A Málik Verlag kiadásában nemrégiben jelent meg az uj orosz irodalom legkarakterisztikusabb keresztmetszete: „DREISSIG NEUE ERZÄHLER DES NEUEN RUSSLAND” cimen. A 620 oldalas gyüjtemény egyik legérdekesebb irását hozzuk itt mutatóba. — Jefim Sosulja 1891-ben született Moszkvában. 1905-ben már börtönben ül. Büne: forradalmárokkal érintkezett. Kiszabadulása után Amerikába készül és ezért alami „internacionális mesterségre” veti magát. Címfestő és mázoló lesz. 18 éves korában megirja első nagyobb elbeszélését. Azóta mint tárcaíró, riporter és szerkesztő dolgozott Odesszában és később Leningrádban. Specialitása: rövid, groteszk próza.

 

Plakátokat ragasztanak.

Házak és utcák rendes képe. A változatlan ég hétköznapi kéltséggel áll fölöttük. A járdakövek szürke álarca hideg közönnyel bámul, mint mindig. Egyszerre csak, mintha forgószél sodorta volna őket, emberek jöttek, arcukról nehéz könnycseppek potyogtak a csirizes fazekakba. Plakátokat ragasztottak. Szövegük: egyszerű, kíméletlen, másíthatatlan. Ime:

MINDENKIHEZ! KIVÉTEL NÉLKÜL!

A város lakosságának élethez való jogát kerületenként a legvégső elhatározás kollégiumának háromtagú bizottsága fogja felülvizsgálni. Orvosi és pszychikai vizsgálat ugyanott. Azon lakósok, kiknek életét fölöslegesnek jelenti ki a bizottság, kötelesek 24 órán belül életüktől megválni. Ezen határidőn belül felebbezésnek van helye. Felebbezések írásban nyujtandók be az elnökséghez. Ezekre ja felebbezésekre a fél három óra mulva választ kap. A feleslegeseknek itélt lakósoknál, akik akár gyengeséből, akár a léthez való ragaszkodásuk folytán nem képesek önkezükkel véget vetni életük-Bek, az itéletet barátaik és szomszédjaik, vagy az erre a célra felfegyverzett alakulatok fogják végrehajtani.

Megjegyzések:

1. A város lakósai a legvégső elhatározás kollégiumának határozatait teljes egészükben kell, hogy elfogadják. Minden kérdést teljes pontossággal, teljes igazságban kell megválaszolni. Minden feleslegesnek elismert emberről jellem-jegyzőkönyvet kell felvenni.

2.   Fenti rendelkezés teljes határozottsággal lesz végrehajtva. Emberroncsok, kik az élet, igazság és boldogság alapján való átértékelésének munkáját megakadáyozzák, kiméletlenül eltávolitandók. Ez a rendelkezés egyforma hatállyal vonatkozik mindenkire, akár férfi akár nő, akár gazdag, akár szegény.

3.  A városból az életre való jog felülvizsgálatának idejére senkinek sem szabad eltávozni.

Az izgalom első hullámai.

—   Olvasta?

—   Olvasta?!

—   Olvasta már?!! Olvasta már?!!

—   Látta már?! Hallotta már?!

— Olvasta?!!

A város minden részén embertömegek gyülekeztek. A forgalom megakadt. Az emberek első ijedelmükben nekidőltek a falnak. Sokan sírtak. Néhányan elájultak. És számuk estig egyre növekedett.

—   Olvasta?

—   Rettenetes! Borzasztó! Hallatlan!

—   De hisz mi magunk választottuk meg a legvégső elhatározás kollégiumát, mi adtunk nekik teljhatalmat!

—   Igaz, igaz!

 

—   A mi könyelműségünk az oka mindennek.

—   Igaz, mi vagyunk az oka. De mi az életet akartuk megjavítani. Ki gondolta volna, hogy a kollégium az egész kérdést ilyen végtelen egyszerűséggel intézze el?!

—   Ezek az emberek, akik ott bent ülnek! Ezek az emberek!

—   Honnan tudja? Talán már nyilvánosság-a került a névsor?

