Amikor a kisasszony és Reithofer úr megismerkedtek nem is tüntek fel különösen egymásnak. Akkor épp mindaketten valami fontosabbra gondoltak. Igy például Reithofer úr arra gondolt, hogy a legközelebbi világháború valószinüleg Thüringiában fog lejátszódni, mert ép most olvasta az ujságban, hogy a Kuomintang jobboldala ismét agyonvert száznegyvenhárom kommunistát. A kisasszony pedig azt gondolta, hogy. mégis nagy kár, amért ő csak száztiz márkát keres havonta, mert ime rövidesen itt a szabadsága s ha kétszáztiz márkát keresne elutazhatna a hegyek közé, egész addig, ahol azok a legmagasabbak.

A törvény szerint ugyanis a kisasszonynak jár hat fizetett munkanap, — bizony, a kisasszonynak végérvényesen joga van a szabadságra és nem is olyan rég, hogy egy ilyen kisasszonynak még egyáltalán semmise járt, csak szépen befogni a száját és adott esetben felmondani, eladni magát, avagy hasonló, ami viszont még ma is előfordul. Manapság mindenesetre már védenek bennünket bizonyos paragrafusok, mig husz évvel ezelőtt a kegyelem még meglehetős alkotmányellenesen uralkodott s ennek következtében egyáltalán nem tudták elképzelni, hogy bérmunkásoknak is lehet szabadságuk. Egyedül a kenyér urainak véleményétől függött, hogy egy ilyen kisasszony karácsonkor avagy más dupla ünnepen megünnepelhette-e még a második napot is. Am abban az időben a mi kisasszonyunk még aligha élt — az ő élete tulajdonképpen a weimari köztársaság szociális törvényalkotásával kezdődik.

Mily szép is volt az a régi patriarchalis idő! Mily veszélytelenül hajszolhatta, kínozhatta és kergethette el nagymama a cselédjeit s mily természetes volt az, hogy nagypapa megvonta a bért az inasoktól s veréssel nevelte őket szorgalmas jelleműekké. A Memel és a Maas között még éltek a hit és a hűség s nagypapa szabadelvű ember volt. Nagylelkűen reggel négy órától késő éjfélig adott az alkalmazottainak munkát. Nem is csoda, hogy a haza egyre hatalmasabb lett! S amikor a jövőbe látó nagypapa a gépi üzemre tért át, csak ekkor emelkedtünk igazán a legmagasabb célok felé, mert hiszen a gépeket kizárólag gyermekekkel szolgáltatta ki, miután ezek jóval olcsóbbak voltak, mint az apáik. Arról tehát egyáltalán nem volt szó, hogy igen sok gyerek pusztul el munka közben, hisz semmiféle nemzeti vagyon sem növekedik áldozatkészség-nélküli S miközben Bismarck, a vaskancellár elkeseredetten harcolt a gyermeki munka védelméről szóló törvényért, nagypapa egyszerű műhelye gyárrá dagadt. Kémény állt kémény mellett, amikor a guta megütötte. (Agyondolgozta magát). Művészek, tudósok, birák és magasrangú hivatalnokok, sőt még egy szolgálaton kívüli alezredes is, kisérték utolsó útjára. Nagymama azonban mindezek ellenére megmaradt a régi szerény, mélyen vallásos asszonynak.

Mert amikor a nagymama született természetesen éjszaka volt, amolyan igazi, kispolgári romantikus éjszaka és késő ősz. Minden kék volt a horizonton s a sötét tavak és erdők fölött lógott a hold.

Természetesen nagymamának is volt egy imakönyve, belepréselt rózsával. Ha a nagymama kényelmes karszékben ült, ezt a rózsát nézegette s ilyenkor a jobb és balszemébe egy-egy könycsep ült, mert a rózsát egykor, a most már rég meghalt nagypapa szedte neki s ezt a halott embert most nagyon sajnálta, mert amikor ez az ember még élt, akkor titkon gyakran gyűlölte, mert az nem engedte meg, hogy egy más nagypapa hozzáérjen. És a nagymama mondott meséket s röviddel a világháború előtt átszenderült a másvilágra.

A mi kisasszonyunk nagymamájának is volt egy ilyen rózsája az imakönyvében, ennek a nagymamának a gyermekei azonban az infláció idején tönkrementek és hét évvel később a kisasszonnyal egy Schellingstrassei ócskavaskereskedés irodájában találkozunk, havi száztízmárka fizetéssel.

