Babits érdekes és önleleplező harcias cikket írt a Nyugat február elsejei számába. Polémikus cikket, amelyben nemcsak Ignotussal vitázik, hanem mindazokkal, akik az utóbbi időben nem hagyták megjegyzés nélkül az ő viselkedését s ténykedéseit. A cikk olyan ember írása, akit végkép kihozott sodrából a türelmetlenség s a megsértett narcizmus vakon csapkodó haragja elveszi mérlegelőképességét. Ha igaz, hogy nem az a legény, aki üt, hanem aki állja, — akkor Babits alig legény már.

Idézem a cikk legjellemzőbb szakaszát:

„De ma más időket élünk, mint amikor ezért a szabadságért régi nagy csatáinkat vívtuk. Csatáink győzedelmesek voltak, halott vezérünk bevonult a halhatatlanságba, új raj lepte el a rétet s tobzódik abban, amit mi hódítottunk neki. Ezek törjenek új útat, ha tudnak, mi addig vegyük számon kincseinket s erősítsük meg a várost, melyet elfoglaltunk. Mondják, hogy az irodalmi hóditások korszakai után az akademizmus korszakai következnek, s ebben talán van is valami igazság. A forradalom nem lehet állandó állapot, helyét kiérett művészetnek és tisztító kritikának kell elfoglalnia. Nem engedhetjük meg magunknak a fényüzést, hogy a harcot a győzelem után is folytassuk, de szükség van a hadvezérek tekintélyére tovább is, hogy a hódoltságot megülje, a fejetlenséget megszüntesse s az új csapatokat kiválogassa és útnak indítsa új harcokra.”

Ez hát Babits militarizmusa. A várostrom hasonlata tulajdonképen nem is Babitstól, hanem Lengyel Menyhérttől származik, aki a Pesti Naplóban alkalmazta először. Babits, a nagy utánérző, felkapta ezt a tetszetős hasonlatot s anélkül, hogy tulajdonképeni tartalmát, illetve tartalmatlanságát megvizsgálta volna, ragasztott hozzá egy egész háborús freskót. Babits szerint a Nyugat nagy generációja, Adyval az élén, az irodalmi szabadság harcát vívta. Csatáik győzelmesek voltak. Valóban, győzelmesek ? Ha Babitsnak itt igaza lenne, akkor ma szó sem esnék cenzuráról, színdarabok erkölcsrendészeti ellenőrzéséről, a sajtó guzsbakötéséről, röviden: minden szellemi megnyilatkozás erőszakos és kíméletlen elfojtásáról. Babits vagy anynyira rövidlátó, hogy ezeket a jelenségeket nem veszi észre, — vagy szimpatikusak neki ezek a jelenségek s az elnyomással egyetért. Azt hiszem, az utóbbiból következik az előbbi. S ha Babits emlegetett „nagy csatáit” nézzük, — amely csatákhoz egyébként csak asszisztált, — vajjon mikor volt nagyobb szükség azokra, a háború előtti biztos polgári rend álmatag tunyaságában s liberalizmusában, avagy ma, a háború utáni idők diktaturájában, elnyomatásában, a hivatalos korlátoltság s gyáva közvélemény tombolásában!? Nem, ha Babits valóban a magyar szellemi élet szabadságáért óhajtaná sorompóba állítani harcos készségét, akkor most nyílna rá a legjobb alkalma...

Az idézett szakaszból azonban kiderül, hogy a „várak”, melyek ellen az ostrom a szabadság jegyében folyt, tulajdonképen az Akadémia és a Kisfaludy Társaság erősségei. Ezek ellen folyt a harc. S most, hogy a Kisfaludy Társaság megnyitotta kapuit a harcos csapat egyik vezérének, elérkezett a „kiérett művészet és tisztitó kritika” ideje. Mert „a forradalom nem lehet lehet állandó állapot”...

Analizáljuk egy kissé a fogalmakat.