— Egy ismerősömtől hallottam! Ak-ot választották meg elnöknek. — Mit nem mond. Ak? Micsoda szerencse!

— Igen, igen. Ez tény! — Micsoda szerencse! Ak személye makulátlan!

—   Igaz! Minek is nyugtalankodunk: hisz akkor valóban csak az emberiség szemetjét fogják kiválogatni. Igazságtalanságok nem fordulhatnak elő!

—   Egyébként mondja csak barátom, mit gondol, életben hagynak-e engem? Hisz jó ember lennék! Ha emlékszik még: ott voltam annál a hajótörésnél, amikor húsz utas ugrott a mentőcsónakba. A csónak azonban nem birta el a túlterhelést. Öt embernek tehát ki kellett szállni a csónakból, hogy a többi tizenöt megmenekülhessen. Én az öt között voltam. Én önként ugrottam a tengerbe. Ne nézzen rám olyan szánakozón. Ma már öreg és gyenge, de akkor fiatal voltam és bátor. Nem hallott akkoriban erről semmit? Az ujságok hasábokat írtak erről az esetről. A többi négy ott pusztult. Engem csak a véletlen szerencse mentett meg. Mit gondol, életben hagynak-e engem?

— És engem polgártárs, — és engem? Én minden vagyonomat odaadtam a szegényeknek. Régen volt. De bizonyitékok vannak a kezeim között.

—   Én igazin nem tudom, hogy hogy´ lesz. Minden a kollégium álláspontjától és céljától függ.

—   Bocsásson meg tisztelt polgártárs, ha valaki a hozzátartozói részére hasznos dolgot is művelt, ez még nem ad létjogot az embernek. Különben minden buta pesztrának joga lenne az életre. Ez elévült! Hogy el van Ön maradva!

—   Mégis, miben áll egy ember értéke?

— Mi egy ember értéke?

—   Én nem tudom.

—   Ugy? Ön nem tudja! Akkor mit tart itt nekünk előadást, ha nem tudja?

— Bocsánat, én csak úgy a magam módján magyaráztam el, ahogy tudom.

— Polgároki Polgárok! Nézzétek! Hogy rohannak ott az emberek! Micsoda zűrzavar! Micsoda pánik!

— Oh, a szivem! A szivem! Oh Istenem! Meneküljetek! Meneküljetek!

—   Halt! Megállni!

—   Ne fokozzátok a pánikot!

—   Megállni!

Az emberek menekülnek.

Az utcákon át tömegek rohantak. Pirospozsgás ifjak szaladtak, arcukon vad ijedelem. Szerény bolti segédek és hivatalnokok. Keményingmelles vőlegények. Férfikari tagok, Ficsurok. Anekdotamesélők. Billiárdbolondok. Mozilátogatók. Stréberek, semmirekelők, fehér homlokú szélhámosok bodor frizurával. Bordélyházi törzsvendégek. Javithatatlan korhelyek. Tréfacsinálók, fantaszták, szerelmesek, biciklisták. Szélesvállú sportsmannok, fecsegők, csalók, nagyüstökű képmutatók, semmirevaló melancholikusak, fekete sovárgó szemekkel, melyek fiatalsága mögött hideg üresség borzongott. Teli szájjal nevető fiatal zsugoriak, célnélküli kalandorok, zavarosbanhalászók, botrányhősök, jóságos slemilek, okos gazemberek.

Kövér telizabált lusta nők szaladtak. Vékony babkarók, rátartik, unalmasok, férfibolondok. Buta és okos feleségek, pletykahordozók, házasságtörők, irigyek és zsugoriak, de most mindegyik szemében egyformán ott a félelem. Gőgös libák, drága töltött galambok, akik unalmukban a hajukat festették, közönyös vetélytársnők, árván, védtelenül, szemtelenül, könyörgőn, koldulón, a félelem a formák szép álarcát könyörtelenül letépte.

Zörgő csontú vének szaladtak, és kövérhasúak, görbelábúak, nagyok, szépek, korcsok. Házgondnokok, zálogosok, börtönőrök, szatócsok, jómódú bordélyosok, őszhajú lesimított választékú lakájok, becsületben megőszült családapák, akik csalással és könyökléssel hizlalták fel magukat, aranygyűrűs hamiskártyások és pókhasú kéjencek.

