Ernst Hemingway nem tartozik a népszerű amerikai írók közé. Sinclair Lewis a Babitt, Dr. Arrowsmith, a Mantrap stb. kisé reklamízű, de közvetlen beszédű, szimpatikus szerzője könnyebben megtalálta az útat az európai közönséghez. Amit mi az amerikai írókban ma látunk, az a Jack London-i friss elbeszélő tradició vagy Upton Sinclair híg riporterstílusa, amely a szenzációkról és gazságokról mindig tud megdöbbentőt mondani, vagy éppen Teodor Dreiser kissé körülményes és száraz, de alapos naturalizmusa. Thornton Wildert, a The Bridge of San Louis Rée szerzőjét „európainak” tartjuk. Pedig ő, az irodalmi, a sikeres, aki miszticizmusban és stílfinomságokban kalmárkodik a akinek fantáziája közel áll az amerikai filmek ártalmatlan-ártalmas mesekivetítéseihez, talán az egyetlen giccses pedans a felsorolt nevek között.

John dos Passos mellett Hemingway az, aki európai mértékkel újat ad. Regénye, a Fiesta egy háromszáz oldalas bolond, egy lélekzetre írt világbumlizás. Szövege és dialógusai látszólag jelentéktelen, többször megismétlődő, mindennapi események szakadatlan egymásrakövetkezése, abszolut ígénytelen, pathosznélküli és a maga egyszerűségében félelmetesen őszinte modorban. Emellett azonban semmi köze az újabban felszaporodott „őszinte” sőt „brutális”-őszinteségű énregényekhez, fiatalságregényekhez, melyekben az élet véletlen kerete ad lehetőséget, tanul ágok leplezetlen levonásához. Hemingway nem szociális, nem érzésfestő, nem lelkiproblémamakler, csak ízzig-vérig író, aki leírja hogyan vájkál az élet azokban a magukat mindenen túllevőnek hívő, Párisban élő, cinikus, abszintes amerikaiakban és minden más nemzetiségbeliekben. Ezek az ide-oda kószáló nomádok mind intellektuelek, akiknek az intellektualitás már nem érték, hanem csak az életfentartásra jó a bajban. Nem csinálnak, nem akarnak semmit, csak végigélni az életet alkoholosan szórakozva: ez az egyetlen megmaradt pozitívum számukra. Végnélküli, többnyire alkoholos beszélgetésekkel van tele a könyv s ezek a beszélgetések blődek, megdöbbentőek, nem is emberiek, ám az egyén, amely végeredményben csak saját gondjaiban élhet: ott van mögöttük. Ezek a züllött egzisztenciák Párisban kávéházról kávéházba, Bistroból Bistróba, mulatóból mulatóba járnak. Egy „iólsikerült” pillanatnak nagyobb a fontossága előttük, mint a világ bármely „nagy” kérdésének.

„Gentille”, „nett”-ezek azok a kifejezések, amelyekkel illetik egymást és a dolgokat s ezek az élményeik a legnagyobb horderejűek. Jake, a regény központi alakja a háborúban „Hinkemann” lett és békés filozófiával tűri sorsát. „Brett”, akivel szeretik egymást tipikus bohemienne és „jó” mint végeredményben mindenki, aki ebben a regényben szerepel. „Jósága” ellenére azonban Jake szemei előtt, társaságban bonyolítja le szerelmi ügyeit — mindig a saját kivánságait követve, önmagától undorodva néha, meggyőződés nélkül. A társaság mely körülöttük csoportosul hijján van minden mélyebb érzelemnek s élnek úgy ahogy egy ilyen kiélt-friss, európaiamerikai, intellektuel-bohém társaság éppen él. Az egyetlen ember, aki nem tartozik közéjük, akiről bár mindannyian elismerik, hogy jó fiú, de nem bir az ivás, az életélvezet szomorúan kedélyes magaslatán lenni — kiesik közülük nyomtalanul. (Róbert Cohn ez a zsidó, a középsúlyú boxoló, a sikeres, elkapatott amerikai író. aki nem tud az érzelmek megtagadásának, elalkoholizálásának olimpuszára emelkedni, mint a többiek. Nem testvér!)

A lényeg a regényben: esztelen vergődés. Az elején ott vagyunk, ahol a végén. Csak megdöbbentve, egészben megmozgatva. Hotelek, Páris, bárok, bikaviadal, Spanyolország — mindez „hangulatfestés” nélkül; „csak” elmondva. Tökéletesen. Tökéletes szétmállotság. Céltalanság, amilyet soha még életünkben nem éreztünk. A Fiesta csendesen észrevétlenül hat. Azért kibírhatatlan. Mindenkinek el kell olvasni. (Kolozsvár)