Mit jelent az irodalmi forradalom fogalma? Babits szerint valószínűleg régi esztétikai formák felbontását s újak megalkotását jelenti. Babits szerint a forradalom formai megújítás, amelyet a régi formákhoz ragaszkodók eleinte nem hajlandók elfogadni. Hogy elfogadják, harcot kell viselni ellenük. De amikor már elfogadták, a harc, illetve forradalom feleslegessé válik, az új formák meggyökereznek, megcsontosodnak s kezdődik egy kor, a klasszicizmus kora, amely az új formák jegyében alkotja műveit. A régi harcosok, — most már régiek —, kiterjesztik tekintélyük szárnyait az elfoglalt pozíciókban, „megülik a hódoltságot”, — mint Babits rossz magyarsággal mondja, (mert „megülni” legfeljebb a győzedelmi tort lehet, esetleg a lakodalmi, vagy halotti tort), — s az utánuk induló nemzedéket új harcokra rendezik. Ez azonban nem így van. A forradalom, ha irodalmi is, nem pusztán formai újítások jegyében indul, esetleg formai tekintetben újat nem is hoz, (aminthogy alig is hozhat), ellenben jelenti bizonyos, a tudat alá szorított vágyak, törekvések felszínre kerülését s irodalmi alkotásokban való tudatosodását. Mi, akik nem vagyunk individualisták, valljuk, hogy az író s általában a művész, csak tudatos kifejezője tudattalan vágyaknak, ösztönműködéseknek, amelyek a tömegekben lappanganak. A mi felfogásunk szerint a művész, — már amennyiben igazán az —, az elnyomott tömegekben tudattalanul felhalmozódó ösztönkonfliktusok megérzője, kifejezője, levezetője, megoldója. Ez minden forradalom alapja, akár gazdasági, akár művészeti forradalomról legyen is szó. Ebből a szempontból nézve a dolgokat, Babits forradalma soha nem is volt forradalom. Harcai soha nem is voltak harcok. Minden törekvése kicsúcsosodik abban, hogy „megülje” a hódoltságot s érvényesítse önmagát, mint „tekintélyt”. Forradalmat jelentett Ady, vagy Móricz Zsigmond, de az ő forradalmukba csak véletlenül s egész lénye ellenére került bele Babits, sodródott velük, (főként Adyval), s most csak oda került, ahol lelke mélyén mindig is volt s ahová mindig is vágyott.

A forradalom következménye az, hogy a művész alkotásaiban kifejezett ösztönös vágyak felszabadulnak és érvényre jutnak. Nem az irodalomban, hanem a valóságban. Átalakitja a tömegek életét, lerombolja a gondolkodás és érzésvilág korlátait, gátlásait, megdönti az elnyomott tömegeket fékentartó gazdasági s politikai szervezeteket, feloldja a konfliktusokat, vagy eldönti azokat a forradalom céljának érdekében. Ha tehát Babits azt hiszi s vallja, hogy a Nyugat-generáció s az ő irodalmi „forradalmát” a Kisfaludy Társaság s az Akadémia meghódítása folytán „nyugodt, klasszicizáló” korszak követi, nagyon téved. Mert a forradalmi harcok tovább folynak majd, abban az irányban amelyben Ady s Móricz elindították s konzekvensen fogják továbbrombolni a jelenlegi osztálytársadalom egész ideológiáját. Ez a harc egyre jobban s jobban elmélyül s egyre távolabb visz a kiindulási ponttól. S ha most Babits bekerült a „várba”, ha „meghódította” azt, akkor a harc ellene folyik s mindazok ellen, akik „megülik a hódoltságot”. A változás mindössze csak az, hogy mindazok, akik tudva-tudatlanul eddig együttsodródlak a forradalommal, most szembekerülnek azzal...