Sűrű előrefeszülő tömegben nyargaltak. Testüket, karjukat mázsányi súllyal húzták az izzadt ruhák. Szájukból gőzgomolyos lihegés tört elő. Átkok és panaszok fülsiketítő zaja sürüsödött a kihalt néma házak felett.

Sokan, egész vagyonukkal szaladtak. Vérző körmökkel cipeltek párnákat, kosarakat, ládákat; ékszerek felé kapkodtak, gyerekek és pénz felé, ordítoztak, körben forogtak, kezüket tördelték és tovább rohantak.

De a tömeget visszavonulásra kényszerítették. Emberek, hozzájuk hasonló emberek közéjük lőttek, rájuk rohantak, botokkal, kövekkel, öklökkel ütötték őket, rúgtak, haraptak, fülsiketítően ordítottak és a tömegek visszahúzódtak, a helyszinen csak a halottak és a sebesültek maradtak.

Estére a város visszanyerte rendes képét. Az emberek remegve ültek szobáikban és a párnákba furták fejüket. A szűk, forró koponyákban néha-néha felvillant a kétségbeesett remény egy-egy szikrája.

Az eljárás egyszerű volt.

— N eve? — Bosz.

—  Kora?

— Harminckilenc.

—  Foglalkozása?

—  Cigarettákat töltök.

—  Csak a tiszta igazságot vallja!

 

—  Igazat beszélek. Tizennégy éve dolgozom becsületesen és tartom fenn a családomat.

—  Hol a családja?

— Itt van. Ez a feleségem. És ez itt a fiam. — Orvos, vizsgálja meg a Bosz családot.

— Igenis.

— Nos?

— Bosz polgár vérszegény. Általános egészségi állapot: közepes. Az asszonynak fejgörcsei vannak és reumája. A fiu egészséges.

— Jól van. Köszönöm doktor. Bosz polgár, mik a szórakozásai, mit szeret Ön?

—   Szeretem az embereket és általában az életet.

—   Pontosabban Bosz polgár, nincs időnk.

 

— Szeretem... várjunk csak, mit is szeretek... szeretem a fiamat... olyan szépen hegedül... szeretek jól enni, de azért nem vagyok nagyétkű... szeretem a nőket...  szivesen elnézegetem a szép asszonyokat és lányokat, amikor az utcán sétálnak... szeretem, ha esténként fáradtan ledűlhetek... szeretem.., szeretek cigarettát tölteni... ötszáz darabot töltök óránként... És... és még sok mindent szeretek... én szeretem az életet...

—  Ne izgassa magát Bosz polgár, hagyja már abba a siránkozást. Mit szól hozzá pszychológus?

— Szamárság, kollégám, összevissza lotyogás! Szánalmas ekszisztencia! Temperamentum: félig flegmatikus, félig szangvinikus. Aktivitás: gyenge. Utolsó osztály. Jobbulásra semmi remény. Passzivitás: 75 százalék. Bosz asszonynál még magasabb. A fiú buta, de talán... Hány éves a fia Bosz polgár?... ugyan hagyja már abba a pityergést!

— Tizenhárom éves.

— Ne nyugtalankodjon. Fia még életben marad. És Ön... de különben ez nem az én dolgom. Döntsön Ön kolléga!

— A legvégső elhatározás kollégiumának nevében: hogy az életet a felesleges emberszeméttől és a közönyös ekszisztenciáktól, kik a haladást csak hátráltatják megtisztítsuk, megparancsolom Önnek és feleségének Bosz polgár, hogy huszonnégy órán belül váljanak meg az élettől. Csend! Ne kiabáljon! Szanitéc, adjon az asszonynak valami csillapitót! Szóljon az őrségnek! Egyedül nem fogják tudni elintézni!

A szürke szekrény jegyzőkönyvei.

A szürke szekrény ott állott a legvégső elhatározás kollégiumának folyosóján. Közönséges szürke szekrény. Hosszában és széltében alig három rőfnyi, de bent: néhány tízezer ember sírja. A szekrényen két felirat:

 

A FELESLEGESEK KATALÓGUSA.

