Az egyik: a mult rohamcsapata. Emlék: Budapest, tizennyolc. A gyerektisztek visszaözönlettek az egyetemre. Összevissza kaosz fejekben, szívekben. Tizenkilenc. Még nagyobb összevisszaság. Augusztus után szisztematikus éhezés. Ekkor jött az alma. Közhírré tétetett: aki belép a karhatalmi alakulatokba, az húst kap és minden ebédhez még külön három almát. A menzán nem volt sem hús, sem alma és fizetni kellett. De a menza orra előtt, valahol a Szerb utcában ott ingerkedett az egyetemi karhatalom étkezdéje. Onnan jártak át jóllakott legények toborzásra: „Mi volt az ebéd?... Nálunk ez, meg ez, meg ez és alma. Mindenki aki belép, tiszteknek különben is kötelességük automatikusan belépni... ingyen kapja”. Körülbelül így kezdődött az egész. Leszakadt területek, elérhetetlen otthon, elérhetetlen mindennapi leves, bizonytalanság, félelem, nyomor... és az almával megvett diák nemsokára ott állt a budai X gyár udvarán, ivott a kantinban és civilesen. fegyverrel a kezében őrizte a munkába siető és munkából vánszorgó proletárt és verte a zsidót a körúton. Valaki diktált és az alma örök. Az ifjuság a jövő? Az ifjuságé az alma... Az elszédített, elárult ifjuság csalatásáról Lampel vetítette az első kissé felnagyolt premier plan képet. Ma egy átfogóbb és teljesebb dokumentumról számolhatunk be, * egy „regény”-ről, melynek minden sora az élmény valóságát lélegzi, mely ép azért nem ful rezignációba, vagy frázisos fogadkozásba. Valaki hitefosztottan meglátja, hogy amit tett, az csalás, hogy a pénzeszsák hálóját szőtte társaival „a nemzethű ifjakkal”, de most ezzel a könyvvel, ezzel a tettel szét akarja tépni a kapitalista rend és nyugalom hálóját. Mert rend és nyugalom kellett. Rend és nyugalom — mindenáron, hogy megélhessen a kapitalizmus pénzüzeme és a polgári kényelem. És előrángatták a gyerekeket, az iskolapadból, akik sohse voltak katonák, de négy éven át uniformisért, géppuskáért, kézigránátért lelkesedtek. Most mundért hozhatnak, kézigránáttal játszhatnak, a géppuskát eleven célokra igazithatják: „rendbontókra” — munkásokra. „Polgár ébredj és védd legszentebb javaidat!” és elől a csatasorban: iskolásfiuk gépfegyverambiciókkal a forradalom ellen, a rém ellen. Hogy az első patrulljárat a bordélyba torkol? Landsknechtekhez ez illik! És láthatatlan forrásból dől a pénz a gyerekemberekhez, akik új sportot űzhetnek: eleven célokra lövöldözhetnek, bíráskodhatnak, de utána éttermekben ülhetnek elegáns feljebbvalóikkal, tisztjeikkel és mulatókban nőkkel! Rend és nyugalom: kell-e finnél nagyobb és igézetesebb forradalmi nyugtalanság és rendetlenség? „Bordély, csapszék, betörő, ringyó, kommunista: ezek elválaszthatatlan fogalmak. Mi a forradalom ellenségei vagyunk, mert azt munkások csinálták. Mi a rend és nyugalom katonái vagyunk, feladatunk nyugtalanságokat megakadályozni és nem vesszük észre, hogy mi vagyunk azok, akiknek ezekre a nyugtalanságokra szükségünk van, hogy megélhessünk”. Nem szabad gondolkozni, a bordély, a pénz, a Burschenschaftok, az örök alma, a reggelig tartó ivászatok szisztematikusan ködlik a szemeket. A szemeket, melyek mégis látnak, a férfivá züllött gyereket, aki borzongva ismeri be: „,Nagyon sokat láttam és már nem tudom mi a jó és mi a rossz. Nagyon sokat tapasztaltam és már nem tudom, hogy hová tartozom”. Amig tudatára nem jut osztálya, hova tartozása dicstelenségére. Egy utolsó dialógus és a hályog végleg lehull a szemekről, hogy mások szemét feltéphesse. „Te nem tudod, hogy miért? A hazáért és a becsületért! Ezért tettük életünket kockára és ezért hullattuk vérünket”. —„Ugyan, ittunk, kártyáztunk és rengeteg pénzt kerestünk. És néha munkásokra lövöldöztünk. És miért? Ma már tudom, de akkor még nem tudtam”. — „De hisz, mi a rendért és nyugalomért harcoltunk és megmentettük Németországot a kaosztól”. — „Nem igaz, mi az uralmon levő társadalmi rendet mentettük meg a pusztulástól és jól éreztük magunkat a nyugtalanságban, melyet mi idéztünk elő a rend és nyugalomért folytatott harcainkkal”. — „Hallgass, ismerem már ezt a módszert: mindenért a szisztémát okolni. Már téged is megfertőzött ez a zsidó svindli, Te közönséges áruló lettél és ezzel pont”. — „Ha árulót látsz bennem: egy szóval sem tiltakozom. Igen: árulója lettem egy osztálynak, embereknek, kik véglegesen eljátszották kisded játékaikat”. Ime: a rend és nyugalom zsoldosai, az egyik ifjuság, ahogy az áruló leleplezi, ahogy Wandlungjában kortörténetet dokumentál: egy darab jelenné kényszeritett multat.

