészen más síkon mozog, mint az a probléma, hogy a plátói eszmetan mennyiben kifejezése a görög szellemnek és mennyiben mestere geniális személyiségének. Az ilyen kutatások nagy nyeresége természetesen kárba vész ha a metafizikát egy Pan-Physiognomiába való feloldásra használják fel, ami sok esetben megtörtént. Épp ez a visszaélés követeli meg, hogy a typológia érvényességi köre erős konturokat kapjon s valamennyi eljárási módja pontos és kimerítő szemrevételezés alá kerüljön. Az ilyen természetű szemrevételezés már azért is szükséges, mert a tipusok játékos egymásmellé sorolása — ami valóban nem nehéz vállalkozás — nagyon alkalmas arra, hogy ennek az új pszihológiának azt a nagyszabású instrumentumát amelynek az utolsó idők legértékesebb munkálatait köszönhetjük s amely már most teljesen nélkülözhetetlen lett, rossz hírbe keverje. Szükséges tehát, hogy a typológiai módszert a legteljesebb mértékben magáévá tegye a differenciális lélektan. S ennek már meg is van a mozgalmas William Stern a vezér.

A differenciális lélektani —• mint ismeretes — a lelki tulajdonságokat illetőleg nem azok legáltalánosabb adottságai felé fordul, hanem épp azok elkülönülései felé. Azt kérdezi például, hogy mi a lényege a nemek-, az életkorok-, bizonyos hivatások-, stb.-lélektanának s hogy ezek sajátosságaiban mi a jellemző. Nyilvánvaló tehát, hogy ebben a vonatkozásban inkább a lelki strukturák kutatásáról, mint a lelki elemek stúdiumáról van szó. Ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy ezek a kutatások az életközelséget célozzák, ha ezt — különösen eleinte — kétségbe is vonták. Ezek a kutatások u.i. mindenképp terméketlenségre volnának kárhoztatva ha megállanának a leirható lelki tünemények mellett s az értelmezés céljából a hajlandóságokat, a tulajdonságokat, a beállítódásokat és egyebeket nem vonnák be kutatásaik területére. A rég elintézett képesség-pszihológia áldatlan emlékétől való félelem miatt ugyan sokáig joggal vonakodtak mindezekről a vonatkozásokról beszélni. Amaz elintézett képesség-lélektan hibaforrásait azonban be kell tömni, nehogy kárba vesszen az a lélektan, amely valójában az énhez, a személyiség mélységeibe és háttereibe vezet. Emellett persze egyáltalán nem szabad elfelejteni, hogy a differenciális lélektan területén felnövő gyakorlati-lélektan és pszihotechnika kezdetben feladatait nagyon is külsőségesen fogta fel. Az út ugyanis a periferiákról vezetett a centrumba. A lelki hivatásokhoz például egész bizonyos, hogy nem csupán bizonyos intellektuális hajlandóságok, azaz mindazok szükségesek, amiket nagy általánosságban tehetségnek nevezünk, hanem bizonyos charakterológiai adottságok, sőt a körülményekhez képest valamely emberiesség is, mert hiszen minden egyéb adottság valamely meghatározott esetben nem bizonyul elég alkalmasnak. Ezáltal a nézőpont által azután mind ezek a problemák hihetetlenül bonyolódtak és komplikálódtak s egy bizonyos súly és jelentéstöbbletet nyertek s a legszorosabb vonatkozásba kerültek a személyiségről való tudománnyal. Ebbe a központba tehát egyre másra beleütközünk. A legvilágosabban igazolja ezt előttünk a modern psychiatria.

A régi kísérleti lélektan és a psychiatria által követelt lélektan ellenére az alkalomszerű elismerő értékelésnek, különútakon haladtak. A psychiaterek szükségesnek tartották szaktudományuk tapasztalatai és szükségletei alapján egy saját lélektan kidolgozását. Ez a lélektan a legtöbbször kétségtelenül egyoldalúan, csak a beteg szempontjából volt elgondolva s meglehetős primitiv volt adalékai értelmezésében. Letagadhatatlan azonban hogy keresztül-kasul volt itatva a lelki összefüggésekről való igazi tudással s az élő, szenvedő, tévelygő, ingadozó ember felé fordult. Állhatunk u.i. még oly bizalmatlanul is Freud és tanítványai körének pszihoanalizisével szemben, de azt mégis hálásan el kell ismernünk, hogy ebből a mozgalomból kifolyólag) olyan megtermékenyülés érte a tudományt, amely még aligha történt, s még inkább áll ez azokra a körökre, amelyek a pszihoanalizisből ágaztak el, értve ezalatt Jungot, Alfred Adlert és másokat. Ezek szerint tehát ma a lélektan és a psychiatria között az összeköttetés helyreállt. Az öregebb generációból ebben a vonatkozásban Theodor Ziehent említem. A fenomenológiai lélektannak Jaspers nyitotta meg az útat a psychiatriában. Gruhle, Goldstein, Gelb viszont az alakzatok lélektanához állanak közel. A pszihoanalizis pár ifjabb munkása viszont — mint például Hartmann és Schilder — napjaink lélektani problematikájához keresik a csatlakozást, ugyan így egy Allers, Binswanger vagy Birnbaum is. Ép újabban nyilatkozott erről az egész kérdéskomplexumról nagyon okosan Kronfeld. Összefoglalóan tehát azt lehet megállapítani, hogy a személyiség kutatás legértékesebb eredményeit a psychiatria részéről nyerte s hogy a psychiatria segítsége nélkül még mindig a kezdetnél tartana.