Ám a kisasszony ha a szülei tönkrementek is, nem számította magát a proletáriátushoz. A kisasszony meg volt győződve, hogy a tömeg izzadságszagú s megtagadott azzal minden szolidaritást s egy üzemi tanácskozáson se vett részt. Adta a büszkét és egy hatcilinderes autó után sóvárgott. A kisasszony igazán nem volt boldog s ezt egy úr, aki a Schellingstrassen szólította meg a következőképen formulázta: „A városban az ember egyszerűen nulla” — majd pedig így folytatta: „Szívesebben élek kint a vidéken, a birtokomon. A bácsikám diplomás gazda. Ha például, hogy úgy mondjam, a madarak csicseregnek ... — és gyorsan hozzátette: „Bemegyünk egy csésze kávéra?” A kisasszony hajlandónak mutatkozott és a férfi egy tető-kioszkba vezette. A hely nagyon előkelő volt s az úr hirtelen elszégyelte magát, mert a pincér elmosolyodott a kisasszony retiküljén, mire az úr udvariatlan lett, fizetett és a kisaszszonyt ott hagyta egyedül a tetőkioszkban. Erre a kisasszony úgy gondolta, hogy ő valószinüleg mégis csak proletár nő, de ekkor megint az eszébe jutott, hogy a szülei tönkrementek és belekapaszkodott ebbe a gondolatba.

Ez julius negyedikén történt s két nappal később a kisasszony véletlenül találkozott Reithofer urral a Schellingstrassen. „Jó estét” mondotta Reithofer úr. „Hallotta már, hogy Anglia az indiai kérdésben Oroszország ellen van és hogy a birodalmi kancellárt meg kell operálni?

—   Én nem törődöm a politikával — felelte a kisasszony.

—   Pedig ez állampolgári kötelesség — magyarázta Reithofer úr.

—   De hiszen én nem tudok változtatni — vélekedett a kisasszony.

—   Ohó! — folytatta Reithofer úr. — Minden egyesnek a módjában áll, például a választásokon. A maga nézetével kisasszony sosem utazhat a hegyekbe, jóllehet ezek az egész választások tulajdonképpen csak kapitalista manöverek.

Reithofer úr keresztül-kasul marxista volt, de nem tartozott egyetlen egy párthoz sem, részben Noske, részben pedig a pacifizmus miatt. „Lehet, hogy ez az utóbbi csak érzelmi ájuldozás” — gondolta és elszomorodott. Különben Moszkva után vágyódott és egy szociáldemokrata pártfunkcionárius volt a barátja. Játszott a munkásjóléti sorsjegyen és hitte, hogy egyszer nagyon sokat fog nyerni s ez volt az egyetlen polgári vonás benne.

— Vigyázzon kisasszony, — folytatta — ha három évvel ezelőtt nem nyertem volna kétszáz márkát, akkor sohasem láthattam volna meg a hegyeket. A szabadsággal egyedül nem megy az ember semmire, ehez még kell valami, egy másik törvény, egy egészen más törvénykönyv. A hegyekben szép és csönd van.

Azután pedig elmondta a kisasszonynak, hogy ő a munka felszabaditásáért harcol. Azután pedig felvilágosította a kisasszonyt és a kisaszszony arra gondolt, hogy milyen kellemes az organuma. Nagyon szívesen hallgatta, a férfi pedig megjegyezte, hogy a lány oda hallgat. „Untatja?” — kérdezte. „Ó, nem!” mondotta a kisasszony.

A férfinek feltünt, hogy a kisasszony oly gömbölyű köröskörül, hogy direkt vigyáznia kell, hogy bele ne ütődjék.

— Reithofer úr, — mondotta váratlanul a kisasszony — milyen sokat tud maga s milyen jól tudja elmondani. — Reithofer úr azonban nem zavartatta magát, miután épp Pál apostolról beszélt, erről pedig nagyon nehéz beszélni. „Nagyon erősen kell koncentrálnia magát az embernek” — gondolta Reithofer úr és áttért a francia forradalomra.

Elmesélte a kisasszonynak, hogy Marat-t hogyan gyilkolták meg s közben a kisasszony azon lepődött meg, hogy mennyire meg kell erőltetnie magát ha egy hatcilinderes kocsira akar gondolni. Hirtelen úgy tünt előtte, mintha nem is az ő szülei, hanem az ős ősszülei mentek volna tönkre. Hirtelen annyira másként látott mindent, hogy egy pillanatra rnegkellett állnia. Reithofer úr azonban tovább menti s a kisasszony most Reithofer urat hátulról nézte.

