Minden másképpen van mondja Karinthy Frigyes legutolsó könyvének címe s a „befelemélyülés” útján nem is lehet elképzelni másként. Karinthynak ez a legutolsó könyve tehát önigazolás. A diplomaták visszaemlékezéseket adnak ki, amelyekben el van mondva, hogy jobban és szebben és a körülmények kényszerítő hatása alatt másként nem lehetett cselekedni. Az írók ehelyett filozófiát írnak. Karinthy is. Megindokolja a lélek és a világ összefüggéséből, hogy az író egyetlen feladata és összfeladata az elmélyülés. És ha ez az elmélyülés szabatosan körülírható és megérthető, akkor kötelességeit jól teljesítette, Karinthy egész csomó írótársa ugyanezt csinálja. Maeterlinck pl. a maga, annak idején eleven, költői teóriái igazolására egy csomó biológiai és spiritiszta könyvet írt. A méhek élete, A virágok intelligenciája a lélek továbbélésének lehetőségeit imádkozta el az előtt az olvasótábor előtt, amelyik fejlődése utján kisérte. H. G. Wells első, sok reménységre jogosító könyvei után hallatlan utópiákba kezdett, amelyek tárgyuknál fogva látszólag a való élet síkján mozogtak. Lényegében azonban egy halódó kultura zsákuccába tévedt filozófiái. Géraldy: A nő és férfi szerelmének tárgyilagos kapcsolatait feszegeti költészetében, de utána nem ment tovább és nem tudja ennek a költészetnek valóságos, életből vett mintáit ránk szabni. Sőt a legújabbak közül Ilia Ehrenburg volt az, akire a legnagyobb reménységgel néztünk és mégis legutóbbi könyveiben már csak ismétlése önmagának, de nem szélesítője, nem kivilágosítója, nem talpraállítója. A legtöbb író nem megy el a benne található adottságok végsően kibontható határáig, hanem megtorpan és elvérzik. Vagy ahogy mondani szokás elmélyül, az az amikor már mondanivalóinak elfogadható forrásai betömültek, valami filozófiai rágódásba kezd, amivel a megelőzőleg lekötött érdeklődést erőszakolja.

Karinthynál ez azért feltűnőbb, mert igen sokáig volt ígéret. Értette a módját, hogy egy olyan elmélettel kezdje, amelynek feltételei hosszú időre prolongálódtak. Az ő emlékezetes „Igy lőttök ti” kisugárzása mesterséges, jól megfontolt kedvderítés volt, mert ugyanakkor megmondta, hogy arra pedig, hogy én „hogy lövök” — várjatok. Vártunk. Sokat nevettünk rajta és sokat bosszankodtunk mások hibáin, akiket kardélre hányt és vártuk azt a pillanatot, amikor teljes egészében megmutatja magát. Ez a pillanat el is érkezett: most a Minden másképpen van kötetével, aminek magyarra fordított értelme: semmi nem lehet másként, az az csak azon egyféleképpen, hogyha van valakiben tényleges és életes mondanivaló, azt idejében ki kell mondania, tekintet nélkül a körülményekre és adottságokra. Mert mindaz, amit utó lag visszaemlékezések alakjában akarunk jóvátenni, az csak kópia. És ez is csak szavakban.

