Kerekrenyitott szemmel világbabámuló gyermek volt Mihályi Ödön, még alig harminc esztendős, nem volt életdrámája, és a lelke már az emberek felé nyílóban volt, kezeivel már megtapogatta a napok roppant vizeit, melyek hullámvetésre készen állanak a hátunk megett. Költő volt, új és mai írástudó, aki tudta, hogy az új művész harcban áll a tegnap és holnap között és harca a holnapért van. Szerette a világot és tiszta szép verseket énekelt róla. Félt az érzések banalitásától és elomló lágy természete ellenére igen kemény és határozott poézist adott. Nem voltak romanettói és menekült a sötétségből. Fényes nappal a kor nagyságát kereste, mint mindnyájan, akik látjuk és érezzük, hogy nem egy ember harcáról van szó, de szemeink előtt vemhes rezgésben van a világ. Ám ráesett a végzet. És Mihályi Ödön beleesett a tőkés társadalom világmechanizmusába s ez lett a tragédiája. A tőketermelés, mint valami nagyszerű gyöngykagylós zsákmányt hömpölyögtette meg magában a költőt. És e pillanattól kezdve Mihályi Ödön élete felett ketten sakkoztak indulattal. Az Autó és az Alkotó Szó. A tőke és az intellektualizmus. A költő tökéletes hűséggel adta önmagát, de az autó győzött, mely tömörebb volt és ravaszabb a szimbólumoknál. Egy forró juniusi vasárnap, nem messze Kassától autóversenyre vitte társadalmi mechanizmusa Mihályit. Az autó egy kanyarodónál, nagy porfelhőben összeütközött egy másik géppel. Csoda-e, hogy a szerencsétlenüljártak közül pont a legfinomabb agyvelő pusztult el!?

Mihályi Ödönt a közönség sem ismerte. A költő maga szerény volt és nem kereste a reklám verklihangjait. Szlovenszkóban, a dilettánsok és írástudás prostituáljainak hazájában Mihályi nem vállalt közösséget a hivatalos irodalommal. Nem voltak „szerzői estéi” és könyveiről alig írt a sajtó. Egyedül élt Bogdányban, muszáj-rousseaui magányban, földrehajló parasztok, okosszemű állatok, gyümölcsösfák meg monoton évszakok pergésében s mindössze két verskötetet hagyott hátra, két vékony füzetet, — de ezek tartalma tiszta művészet és fényes emberi dokumentum.

Első verskötete 1922-ben jelent meg Márciusi tribün címen. Ezzel is hangsúlyozni kívánta a forradalmiságát. Kassák Lajos akkori nyelvén szólalt meg és verssorai között voltak lázitó, börtönből guruló szavak. De ha jó odanézünk a versek közé, lehetetlen észre nem venni már itt is azt a meghajló józanságot és primitívséget, amelyik később vitális erővé érik benne és tiszta szögekben áll a tudata előtt. A Márciusi tribün első jelentkezés, tele a váratlan kiáltás félszegségével, kassákizmusok csigás szavaival, idő és tér zajlásai felett táncoló lelkesedéssel.

Ennek a verskötetének két ciklusa van: Ember és Párom, — tehát szerelmes versek a kötet tartalma. De ezek a versek nem szubjektív érdekességek, nem haszontalan érzelgőségek felködlései. Itt valaki zsoltárt ír a szerelmeséhez s ezek a versek ugyanúgy mint a többi, a kozmikus szerelem megkiáltásai. Ez a költő a párjában a világot revelálja... Második verskötetének Galambot várok a címe s a tartalma a realitások szürkeségéből, nyughatatlanságából és reménytelen haldoklásából való menekülés és metafizikai áhítozás. Ez a verskötet Mihályi Ödön költői értékének és emberi valójának igazi tükre. A falú kútjába ásva: paraszt lett a parasztokkal és ahogy kívánta: egyszerűség és őszinteség veszi körül. A sárosi dombok parasztjaival egy barázdában végzi emberi munkájának feladatát. Járkál egy magára maradt időszerűtlen világ örök dolgai között és minduntalan hallja a város zúgását. Ilyen mélyről, mint Mihályi, még nem beszélt költő a falú dolgairól nálunk. Nem gyujtott szenvedélyekkel, sem pusztulások magyar vízióival, mint ahogy Ady beszélt. Lágyan, csodálatos finomsággal, zenével, melyben a föld, az este, a halál és szülés valami furcsa fájdalom és fátumszerű párákon át síkolt. Mihályi faluja éppen olyan fátummal terhes, mint maga a költő. Guzsba vannak kötve mindketten és így jobban látják egymás nyomorúságát és erősebb hittel várják a leszálló Galambot. A galambot, amelyik mindent jelent, ami a látszólag dekoratív, de valójában kegyetlenül nyomorúlt helyzetből kihúzza őt és őket.

Mihályi Ödön költészetének ez a kötet a magaslata! s ezeket a verseit olvasva fáj, hogy meghalt. A világosságban, ahol gyermeki jósággal énekelt, néha nagyon egyedül volt, kék és zöld magányosságban, asszonyi kéz áldott íve alatt. Zúgolódni nem tudott, de az éjszakák hólepte végtelenségében álompénzen már-már elernyedt. Mindig úgy aludt el, hogy hallotta az aszfaltok menetelését, a villamosok trillázását és látta a gyárkémények kubista árnyékait. A város súlyos valósága énekelt álmai felett. S egy kéz utána nyúlt és húzta maga után: a gyárak felé, a villamosok felé. Megakarta menteni: — és összetörte a bordáit, megrepesztette véredényeit. Elment a költő és semmi sem történt és semmi sem változott meg. (Pozsony)