Gazdasági világkrízis előestélyén

 

Az amerikai gazdasági élet évek óta állandóan felfele ívelő görbéje abba a kellemes hitbe ringatta bele az amerikai tőkéseket és európai bámulóikat, hogy az Egyesült-Államok jóléte mindörökre biztosítva van. Hosszú számoszlopokkal és szép elméletekkel bizonyították be a kapitalista gazdasági rend tudósításai, hogy az Egyesült-Államokat nem is fenyegetheti krizis veszélye, mert ilyen gazdasági krízis előfeltételei teljesen hiányoznak. E polgári közgazdászok megint egyszer elfelejtették, hogy a kapitalizmus gyermekkorától fogva ciklikusan fejlődik, hogy minden föllendülésre kikerülhetetlenül krizis következik, amely a fellendülés alatt felgyülemlett ellenmondásokat erőszakosan megoldja.

A kapitalista termelés időnként elkerülhetetlenül krízishez kell vezessen, minthogy a termelést a társadalom fogyasztóképességére való tekintet nélkül fokozza. A föllendülés alatt kiszélesített termelő-apparátus a konjunktura korszaka alatt oly mértékben önti a piacra a készárúkat, hogy túltermelés áll elő. Túltermelés a társadalom vásárlóképességéhez viszonyítva. Erre következik a termelés korlátozása, munkásokat tömegestől elbocsájtanak, ami megint csökkenti a fogyasztóképességet s növeli még jobban a krízist.

Az Egyesült-Államokban a bekövetkező krízisnek már minden szimptomája jelentkezik. Az aránytalanság a kifizetett munkabér és a farmer jövedelme, valamim a termelés mennyisége között mindig nagyobb vagyis a társadalom termelő és fogyasztó ereje között mindig szélesedik a távolság. Az 1923-25. évi átlagot száznak véve a kifizetett bér indexe 1929-ben 108.6, ezzel szemben a termelés indexe 122. Az eltérés tehát a termelő és fogyasztó erő között máris 13 százalék. A Marxot ugyan nem olvasó, de a gazdasági élet realitásával tiszta fejjel számoló vezérei a tőkés termelésnek világosan látják a krízis veszedelmét. Az óriási General Motors vezetője, Rascob írja: a North American Review-ban: „Olyan gyorsan és olyan eredményesen fokoztuk mindmagasabbra a termelést, hogy most az előtt a probléma előtt állunk, hogyan fogyasszuk el a javakat, amelyeket termeltünk. Kénytelenek vagyunk a termelőgépezetet meglassítani. Nem merjük többé rejtett lehetőségeit kifejleszteni!”. S azzal a javaslattal áll elő, hogy az egész ország ipari termelését hetenként öt napra korlátozzák.

Hogy milyen fokot ért el már is az Egyesült-Államok gazdasági krízise, azt meg lehet ítélni a termelés visszaesésének néhány jellemző számából. Az „Annalist” termelési indexe a következő fejlődést mutatja mult évben:

  

Tehát a termelés legmagasabb pontját már májusban elérte s azóta kb. 19 százalékkal lecsökkent. Az „Annalist” konjunktura-indexének kiszámításánál tekintettel van az összes legfontosabb termelési ágakra, tehát számai tényleg közelről mutatják a valóságot.

De még jellemzőbb talán egyes fontos termelési ágak visszaesése:

az automobil-termelés volt még májusban 636.000, december; ben már csak 160.000. Esés 75 százalék.

az építőipar termelése volt juliusban 652 millió dollár értékű, decemberben 300 millió (már szeptemberben is csak 445 millió). Esés 54 százalék.

a vas- és acélipar napi termelése volt májusban 126.000, illetve 195.000 tonna; novemberben már csak 106, ill. 135 ezer. Az üzemben levő kohók száma leesett 219-ről 177-re. Esés itt 10—30 százalék.

a hetenként megrakott vasuti kocsik száma volt szeptemberben még egy millió kétszázezer, decemberben már csak 923.000. Esés 23 százalék.

Könnyen érthető, hogy a termelés és a vásárlóképesség közötti aránytalanság legerősebben és leghamarabb az autóiparban jutott kifejezésre.

 

 Mert legyen bár az automobil Amerikában tömegfogyasztási cikk, mégis könnyebben nélkülözhető, mint az élelem vagy a ruhanemű.