JELLEM-JEGYZŐKÖNYVEK.

—  A katalógus különböző fokozatok szerint volt rendezve, köztük ilyenek:

„Benyomásra reagáló, de különbséget fel nem ismerő”.

„Kis törtetők”.

„Passzivok”.

„Centrum nélküliek”.

És így tovább.

A jellemzések rövidek és objektivok voltak. Néha felcsillant bennük egy-egy irónikus mondat, de ilyenkor a jegyzőkönyv szélén biztosan ott volt Ak vörös ceruzájának a nyoma, amikor is Ak megjegyezte, hogy a feleslegeseket már igazán felesleges gúnyolni.

Ime néhány jegyzőkönyv:

14741. számú felesleges.

Egészségi állapot: közepes. Látogatásaival ismerősöket zaklat, noha egyáltalán nem érdekli őket. Szeret tanácsokat osztogatni. Legszebb éveiben egy leányt csábitott el és elhagyta. Élete legnagyobb eseménye: a butorok beszerzése esküvője után. Agya: lusta és állománya puha. Életének legérdekesebb élménye: a párisi Ritz étterme. A nyárspolgár legrosszabb fajtája. Szíve: gyenge. 24 óra alatt.

14623. számú felesleges.

Kádár. Osztály: középfok. Szakmabeli barátai nincsenek. Gondolatai a legkisebb ellenállás irányában mozognak. Testileg egészséges. Lelkileg a legprimitivebb betegségben szenved: az élettől való félelem. A szabadságtól való félelem. Ünnepnapokon és szabad óráiban alkohollal kábítja magát. A forradalom idején vörös szalagot hordott, éhségtől való félelmében krumplit és más beszerezhető élelmiszert halmozott fel. Proletárszármazásával dicsekszik. A forradalomban nem vett aktiv részt: félt. Az édes tejfelt szereti. Gyerekeit veri. Élettempó: egyformán vigasztalan. 24 óra alatt.

15201. számú felesleges.

Nyolc nyelven beszél. De úgy, hogy az embernek ásítani kell. Szereti az inggombok és tűziszerszámok mechanikáját. Nagyon öntudatos. Beképzelésének alapja: nyelvtudása. Tiszteletet követel. Fecseg. Az igazi élettel szemben közönyös, mint egy ökör. Fél a koldusoktól. Társadalmi érintkezésben cukorédes. Szeret legyeket és más bogarakat megölni. Örömöt ritkán érez. 24 óra alatt.

4356. számú felesleges (nő).

Veszekedik a cseléddel, ha az soká marad. Titokban leeszi a tejfelt és a levesről lekanalazza a zsírt. Unalmas regényeket olvas. Egész nap a diványon hempereg. Vágyai netovábbja: oldalt gloknis ruha, sárga kabátújjal. Egy tehetséges feltaláló húsz évig szerette. De, mert csak elektrotechnikusnak nézte, kikosarazta és egy bőrgyároshoz ment. Gyerekei nincsenek. Hangulatai kiszámíthatatlanok, ilyenkor sír. Éjszakánként felébred, működésbe hozatja a szamovárt, teát iszik és eszik. 24 óra alatt.

 

Munka közben.

Ak és a kollégium mellett egész specialista törzskar dolgozott. Orvosok, pszychológusok, megfigyelők, írók. Volt idő, amikor néhány specialista egy óra leforgása alatt néhány száz embert segített át a másvilágra. A szürke szekrényben egyre halmozódtak a jegyzőkönyvek, melyekben a formulázás tömörsége a szerzők határtalan elbizakodottságával versenyzett.

A főintézőség épületében szakadatlanul folyt a munka reggeltől estig. Kerületi bizottságok jöttek és mentek, itéletvégrehajtó osztagok tüntek fel. Az asztaloknál, akárcsak egy nagy szerkesztőségben, tucatjával ültek az emberek és gyors meggondolatlan kemény újjakkal rótták a papirost.