Karinthy kétségtelenül látó ember, megmagyarázható, csak éppen meg nem bocsájtható okoknál fogva mesterségesen rövidet fogó és látó ember. Talán az egyetlen a mostani magyar irodalomban, akinek fegyverzete sérthetetlen, felkészültsége éles, de merészsőge semmi. A konzekvenciáig nem jut el. Ehelyett a belső paradoxonok bűvészkedésig fordulatos kivájására törekszik. Mikor valamit el kezd mondani, mindannyiunk szeme felcsillan. Most, most kimondja azt, amire szükségünk van. Mi-korára végére ér mondanivalójának, a felvetett probléma, át van lelkesítve, túl van kombinálva, ki van törve keze, lábba s a begombolkozott bűvész ránk bizza, rakjuk össze a torzót kedvünk szerint, mert ő nem arravaló, hogy a kicsavart végtagokat követelményeinknek megfelelően helyrerakja. Karinthynak nincs világnézete. Nincs egyetemes nézőpontból felvonultatható gondolati síkja. Ő csür és csavar, hogy amit világosan és félreérthetetlenül elénk rakhatna, ne lehessen rá, a jó polgárra diffamáló. Két nyeregben ül egyszerre. A jó lehetőségek és a rossz megoldások nyergében. És ő megelégszik azzal, hogy kimondja: minden másképpen van. Azaz ugyanaz a dolog születésétől haláláig számtalanul történhetik. Számtalanul lehet látni, sőt éppen fordítva is, mint ahogyan látjuk. Vagyis attól a relációtól függ minden, hogy milyen kedvem van. Érthetem úgyis, hogy a földnek mi, nem ahogyan eddig tudtuk, a gömbfelületén élünk, hanem a gömb homorulatán. És akkor minden megfordul. A földbuborék közepe táján van egy kicsi gázgömböcske, amely kék színű. Ez az ég. Erre vannak kirakva a csillagok. Ezek nem milliószor nagyobbak földünknél, hanem sokkal, de sokkal kisebbek. A Mars, a Neptun és la Vénusz a központi földmag és burok körül keringenek. A Nap pedig nagy feszültségű villamoskályha, ott ragad valahol a kék földmag egyik oldalán, hol egyik felére, hol másikra kerül, aszerint, hogy éjszaka van vagy nappal, stb. Karinthy ezt az elméletet nem mondja magáénak. Felháborodik azon, hogy ilyesmik egyáltalán létezhetnek. Gyerekesnek és meseszerűnek mondja, de olyannak, ami kuriózitás s mint ilyennel foglalkozni kell. Babona tudományos formában. Tehát álvalóság, álhipótézis. De érdekes. Holott a Karinthy-féle embereknek az volna a feladata, hogy megkeressék azokat az okokat, amelyek ezeket a tudományos babonákat szülik és terjesztik, napjainkban ugyanúgy, mint a középkorban az angyalokat a tű hegyén.

A Karinthy-féle íróknak, akiknek kitűnő reflektoraik vannak, rá kellene mutatniok és ott kellene tartamok fénycsóváikat az előbbi és az előbbiekhez hasonló jelenségegeken. És ki kellene írtaniok azokat. Le kellene rombolniok a babonákat és hazugságokat és át kellene alakítaniok a helyes irányba azt a talajt, amelyen élnek s amelyről tudják, hogy tele van sötét és buta bacilusokkal. Mert minden alkotó annyit ér, amennyit korából a fejlődésnek megfelelő irányban átalakított. Karinthy ezzel szemben azt mondja: minden másképpen van. Azaz ez a földhomorulati história és a többi is másképpen van. De hogyan van? Miért jönnek napvilágra ezek a babonák? Mi a szülőoka, mik mozgatják, kik mozgatják, miért mozgatják így?

Ezekre a kérdésekre Karinthy mértani pontossággal kiszámítható megkerülő választ ad, amin az ember jól mulat, dicséri szellemes semmitmondásait és megállapítja, hogy nem jutottunk egy lépéssel sem előre. Ehhez azonban konstruktív történelmi szemlélet kellene. Az a szemlélet, amely az alfát és az omegát nem csak ismeri, hanem meri is vállalni. Már pedig ez a vállalás korántsem olyan túlzott követelés. Ismerjük a magyar irodalomnak azt a korszakát, amikor az akkori követelményeknek megfelelően vállalták is. Nem is olyan régen volt ez; mikor Ady, Karinthy, Móricz, Kosztolányi, Babits és Ignotus indultak. Mikor Babits többre értékelte kedvese kisujját száz királynál, lobogónál. Amiért meg is gyült a baja, de hálaistennek nem halt bele. Azaz nem tudom, hogy nem lett-e volna jobb, előljárás szempontjából belehalnia. Megmaradt volna tiszta példamutatásnak. De hol vagyunk ma a régi Babitstól, Móricztól, Karinthytól? Ma minden másképpen van. A magyar glóbuszon minden másképpen van. Nehogy azonban azt gondoljuk, hogy itt a polgárok által annyira rettegett „kulturbolsevizmus” sürgetéséről van szó. Oktalanság volna Karinthytől ilyesmit követelni. Viszont le akarjuk szögezni, hogy Karinthy nemesebb értelemben vett polgári kötelességét sem teljesíti. Gondoljunk csak Kurt Tucholskyra Németországban s akkor megállapíthatjuk, hogy Karinthy mennyire elmaradt kötélessége teljesítésétől és mennyire kiszolgáltatta magát a maradi magyar intellektusok kulturdzsungeljének. (Kolozsvár)