Természetes, hogy a termelés visszaesésével együtt jár a munkanélküliség növekedése. A „Federal Reserve Board” foglalkoztatási indexe a nagyiparban a foglalkoztatottak következő csökkenését mutatja:

  

Vagyis 15 százaléka a még juniusban foglalkoztatott munkásoknak azóta az utcára került, hogy gyarapítsa a munkanélküliek már is óriási hadseregét. Hivatalos becslés szerint is három millión felül van ma már a munkanélküliek száma az Egyesült-Államokban. Valószínű, hogy mire a gazdasági krízis eléri tetőfokát a munkanélküliek száma meg fogja haladni a hat milliót.

Csattanó megnyilatkozása volt az Egyesült-Államok gazdasági krízisének a novemberi nagy börzekrach Newyorkban. Alapja ennek is a naiv hit Amerika megrendíthetetlen prosperitásában, amely a papirok árfolyamát magasan valóságos értékük fölé hajtotta. A spekuláció ügyesen kihasználta a nagy tömegek naiv bizalmát s a népesség legszélesebb rétegeit bevonta a börzejátékba. A részvények árfolyama tudvalevőleg” nem csak a mindenkori kamatlábtól és a tényleg realizált nyereségtől függ, hanem nagy részben a jövőben remélt nyereségtől is. Ez a remény hajtotta bele a kis emberek tömegeit, hogy olyan papirokat vásároljanak, amelyek tényleg csak igen kis osztalékot fizettek, de a jövőre nézve biztatók voltak. Mert az utóbbi időben, mióta a papirok árfolyamai olyan magasra emelkedtek, e papirok osztalékai egyáltalában nem állottak többé arányban árukkal. Néhány példa: annak számára, aki a legmagasabb árfolyamán vásárolta meg, az

American Powee and Light — 0.6

General Electric— — —  —     — 1.0

Westinghouse Electric — —     — 1.4

Standard Oil — — —     —     — 1.2

United States Steel — — —     —2.7 százalékot jövedelmezett. Nyilvánvalóan tarthatatlan állapot, amely csak egy megtévesztő propaganda eredménye lehet. Három és fél év alatt a vezető nagy részvények árfolyama három és félszeresére emelkedett! Vagyis évenként megduplázódott.

Az eredmény hogy a spekuláció addig még soha nem látott arányokat öltött, minden szabad tőke a börzére özönlött. Az értékpapírokra adott kölcsönök (s ezek azok, amelyek a börzejáték céljaira szolgálnak) a következő emelkedést mutatják: (millió dollárokban)

 

1926              1927        1928  1929

3219              3915        5514   8549

 

Az utolsó év folyamán tehát a börzére tóduló papirok pénz összege három milliárd dollárral növekedett meg.

Ezen egészségtelen állapotnak következménye volt azután, amikor a termelés hanyatlásának első hirei a nyilvánosságra jutottak, a részvényárfolyamok hirtelen lezuhanása. A nagy reménykedés hirtelen ijedtségbe csapott át s mindenki szabadulni akart papírjaitól még elég magas áron. Szeptemberben kezdődtek az első árfolyamesések, mig azután október 29-én jött a nagy börzekrach, amilyet még a világ nem látott. Tizenhat millió részvényt dobtak a Newyorki börzén a piacra s még további hat milliót a mellékbörzén. Novemberben és decemberben újabb árfolyamesések, dacára annak hogy a nagy bankházak összefogtak s sikerrel megakadályozták a teljes összeomlást. A Wall Street Journal kimutatása szerint (440 fontos részvény alapján számítva) az árfolyam-zuhanás a következő méretű volt.

 

a legmagasabb árfolyam                            árfolyam

okt. 9.-én                                                 november 13.-án dec. 21.-én

381.2                                                        198.7      241.0

 

A General Electric árfolyama 403-ról 250-re (38 százalékkal), a General Motors árfolyama 98-ról 47-re (51 százalékkal), az U. S. Steel Trust árfolyama 262-ről 185-re (29 százalékkal), a Chrysler Automobile 136-ról 40-re (71 százalékkal), a Radio Corporation 115-ről 40-re (65 százalékkal) esett.

Az árfolyamok esése 50—60 milliárd dollárral csökkentette le a részvényekbe fektetett fiktiv tőkét. A legnagyobb pánik napján az árfolyamveszteség legalább 25 milliárd dollárt tett ki.