Ak erre az egész üzemre, összehúzott kemény és áthatolhatatlan szemei mögül, valahogy idegenül nézett. Gondolatok gyötörték, melyektől gerince megroppant és viharzó dacos koponyája egyre jobban őszült.

Valami áthághatatlan fal állt közte és hivatalnokai között, álmatlanságba kergető megfeszült gondolatai és a végrehajtók meggondolatlan gépkezei közé valami ismeretlen fészkelte be magát.

Ak kételyei.

Egy szép nap, mint rendesen, eljöttek a legvégső elhatározás kollégiumának tagjai, hogy megtegyék a napi jelentést. De Ak nem ült szokott helyén. Keresték és nem találták, Küldöncök szaladgáltak, telefonok berregtek, de Ak nem volt sehol.

Csak két óra mulva találtak rá véletlenül a szürke szekrényben.

Ak ott ült a szürke szekrényben a megölt emberek papirossírjában és feszült figyelemmel gondolt valamire.

—   Mit csinál itt, — kérdezték Akot.

—   Amint látja, gondolkozom, — felelte fáradtan.

—   De mért a szekrényben?

—   Mert ez a legalkalmasabb hely. Én az emberekre gondolok és produktiv módon csak kivégzésük aktáin ülve lehet rájuk gondolni. Csak ha az emberek elpusztításának dokumentumain ülünk, ismerjük meg az ő egészen szokatlan életüket.

Valaki szárazon bántón nevetett.

— Csak ne nevessen — figyelmeztette Ak és az egyik jegyzőkönyveit lobogtatta, — Ön ne nevessen. Ugy látom, hogy a legvégső elhatározás kollégiuma krizis elé érkezett. Az elpusztított emberek stúdiuma engem új útak keresésére indított. Önök mindent megtanultak, hogy ennek, vagy annak az ekszisztenciának a feleslegességét gyilkos tömörséggel kimutassák. Ezt a munkát egy pár formulával még a legutolsó hivatalnok is meg tudja már csinálni. És én most itt ülök és azon gondolkozom: Vajjon a helyes útat választottuk-e?

Ak újra gondolataiba mélyedt, aztán keserves sóhajtással halkan folytatta.

— Mit tegyünk? Hol itt a kiút? Amig az ember az élőket tanulmányozza, arra az eredményre jut, hogy háromnegyed részüket el kell (pusztítani és ha a halottakat tanulmányozza, akkor nem tudja: nem lett volna-e jobb szeretni és sajnálni őket. Az emberiség kérdése szerintem ennél a pontnál zsákutcába jut, itt van az emberi történelem tragikus vízválasztója.

Ak magába mélyedve elhallgatott, majd újra beleette magát a jegyzőkönyvek szószegény tömegébe.

A kollégium tagjai elmentek. Senki sem ellenkezett. Először, mert céltalan volt Akkal ellenkezni. Másodszor, mert nem mertek neki ellentmondani. De mindnyájan valami új elhatározás előszelét érezték a levegőben és kivétel nélkül valamennyien elégedetlenek voltak: hogyne, amikor a dolog már olyan szép rendben ment és most valami egészen más jőjjön?... De mi?

Krizis.

Ak eltünt.

Mindenütt keresték és nem találták. Volt, aki azt mondta, hogy Ak a város mögött egy fán ül és sir. Egy másik, hogy Ak, kertjében négykézláb mászkál és földet eszik.

A legvégső elhatározás kollégiumának tevékenysége megcsappant. Ak eltünése megzavarta, a gép pontos működését. A város lakósai vas zárakat szereltek a kapukra és a vizsgálóbizottságot egyszerűen be sem engedték. Némely kerületben a kollégium tagjainak az élet jogára való kérdéseire nevetéssel válaszoltak, sőt voltak esetek, hogy a feleslegeseknek itélt emberek megfogták a legvégső elhatározás kollégiumának tagjait és most őket vizsgálták felül: van-e joguk az életre és gúnyból jegyzőkönyveket irtak, melyek semmiben sem különböztek a szürke szekrényben őrzöttektől.