Döntő inditétokat nyujtottak a lélektan tudományának Kretschmer testalkatvizsgálódásai, főleg az a merész kérdésfeltevés, hogy a testalkat és a charakter mily mértékben függenek össze. Kretschmer kutatásait nagyon gazdag irodalom követte. Mindezekben a törekvésekben közös — se törekvések közt reá kell mutatnunk a hasonló vonalakon futó mozgalmakra a kriminalisztika és az ifjúságról való tudományok körében, — hogy valahogyan ezek is a személyiség egészére vonatkoznak. Ha a kisérleti lélektan eleinte főleg az intelligenciával foglalkozott, most már a temperamentumról és a charakterről van szó s ezeknek a helyéről és értelméről a személyiség-egész keretei között. Hála Klage munkálatainak, a kifejezések tana (különösen a graphológia) csodálatra méltó kialakulást nyert s ezzel a régi physiognómia ingatag eredményei elhomályosultak. Ma már az a charakterológia van felvonulóban, amelynek az a törekvése, hogy az eddig szétszórt kutatási módszerek teljességét szisztematikus egységbe foglalja össze. Ebben a vonatkozásban, hogy a már mondottakat ne ismételjem, csak röviden utalok a legújabban felvirágzó charakterológiai öröklés- és környezetkutatásra, a charakterológiai-szimptomatológia kísérleteire és elemtanra és arra a természetszerű törekvésre, hogy a charakterológia elméleti alapvetést nyerjen. Mert ha már a lelki teljesítmények minden studiumában a theleologikus nézőpontok az irányadók, úgy különösen szükséges ez a Charakterológián belül. Ezáltal viszont mindazok a problémák aktualizálódnak, amelyek a finalitás nagy kérdése körül csoportosúlnak. Ezért léphetett fel Amerikában újabban az a mozgalom,amely behaiviorismusnak nevezi magát. Ez az irány nem a tévedéseknek kitett értelmezések veszélyeit akarja elkerülni, hanem a „magatartások” szigorú vizsgálatát akarja elsajátítani a változó körülmények között. Ez a módszer nem új, mert tulajdonképpen már az ókoriak is használták. Viszont ez a módszer könnyen egyoldalúvá lesz, ha az egzaktság téves szenvedelme a „magatartásból” a valóban lelki elemet kikapcsolja. Karl és Charlotte Bühler szorgoskodnak ennek az eljárásnak hibáktól ment kidolgozására. Ez az irány is arra mutat, hogy a személyiség kutatásnak semmi dolga se a psychikaival se a fizikaival, hanem csak a személyiséggel. A személyiség-kutatás — ahogy William Stern mondja — psychophysikailag neutrális. Ezt az elvet vallják ma legtöbben. Épp ezért van adva ma a kérdéseknek ama csomópontja, amelyben a természet- és szellem-tudományok kölcsönös mozgása egyesül. S ahogy ma már ismerünk egy állatcharakterológiát (Katz, Schjelderup-Ebbe s mások) ugyan így beszél a charakterológia egész korszakok, népek és kulturák hasonló tudományáról. Mindinkább világosabb lesz, hogy ebben a vonatkozásban elsősorban egy filozófiai antropologia kezd erőteljesen kibontakozni, amelyet különösen Karl Scheler szorgalmazott. Ennek az antropologiának a kérdései: mi az ember helyzete a kosmosban? Mi a valóban emberi az állattal és növénnyel s lehetőség szerint az ember feletti lényekkel szemben? Ide természetesen már bekapcsolódik az etika is s impozáns világnézeti kérdések merülnek fel. Az ember valódi értelmének és rendeltetésének kérdése ebben a vonatkozásban persze megszünik theoretikus jelentéssel bírni. Ezek a kérdések már sorsszerűen belenyúlnak a kulturális élet strukturájába s így tulajdon napjaink harcaiba és szükségleteibe...

Erről a magaslatról azonban tekintsünk vissza! A látvány” janiit a lelkiekről való mai kutatás nyújt, az előbbiek szerint tehát egyáltalán nem merev. Ellenkezőleg. Növésben és virágzásban van, tele meglepő gazdagsággal. A visszautasító kritika lehet, hogy úgy véli, hogy mindez össze-vissza nőtt giz-gaz, amit gyorsan ki kell irtani, nehogy elhatalmasodjék a nemesebb növényeken. A veszedelmek előtt egyáltalán nem hunyunk szemet, az útnak azonban mindezeken keresztül kell vezetni. Ami ma van, kikerülhetetlen. Az igazságosan itélő viszont a sok új ősvénynek, amelyeket előbb kipróbálni és biztosítani kell, nemcsak a veszedelmeit látja, hanem azt az aratást és gyümölcsbehordást is, amely rajtuk nyerhető s mindenekelőtt azokat a nagy és erős problémákat, amelyek a forró mozgású erők heves küzdelméből igéretteli győztesen emelkednek ki.

                                                                                 (Fordította Szentgyörgyi Anna)