Ugy tűnt előtte, mintha Reithofer úr egy sötét szobába meggyujtotta volna a villanyt s a birodalmi hadügyminiszter, a walesi herceg, Poincaré, Mussolini és számos felügyelőbizottsági tag van jelen. Az ágyon ült a főnöke, az asztalnál egy rendőr állt, a tükör előtt egy tábornok, fez ablaknál pedig egy ügyvéd, — s mintha valamennyien már rég ott laktak volna. Ezután nyílik az ajtó, belép egy középnagyságú zömök úr, aki nagyon hasonlít Reithofer úrra. Ez a zömök úr ünnepélyesen Reithofer úr felé megy, kezet nyujt neki és ezt mondja: „Reithofer elvtárs, te megtérítettél egy burzsoá leányt, ez nagyon szép tőled”. A kisasszony pedig ezt gondolta: „Azt hiszem ez a Reithofer úr egy nagyon rendes ember”.

—   A levegő meleg ma este, — mondotta a rendes ember. — Haza akar már menni avagy menjünk még egy kicsit tovább ?

—   Igen, menjünk — mondotta a kisasszony.

—   Oda át a levegő ugyanis még jobb a fák közt, mint mindig — mondotta a férfi és hozzá tette még, hogy az imperializmus a kapitalizmus legújabb fázisa s azután nem mondott semmit.

— Miért hallgat? — kérdezte a kisasszony. Mert olyan nehéz az embereket az igaz útra terelni, mondta Reithofer úr. Ezek után azonban már nem lehetett egyiket se látni, mert nagyon sötét volt a fák közt.

Kövessük őket? Nem. Utálatos dolog két embert kihallgatni, amikor már tudja az ember róluk, hogy mit akarnak egymástól. Vásároljunk inkább egy estilapot, a sporthírek mindig nagyon érdekesek.

Én szeretem a futballt — és Ön? Hogyan, Ön azt kívánja, hogy tovább meséljek? Ön úgy találja, hogy ez nem befejezés? Ön azt szeretné tudni, hogy a kisasszony tényleg megtért-e? Ön azt állítja, hogy az érthetetlen, hogy egy ilyen individualista kisasszony oly hirtelen más világnézethez jusson? Ön azt mondja, hogy hátha a kisasszony katholikus!? Hm.

Ha tehát Ön feltétlenül hallani akarja, hogy a kisasszony mire gondolt, amikor Reithofer úr elbucsuzott tőle, hát akkor meg kell mondanom. Bocsánat tehát, hogy tovább mesélek.

Körülbelül tizenegy óra volt éjjel, amikor a kisasszony szobájába lépett. Leült és levetkőzött, de oly lassan, mintha mindegyik harisnyája, tíz kilót nyomott volna.

Szembe vele a falon lógott egy szentkép: egy nagy fehér angyal lebegett valami szobában és hirlelte a térdelő Madonnának: „Isten előtt semmi sem lehetetlen!” És a kisasszony arra gondolt, hogy Reithofer úr tényleg nagyon szépen vigyázhatott s Reithofer úr általában véve rendes ember, sajnos azonban mégsem az a fehér angyal, akitől szeplőtlenül foganhat. S általában erre mért volt csak Mária képes, miért volt ép ő kiválasztva erre az asszonyok közül ? Micsoda különös és nagy dolgot cselekedett, hogy ily fejedelmi jutalomba volt része? Nem cselekedett ő semmit, csupán szűz volt, szűz pedig mindenki volt egyszer. Még ő maga is.

Máriának azonban protekciója volt ugyan úgy, mint Henny Portennek, Putty Lyanak, Dolores Del Rionak és Carmen Cartellierinek. “Ha az embernek nincs protekciója, vagyis ha az embert nem ismeri egy rendező sem, akkor bizony az ember nem kiválasztott”, — konstatálta a kisasszony.

„Kiválasztott” — ismételte s mindez nagyon fájt. „Isten előtt egy rendező sem lehetetlen” — mosolygott a nagy fehér angyal s a kisaszszony pedig úgy vélte: „Ne légy már oly igaztalan!” S mielőtt még elaludt, feltünt neki, hogy tulajdonképpen minden igaztalan, minden ember és. minden dolog. Bizonyára a szék, a szekrény, az asztal, az ablak, a kalap, a köpeny és a lámpa is igaztalan. Talán mindenek ellenére maga Reithofer úr is igaztalan, jóllehet valószínüleg nem tehet erről.