A városban teljes lett a kaosz. Felesleges, semmirevaló emberek, kiket még nem pusztítottak el, olyan szemtelenek lettek, hogy nyíltan kezdték magukat az utcán mutogatni, ha pedig meglátogatták egymást: mindenféle szórakozásoknak hódoltak, sőt meg is házasodtak.

Az utcákon az emberek igy köszöntötték egymást:

— Végre! Végre! Hurrá!

— Az élethez való jog felülvizsgálatának vége!

— Nem találja polgártárs, hogy az élet kezd újra kellemes lenni? Kevesebb az emberszemét. Még a lélegzés is könnyebb.

—    Szégyelje magát polgártárs! Hát azt hiszi, hogy azoknak, akik véget vetettek életüknek, nem volt joguk az életre? Óh! Én ismerek olyanokat, akiknek még egy óráig sem volna szabad levegőt szívni és ezek vigan élnek és még évekig fognak élni. És az érem másik oldala: mennyi életrevaló ember pusztult el! Óh, ha Ön ttudná!

—    Ez nem jelent semmit. Tévedések elkerülhetetlenek. De mondja Csak, nem tudja, hogy Ak merre van?

—   Nem tudom.

—  Ak a város mögött egy fán ül és sir.

—  Hadd sírjon!

—  Ak négykézláb mászik és földet eszik.

—  Hadd egyen!

—  Nagyon korai az öröme polgártárs! Túlkorai! Ak ma este visszatér és a legvégső elhatározás kollégiuma újra megkezdi munkáját.

—  Honnan tudja?

— Tudom. Még nagyon sok az emberszemét. Még rostálni kell, rostálni, rostálni!

—  Ön nagyon szigorú polgártárs!

— Fütyülök a véleményére!

— Polgárok! Polgárok! Nézzétek! Odanézzetek!

—  Uj plakátokat ragasztanak!

—  Polgárok! Micsoda öröm! Micsoda szerencse!

—  Polgárok! Olvassátok!

—  Olvassátok!

—Olvassátok!! Olvassátok!

Plakátokat ragasztanak. Az utcákon lihegő emberek rohantak csirizes fazekakkal. A rengeteg rózsaszínű plakát már a kiteregetésnél is örömösen zizegett és diadalmasan ragadt a házak falára. Tartalmuk érthető, világos és egyszerű:

 

MINDENKIHEZ! KIVÉTEL NÉLKÜL!

Jelen rendelkezés megjelenésének pillanatától a város lakósainak újra meg van engedve, hogy éljenek. Éljetek, szeressetek, szaporodjatok, népesítsétek be a földet! A legvégső elhatározás kollégiuma ezennel búcsut vesz szigorú kötelességeitől és átváltozik a legvégső gyengédség kollégiumává. Polgárok, ti mindnyájan szépek vagytok, az élethez való jogotok cáfolhatatlan.

A legvégső gyengédség kollégiuma háromtagú különleges bizottságokat alakit, melyek a város lakósait kötelességszerűen meglátogatják lakásaikon. Kötelesek a város lakósainak szerencsét kívánni életükhöz és megfigyeléseiket az „Öröm jegyzőkönyveiben” feljegyezni. A bizottság tagjainak azonkívül meg van még iaz a joguk is, hogy megkérdezzék a polgárokat: hogy érzik magukat. A polgárok a lehetőséghez képest részletesen válaszoljanak a kérdésekre, amit nagyon is üdvösnek találunk. Az „Öröm jegyzőkönyvei” a közetkező nemzedékek részére a rózsaszínű szekrényben őriztetnek meg.

Az élet mindennapivá válik. Kapuk nyíltak, ablakok, balkonok. Emberi hangok hangoskodtak, nevetés, ének, zene. Kövér botfülű kisasszonyok verték a zongorát. Reggeltől éjfélig gramofonok recsegtek. Az emberek hegedültek, klárinétoztak és lantokat pengettek. A férfiak esténként kiültek a balkonokra, kinyujtották lábaikat és a gyönyörűségtől böfögtek. A városi forgalom erősen megnövekedett. A fiatal emberek motorbicikliken és autótaxikon siettek menyasszonyaikhoz. Senki sem félt már egyedül kimenni az utcára. A cukrászdából és kirakatokból a sütemények és fagylaltok hihetetlen gyorsasággal fogytak el. Az üzletekben rengeteg fogyasztás — tükrökben. Az emberek nem tudtak elég tükröt összevásárolni, hogy magukat nézegessék. Arcképfestők és fényképészek nem győzték a rendeléseket. A portrékat szépen berámázták, ezek lettek az otthon legfőbb diszei.