Vajjon hogy fest az a kiválogatás melyet Babits fog végezni az „új csapatok” között? Vajjon egyáltalában „válogathat”-e valaki, akinek az a véleménye, hogy a forradalom nem lehet állandó állapot, hogy „nem engedhetjük meg magunknak azt a fényüzést, hogy a harcot a győzelem után is folytassuk” s hogy „szükség van a győztes hadvezérek tekintélyére tovább is”? Azt már látjuk, hogy győzelemről szó sincs. Ady sem azért „vonult be a halhatatlanságba”, mert győzött az irodalmi forradalom. Bevonult, mert a tömegek benne látják s érzik elnyomottságuk megszólaltatóját, konfliktusaik kifejezőjét, vágyaik hordozóját s ki-mondóját. De győzelemről szó sincs. Egy forradalom győzelméről csak akkor beszélhetünk, ha az új ideológia, amelynek kifejezője, áthatotta az. egész társadalmat, átalakította az életet, ha mindaz realizálódott, amit a forradalom művésze kifejez. Ekkor s csak ekkor beszélhetünk győzelemről. Mindaddig, amig ez be nem következett, a forradalom harca folyik az élet legkülönbözőbb területein, akkor is, ha a magát forradalmi vezérnek valló művész bevonult a hivatalos, uralmon levő ideológia képviselői közé. Babits utját a renegálás utjának lehetne nevezni, ha egyáltalában lett volna valami köze valaha is ahhoz a forradalomhoz, amelyet Ady s Móricz indított el. Ám Babits hasonló azokhoz az álforradalmárokhoz, akik a forradalom célját abban látják, hogy magasabb társadalmi osztályba jussanak s nem abban, hogy az osztálytagozódást lerombolják s megsemmisítsék. Minthogy Babits a magyar kulturélet magasabb osztályába immár beverekedte magát, hajlandó kikiáltani a győzelmet, a klasszicizmus eljövetelét, a „tisztító kritika” s a „tekintély” szükségességét s egyszerüen beszüntetni a forradalom harcait...

A Baumgarten-díjak kiosztása frappánsan mutatja, hogy miféle harcos csapatokat óhajt kiválogatni Babits. S a Nyugat kritikai rovatában érvényesülő szempontok is mutatják, miféle „tisztító kritika” az, amelyet uralomra juttat. Nem a forradalom új ideológiájának szelleme szabadít fel itten, nem. A várat diadalmasan felfoglaltak, a magasabb osztályba kerültek terrorja diktál! Ez ellen a kiválogatás ellen, ez ellen a tisztító kritika ellen, amely megölője a gondolat s alkotás szabadságának, tiltakozunk. S éppen a forradalom nevében kell visszautasítanunk a tekintélyen alapuló kiválogatást és tisztítást. Sem az irodalmi, sem semmiféle szabadság nem ismer el tekintélyeket. S Babits csalódik, amikor abban a hitben áltatja magát, hogy majd ő s majd ők, a Babitsok fogjak új harcokra elindítani a csapatokat s (kiválogatni a harcosokat. (Eltekintve attól az ellentmondástól, hogy a „további harc fényűzés a győzelem után” s mégis „új harcokra” akar új csapatokat elindítani!) Forradalmi harcok csapatait sohasem válogatták még felülről, ellenben annál inkább válogatják maguk a csapatok forradalmi vezetőiket! Mi, a fiatalabb generáció tagjai, tisztában vagyunk annak a szabadságharcnak úgy igazi tartalmával, mint formájával, amelyet Babits vivott. Tudjuk, hogy Babits oda került, ahová való. Mi azonban nem fogjuk követni Őt, mert tudjuk, hogy nem a vár elfoglalása jelenti harcaink győzelmét, hajnem a teljes lerombolása. Hogy senki be ne vonulhasson oda, ne ülhessen győzelmi tort s tekintélyével s hatalmával ne kényszeríthesse senkire sem a maga egyéni vágyait, sem életszemléletét. Ha már ragaszkodunk Babits militarista szimbólumaihoz, akkor mondjuk így: a várakat le kell rombolni.

Egyébként Babits Nyugat-beli cikke a maga egészében éppen olyan zavaros, erőszakolt és ellentmondásokkal teletömött írás, mint az a rész, melyet jellemzőül idéztünk. Ez az író, akit modern embernek s a legnagyobb magyar esztétikusnak tettek meg saját író barátai, alapjábanvéve azzal sincs tisztában, hogy mi a művészet, mi a művészet célja, társadalmi s emberi jelentősége, történelemszemléletét már a keresztény-anarchista Tolsztoj is túlhaladta abban. a tanulmányban, melyet a Háború és Béke befejezéséül írt, esztétikája üres formaproblémákkal bíbelődik, problémákkal, amelyek nem is problémák. S a cikk befejezése méltó ehhez a hiú, realitásoktól mind jobban elszakadó s mind betegesebben a maga csodálatába merülő íróhoz: „Ám jönnek a kis sakálok, a jobboldali és baloldali senkik, s akik nem kaphattak Baumgarten-díjat, s a minden tehetség irigyei: ők biztosan találnak ugatni okot ezután is.”

Nos, a sakálok, mint tudjuk, előszeretettel ólálkodnak holttestek körül... Talán csak nem érzi magát halottnak — maga Babits is?! (Budapest)