A börzekrach nem oka, hanem ellenkezőleg szimptomája a gazdasági krízisnek. Mégis a gazdasági krízis további súlyosodására kihatással van, mivel sok millió kis ember kisajátítását jelenti, akik minden vagyonukat általa elvesztették. Habár az elvesztett 50—60 milliárd dollár nagy részben fiktiv tőke volt is, mégis, amig birtokosaik hittek benne, addig ténylegesen vásárlóerejű pénzt jelentettek. S a börzekrach által nemcsak hogy ezzel kisebb lett a fogyasztó tábor vásárló ereje, hanem még ezen kivül a vesztesek a nélkülözhető dolgok tömegeit dobják most a piacra s még nagyobbá teszik az ellentétet a termelés mértéke és a fogyasztó képesség között, ami az egész gazdasági krízis alapja.

Eddig mindig azt hallottuk, hogy az Egyesült-Államokban nincsenek felesleges készletek, hogy a piac a monopolképződések és a jól kiépített statisztika következtében egyáltalában nem anarchisztikus többé. S ime a krízis első szelére kitűnik, hogy a termelés és fogyasztás nincsenek egymással arányban s a megoldás csak erőszakosan, a termelők és fogyasztók egy részének feláldozásával lehetséges.

S az Egyesült-Államok gazdasági krizise krizishezz fog vezetni az összes kapitalista országokban. Nem egyformán s nem egyszerre. Hiszen egész hosszú sorában az államoknak magas konjunktura nem is volt, mert állandóan szenvednek a kapitalizmus általános krízisének nyomása alatt. Keleteurópa, Németország, Anglia egyáltalában nem részesedett a magas konjunktura áldásaiban; tulajdonképen csak az Egyesült-Államok, Kanada s a nyugateurópai államok.

Az amerikai krízis krízishez kell vezessen az egész kapitalista világ ban. Hiszen az Egyesült-Államok gazdasági súlyuk szerint az egész kapitalista világgazdaságnak csaknem felét teszik ki; úgy hogy egy krízis az Egyesült-Államokban már csaknem egy világkrizist jelent. De ezen túl: egész sora az országoknak már az Egyesült-Államok előtt akut krízisen ment végig; így a keleteurópai országok közül Csehszlovákia, Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Románia, a Balkán, egy kb. 100 millió lakosságú terület. S van egy másik csoport ország, a nyugateurópai csoport: Franciaország, Belgium, Svájc, Skandinávia, stb. Itt az utolsó években erős fellendülés volt észlelhető, annyira, hogy a krízis elemei már érőben vannak itt is. Vannak azután országok, amelyekben krónikus a gazdasági depresszió; ilyen pl. Anglia. Mások, amelyekben folytonosan változó a konjunktura; ilyen Németország.

A világ egyéb tájain is megállapíthatók a krizis előjelei. A kinai közgazdaság évek óta teljes dezorganizációban van; Japánban évek óta tart már a depresszió; úgyszintén Ausztráliában és Indiában. Kanada benne van az Egyesült-Államok krízisében; Brazilia a kávé nagy áresése miatt nagy krízisben van, Argentina hasonlóképen.

S ez a csaknem mindenütt észlelhető krizises állapot az amerikai nagy krizis következtében még súlyosabbá kell legyen. Mert az Egyesült-Államok egyetlen lehetősége krízisének enyhítésére árúkivitelének forszirozása: a belső piac felvevőképességének csökkenését a külföldi piacokon próbálja ellensúlyozni. Minthogy azonban az összes kapitalista országok termelése lényegében ugyanazon betegségben szenved, nevezetesen, hogy termelése nagyobb mint népessége felvevőképessége, az Amerikából jövő nagy árúkinálat a már csírájában meglévő krízist akut gazdasági krízissé fogja változtatni s egy általános világkrizist fog kiváltani.

Hogy mik lesznek ennek világpolitikai következményei, hogy fogja az ellentéteket politikailag kiélezni az egyes kapitalista államok, elsősorban pedig Anglia és az Egyesült-Államok között, ezzel a kérdéssel lapunk más helyén foglalkozunk.

De éppen olyan súlyos következményei lesznek a gazdasági krízisnek belpolitikai téren. Mert a módszerek, amelyeket a kapitalizmus a krízis lebirására alkalmazni fog, szükségszerűen a gazdasági ellenmondások és a szociális ellentétek még nagyobb kiképezéséhez még nagyobb krízisekhez kell vezessenek.