Az önbecsülés és önszeretet fénynapjait ülte. Civódások és veszekedések napirenden. Az ilyenkor szokásos szólamok mellett, a következő állandó társalgási forma lett divatos:

— Ön úgylátszik tévedésből maradt életben; ilyenkor látni, hogy a legvégső elhatározás kollégiuma milyen felületesen dolgozott!

— Nagyon is felületesen, ha ilyen alakokat, mint Ön, életben hagytak!

De ezek a veszekedések lassan észrevétlenül eltűntek a mindennapi élet sodrában. Az emberek több gondot kezdtek fordítani gyomrukra, gyümölcsöket főztek be, a meleg horgolt alsónemű iráni kereslet felszökkent, mert az emberek nagyon vigyáztak az egészségükre.

A legvégső gyengédség kollégiumának tagjai szorgalmasan látogatták a házakat és az embereknél becses hogylétük iránt érdeklődtek.

Sokan azt felelték, hogy egészen jól megy a sorsuk és kényszerítették a bizottságot, hogy erről személyesen meggyőződjenek.

— Látja kérem, — mondogatták megelégedett kézdörzsöléssel, — tegnap megmértem a súlyomat; nyolc fontot hiztam, hál´ Istennek.

Mások apró kellemetlenségek miatt panaszkodtak és lustasággal vádolták a legvégső gyengédség kollégiumát.

— Értse meg: tegnap a villanyossal utazom és képzelje csak el: nincs hely... Ez aztán rend... A feleségemmel együtt állom kellett. Bizony, bizony még nagyon sok felesleges ember maradt életben. Idejében kellett volna velük végezni!

Voltak, akik a sértődöttet adták:

—        érném tudomásul venni és felírni, hogy úgy az elmult szerdán, mint csütörtökön a létezésemhez nem gratulált senki. Ez arcátlansági... Vagy talán én jöjjek Önökhöz és én gratuláljak?!....

Kicsengés.

Ak irodájában javában folyt a munka, akárcsak azelőtt. Emberek ültek ott és. irtak. A rózsaszínű szekrény lassan megtelt az Öröm jegyzőkönyveivel. Pontosan és lelkiismeretesen be voltak vezetve a születésnapok, az ebédek és vacsorák, a szerelmi történetek és kalandok. Sok jegyzőkönyv érdekesebb volt, mint akármelyik novella, vagy regény. A lakósok meg is kérték a legvégső gyengédség kollégiumát, hogy ezeket a jegyzőkönyveket adják ki könyvalakban. Semmit sem olvastak ezentúl mohóbban, mint ezeket a könyveket.

Ak hallgatott. Csak a háta görnyedt meg még jobban és a haja fehéredett meg egészen.

Néha-néha beült a rózsaszínü szekrénybe, mint régebben a szürkébe.

Egy szép nap aztán Ak kiugrott a rózsaszínü szekrényből és felordított:

— Ölni kell! Ölni! Ölni! Ölni!

De amikor meglátta a hivatalnokok papirost rovó fehér ujjait, melyek most ép oly féltékenyen írták körül az élőket, mint azelőtt a holtakat, kezével csak egy önkéntelen védekező mozdulatot tett, kiszaladt az irodából és eltünt.

Eltünt örökre.

Eltűnéséről már egész legendák keringtek, de Akot nem találták meg többé.

Az emberek pedig, akik oly sokan élnek ebben a városban, az emberek, akiket Ak először megölt és aztán megsajnált és akiket később ismét meg akart ölni, az emberek, akik között vannak valódiak és jók is, de akik között van sok emberszemét is, mai napig is úgy élnek, mintha Ak nem is létezett volna, mintha sohase vetette volna fel valaki az élethez való jog kérdését.