A másik ifjuságról sokáig semmit sem tudtunk. Hogy vannak, akik a háború ellen dolgoznak, hogy élnek ifju emberek, akik forradalomra mernek gondolni, hogy létezik egy Liebknecht nevű hazaáruló, hogy Zürichben pár különös nevű emigráns érdeklődéssel figyeli ezeknek az ifju embereknek a munkáját: a lövészárkokban mind ezekről sokáig semmit sem tudtunk. És sokan ma sem tudják. „Ifjumunkások”, „Jugendinternationale”: az emberek szeme elé inasok, vörös cserkészek, hangosan kiabáló „éretlen kölykök” rajzolódnak, a napi sajtó, politikusok, párt-boncok kicsinylése, kongresszusok negligálása, hatósági tilalmak mindenben aláhuzzák ezt a fogalomzavart és elhallgatják a történeti tényt, hogy ez a másfajta ifjuság, ez a Jugendinternationale volt talán az egyetlen élő és ható tiltakozás, az egyetlen eredményes ellenfront a háború őrületében. Amikor a Kautsky-Internationale csődöt mondott, a Svájcban szervezett ifjusági organizáció vette kezébe a munkát és folytatta az osztályharc forradalmi munkáját ott, ahol a hivatalos vezetők azt megtagadták. Aki elolvassa e front megszervezőjének Willi Münzenberg-nek könyvét (Die dritte Front — Neuer Deutscher Verlag, Berlin) az egy új világképről nyer fogalmat: a forradalmi hit világformáló ifjú erejéről. Csak a háború, a vérfürdő terebélyesíthette döntő tényezővé ezt az ifjusági mozgalmat, mert hisz kezdettől legfőbb célja a militarizmus elleni küzdelem volt. És kezdettől fogva (Münzenberg első szervezése 1906) minden kormány egyforma eréllyel lépett fel a radikális ifjusági mozgalommal szemben. A félelem közös: az ágyutölteléket, a fiatal munkást ne rontsák el a szocialisták pont rekruta idejük előtt. Amikor ez a mozgalom Svájcba emigrál, Liebknecht pontosan kijelölte célját (1911): „Ha a munkásifjuságot felvilágosítottuk: a militarizmusnak vége, mert akkor alapjában rendítettük meg”. A hivatalos munkáspárt természetesen nem nézte jó szemmel ezt az „éretlen” ifjusági mozgolódást, mely tulajdonkép az első komoly oppozíció volt a pártbürokratizmus ellen és a háború idején a német szocdem párt Ebert indítványára nyíltan megtagadta az Internationale ez ifju rohamcsapatát. Rezignáltan jegyzi meg Münzenberg: “A szociáldemokraták háborús politikája itt mutatkozik meg leplezetlenül. A tizenhétéves proletárifjút érettnek találják arra, hegy a csatatéren elvérezzen, de a béke érdekében folytatott háború elleni küzdelmét letiltják”. Igy aztán természetes, hogy Liebknecht és a zürichi orvos Brupbacher hatása egyre jobban „fertőzi” ezeket a hazátlan ifjakat, akik álarc nélkül hirdetik, hogy a háború ellen csak a forradalmi osztályharc fegyverével lehet eredményesen felvenni a küzdelmet. 1915-ben megjelenik a Jugendintertionale első száma: „A szocialista ifjúság kell, hogy minden országban a proletárok békeharcának avant gárdája legyen. Maradék nélkül vállaljuk a proletár szabadságharcot és inkább akarunk e szabadságharc rabjaiként börtönökben sínylődni, mintsem ellenségeink profitéhségéért más országok munkásai, osztályosaink ellen harcolva, a frontokon elvérezni”. A „béke” első napjaiban a most már győztes és legyőzött imperialista hatalmakkal egyformán szolidáris svájci államtanács, természetesen rögtön kifüstöli ezt az „anachronisztikus” tűzfészket és Münzenbergék szerte szélednek, hogy különböző kongresszusokon romantikus módon újra találkozva megalkothassák a jugendinternationalet, mely ma épúgy mint akkor a próbatét éveiben, a proletariátus legaktivabb része. Hatalom, mellyel számolni kell. Munka, mely a jövő világképét hordozza méhében. Veszedelem és rém, mely ellen a kapitalizmus állandó készenlétben kell hogy tartsa a mult rohamcsapatát, azt a másik ifjúságot, mely a rend és nyugalom nevében elbódultan, nevetve lövöldözhet a jövő mai szürke verebeire: a munkásokra.(Stósz)

* Ernst Ottwalt: Ruhe und Ordnung— Malik-Verlag, Berlin.