Ha az üzlet rosszul megy s a vevők a mai árakon nem akarnak többé vásárolni, a kapitalista csak úgy tud segíteni magán, ha megpróbálja a termelési költségeket leszállítani, hogy olcsóbban árulhasson. Tehát első sorban igyekezni fog a munkabérköltségeket lenyomni. Tovább fog tehát racionalizálni; új, a munka tempóját gyorsító gépeket bevezetni, amelyek leszállítják a munkabérköltséget. Egy általános racionalizálás hullám lesz a krizis közveti en következménye. A munkanélküliek hadserege újabb nagy tömegekkel fog szaporodni, a tömegek vásárlóereje megint alacsonyabbra sülyed. Az eredmény; a társadalom fogyasztó képessége még kevesebb lesz. Viszont a racionalizálás emeli a termelés kapacitását s ugyanakkor, amikor csökkenti a fogyasztó képességet, felfokozza mennyiségileg a termelést. S más lehetséges út nem áll a kapitalizmus rendelkezésére: önmagát kénytelen mindig nagyobb krízisekbe belehajszolni.

Igy fogja jelenteni a gazdasági krizis belpolitikailag mindenütt az osztályharc még erősebb kiélezését a burzsoázia és a Proletáriátus között. A munkanélküliség a mai átlagos tíz-tizenkét százalékról fel fog emelkedni 15—20 százalékra, amit a tőke a bérek leszorítására s a munkásosztály életnívójának leszállítására fog megkísérelni kihasználni. Az osztályharc minden kapitalista országban szélesebb és élesebb lesz.

S így lesz egy szép álomnak vége. Annak a szép álomnak, amelybe a nyugati kapitalizmus a háborús és forradalmi évek után oly szivesen álmodta bele magát: hogy sikerült a kapitalizmust végérvényesen vagy legalább is hosszú időre lábraállítani. Az álom legszilárdabb bázisa az Egyesült-Államok voltak, ennek az országnak valóban bámultraméltó fellendülése a háború alatt és után. „Jólét”. “Jólét mindörökre”, „Jólét mindenki számára”. Ezekkel a jelszavakkal jellemezte a kapitalista sajtó évek óta az amerikai gazdasági helyzetet. Az európai burzsoázia, amelyet (nyomott a krónikus gazdasági depresszió s a folyton erősödő munkásmozgalom, az Egyesült-Államok példájából merített reményt és megnyugvást. Azt remélte, hogy amerikai példára egyszer csak itt Európában is bekövetkezik egy új fellendülés.

Gazdasági tudósaik tudományosan bebizonyították, hogy az amerikai jólétnek soha se lesz vége. A mult évben jelent meg egy nagy kétkötetes munka (Recent economic Changos. Newyork) amelyben a legnagyobbnevű amerikai közgazdászok, Mooverrel élükön, bebizonyítják, óriási statisztikai anyag alapján, hogy az amerikai jólétnek soha sem lehet vége, mivel az ország óriási természetes gazdagsága s a kielégíthetetlen kereslet árúk után biztosítják mindenkorra a jólét alapjait.

Az állandó jólét illuzióját azonban a tények hamarosan szétrombolták s keserű leckét adtak a polgári közgazdászoknak, akik elfeledték, hogy a kapitalizmusban a termelő erők fejlődése bizonyos jóléti korszakon túl mindig a nagy tömegek korlátolt fogyasztási erejébe ütközik. Ezért lepte meg őket a krízis, a sok milliókba kerülő konjunktura intézetek dacára.

Az „ciganizált” kapitalizmus elmélete az EgyesültÁllamokra nézve is megbukott! Bár a monopóliumképződés az Egyesült-Államokban a legelőrehaladottabb, mégis a kapitalista termelés természetes anarchiájának lebirásáról szó sincsen itt sem. Mert fenntartható-e az a nézet, hogy az „organizált” kapitalizmus a belső gazdasági ellentéteket enyhíteni fogja, azzal a ténynyel szemben, hogy a mostani krízisben milliók vesztették el mindenüket, hogy a munkanélküliek száma hat millióra fog felemelkedni, viszont a legnagyobb monopol-trösztök a börzekrizisen még jobban meggazdagodtak ? Nem, az Egyesült-Államok nem foglalnak el kiváltságos helyzetet a kapitalista országok között s nem lehetnek egy örökkétartó kapitalista világ reménynek bázisa. Ez a legnagyobb tanusága az EgyesültÁllamok súlyos gazdasági krízisének, amely egy félévvel ezelőtt kezdődött s amely még nem érte el tetőfokát. (M.P.)