A mai magyar könyvtermelés prózai részének két harmada, a konvenció és az igazi érték közt mozogva nem ad többet kispolgári színezésnél. A harmadik harmad jó felét viszont azok az írók alkotják, akik ugyan időszerű kérdéseket és mai dolgokat feszegetnek, de nem mennek tovább a külső érintésnél, hiányzik belőlük minden rámutatás és állásfoglalás, könyvsikerük van, de végeredményben nem jelentenek semmit, az olvasót nem kényszerítik se állásfoglalásra, se revízióra a tegnappal szemben. Csupán a harmadik kisebbik felében vonul meg az évi könyvtermelés igaz szavú irodalma, amelyik szembenéz a jelenlegi társadalom valamennyi dolgával és nem fut el a végső szó kimondása elől, de húsbahasítóan analizál, gerinces attitűdben áll és egy új világ szintézisének szépségével ragadja meg a szívet. Nos: Jarnó József most megjelent regénye, a Gyár,* mely már címében is jelezni kívánta korszerűségét, nem az utóbbi regénytípus vonalán áll. A Gyár túl van a pesti konvención, (s ez a relatív értékessége a polgári olvasó szemszögéből,) de — sajnos! — nem vonul be az állástfoglaló szociális magyar regények közé. Ebből a gyár-regényből hiányzik a szüzsé tökéletes és teljes tartalmú megírása s nincs meg benne a belső kiformálás olyan megrázó ereje, amely élményszerűségévell megfogná az olvasót. A Gyár csupa egymáshoz ragasztott vázlat, pillanatfelvétel, tollrajz, és pasztell, ami ilyen hatalmas méretű írói anyag esetében elégtelen fajsúlyú zsáner s az epikumnak nem adhatja azt a lefogó sodrát, ami itt szükségszerűbbnek látszik, mint bárhol. Ez a szétdaraboltság és cikkszerűség szétveti a regény kompozícióját. A szociális tudat és a szocialista tudás hiábavaló: a lényeg mindenütt, ahol a társadalmi helyzet tarthatatlanságához ér az író s a nem után az útat mutató igent várná az olvasó) — elsíklik és ellaposodik a romantikus poén sárga drapériái között. Kétségtelenül: az író megmutat egy csomó embert napi munka között, a gyári sors tenyerén, a munka nehéz á mai között, megrajzolja az ember életkövetelésének csatáját a mindent megemésztő gyárral, amely egyik napról a másikra föloldja az emberek életét, kit jómódba emel, kinek pedig szájába nyomja a gázcsövet, jó a regény apró alakjainak megrajzolása s néhol egész megkapó egy-egy részlet (például a nyugdíjazott Cserey hivatalnok és felesége öngyilkossága), — az elbeszélés végeredményében azonban mégsem látni ezeket a jó részeket olyan erősen, hogy a vezérigazgató jóságosan elretusált figuráját meg a főhős Vér György romantikusságát eltakarhassák. S végül is ezek a főalakok alakítják a regény ritmusát (ezek és a vasgyár hivatalnoki kara) s a munkások és a munkásproletárkérdés korántsem foglal el olyan helyet a regényben, mint amilyent elvárhatóan érdemelne, nem is említve, hogy a munkásalakok jellemzése a legsilányabb s a legkonvenciósabb. A regényben a szokásos megpróbáltatásokon mennek át; a cselédlánynak törvénytelen gyereke lesz, a fiú tüdőgyulladással a kórházba kerül majd a szerencse ismét összehozza őket s idill és olcsó boldogság-hazudás következik, épugy, mint a másik munkás családjában. A szerencse persze a főhős alakjával inkarnálódik, aki önfeláldozó, humanista filozófiájú, háborúutáni fiatalember (harctéri barátja a vezérigazgatónak). Ez a fiatalember azután arra vetemedik, hogy latin műveltségével s vérszegényen ábrázolt magyar ataviz musával bemegy a gyárba, látja a szegény hivatalnokok gépiességbe. Fulladó mindennapi életét, megundorodik ettől a rossz filmtől, nyáron szabadságra megy s ott a vidéken, a magyar föld barázdái között, az Elsodort falu romantikus patrónja szerint egy díszszántást végez, fölkiált egyet, és ott marad a nénijénél: parasztnak. Ez a romantikus, szabódezsői befejezés a legkegyetlenebb menekülő, elbújó, ellírizáló vonás Jarnó József szociális tárgyú regényében. Vajjon miért történik ez pont így nemcsak Jarnó József regényében, hanem egy egész sereg mai magyar generációs megnyilatkozású jelekkel érkező regényben? Ha van menekülő líra: muszáj, hogy statuáljuk a menekülő regény fogalmát is. Menekülő magyar regény: — ez a Jarnó József regénye s látni mögötte azt a magyar generációt, melyet az utolsó Marne-i és Piáve-i csaták véletlenjei bennhagytak a gimnáziumi padokban, Horátius hedónista ódái mellett, a magyar kisvárosban, a frontmögöttiségben, a nyomorban, a didergős, végtelenbe fúló cédulás ácsorgásokban. Ez az a reménytelen mai nemzedék, a magyar glaeseri évjárat, amelyik nem tudja vádolóvá, leszögezővé, kiáltóvá, állásfoglalóvá gyúrni a magyar szót. A szeme be van ugyan állitva. a probléma csomójára s körül is járja a dolgokat, de nem tud életet szakítani, nem tudja önmagát széttépni, számot vetni a multtal és jelennel, hogy valóságjavitó akaratát tűzze őszinte vallomása fölé. Menekülés ez, fájdalmas és sajátosan magyar! Ki a bűnös érte ? Ki alázta meg annyira ezt a nemzedéket, hogy nem mer és nem tud szabad lenni s generációs tudatát polgári megalkuvá sok gyékényére helyezi ? Nyilván való, hogy a háború és a háborúutáni társadalmi rend erős nyomása, mely visszavezet mindent a háborúelőtti időkbe, tartja markában ezt a nemzedéket. S tartani is fogja mindaddig, míg az szabaddá nem teszi magát. Mindaddig menekülő regény és menekülő líra lesz e generáció irodalmi megnyilatkozása, mintahogy Jarnó József regénye is az. (Pozsony)

* Európa kiadás. Budapest-Pozsony 1929.