Jaromeríci magányában, hatvanegy éves korában, nemrégen meghalt Otakár Brezina, a századforduló cseh lírájának egyik legjelentősebb, de okvetlen legmagánvalóbb alakja, aki öt hátrahagyott verseskötetében a lélek kollektiv halhatatlanságának és maximalizmusának olyan gigantikus ünnepi mitoszt emelt, hogy emberi profilja, mint a gótikus katedrálisok építőié, teljesen elveszett müve nagysága mögött, — ezért nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen a kontúrjait néhány hasábon belül kirajzolni. Életében is alig ismerte valaki, alig voltak, akik személyesen közelférkőzhettek hozzá, akik profán szemszögükből az ő tiszta, szférikus világát meg tudták figyelni és relációba helyezték a mával, amelyből a tegnapi ember szkeptikus individualizmusával elvonatkozott. Ezek tévesen, csak formai külsőségek után itélve, Walt Whitman verseiből származtatták és ideológiailag Verhaeren tömeg büszkeségével, valamint Maeterlinck miszticizmusával hozták összefüggésbe, holott Otakár Brezina himnikus, széles sorai, amelyeknek formai és tartalombeli problematikájában elnyomott antik és keresztény ős-erők szabadultak fel, egészen máshonnan: Platon és Szent Ágoston heroizmusából származnak s ha valakivel a mai európai literatúrában parallelbe merném állítani, az talán csak a „Stern des Bundes” költője: Stefan George lehetne.

Mert most, hogy megemlékezést próbálok írni a Távlatok titkának és a Templom építőinek halott szerzőjéről, az utolsó költőről talán, laki a régiek közül az emberiséget még feloszthatatlan, kollektív egységnek érezte és felismerésében annyira jutott, hogy a hatalmat a kozmikus emberi egység megrontójaként bélyegezte meg, aki hálát adott istenének, hogy a jó és rossz közé született és azért élt csak, mert isten maga akarta úgy, hogy az életet válassza a halál helyett, azt az életet, amelynek nyomorát és szenvedéseit isten már az élet előtt is ismerte: mindennél jobban érzem, hogy Otakár Brezina egy egyszeri és soha vissza nem térő költőtípus, aki minden kozmikus világszemlélete ellenére is teljesen egyedülvaló s utópisztikus testvériség-hitében talán legkeresztényebb költője volt korának, amely ismerte még a neotikus ember barlang-komplexumát, azt a szociális és anyagi determinációt, amelynek rabszolgaságából antik félistenek mintájára örökké elő akart törni.

Brezina kereszténysége tehát nem. a Rilke vagy Claudel-generáció neokatholicizmusa, amely az újtestámentum tételeiből írja át balladáit, hanem az a krisztushívővé reinkarnált ógörög platonizmus, amely a megváltás fatalizmusát heroikus tudattá értékeli át s a minden dolgok genetikus összefüggéséről ünnepi metaforákban írja meg az enyészet és a halál költeményeit. A lélek nehezének természetbeli gravitációja köti csak a földhöz, amelyhez egyébként semmi köze sincs (fordított Rimbeaudizmus) mert konstruktiv energiái már fölszabadultak és kozmikus vonatkozásokban keresik az időtlen igazságokat. Igy válik mindinkább misztikussá, így fejleszti ki Kezek című kötetében absztrachált képletekké korszerű szimbolizmusát, amely az elindulás antropomorfizmusának, a Távlatok titkának önkéntelen lelki reakciója. Solovjev orosz vallásfilozófiája és Seillière irracionális imperializmusa az a kettős véglet, amelyet e kötetében fölmér, hogy a következőben, a Sarki szeletben keresztény és misztikus titanizmusa végleges formákat öltsön. Mert ez a titanizmus — ha szabad paradoxnak lenni — nála a megalázkodás titanizmusa, a metafizikai agnoszticizmus teljes legyőzése pozitiv filozófiai szemlélet által, a transzcendentális teljes kizárásával. Célja: az élet titkának megismerése és áttekintése, hogy elérjük az örökkévalóságot, az egyetlent, amely megválthat bennünket a hereditás bűnétől s érzékszerveink determinációján túl olyan misztikus exaltációt adjon, amely kozmikus intuicióval isten megismeréséhez vezet.

Mi sem természetesebb, hogy Brezina költészete súlyos és problematikus olvasmány, amely gyakran csak igen nehezen érthető, ezért úgyszólván lefordíthatatlan. Pedig éppen most, egy kezdődő, új kor elején, amikor a líra mindinkább auditiv élménnyé válik, mint a dzsessz, a probléma pedig kihal belőle, mert átvonul a tiszta filozófiába: érdekes lenne elemére bontani Otakár Brezina költészetét, amely a lélek maximalizmusát akarja, mert Brezina az utolsó s talán a legnagyobb volt azok között, akiknél a vers még vizuális élmény s egy hatezer esztendős, feloszthatatlan emberi kultúra kozmikus kifejezése. (Prága)