A mai társadalmi rendszer betegségét semmisem mutatja jobban, mint az a jelenség, hogy az iskola padokból kikerülő ifjuság Európa-szerte mindinkább kiszorul az életből. A jelenlegi gazdasági és társadalmi életben nem tudja megtalálni az ifjuság a maga érvényesülését. Ugy a gazdaság, mint a társadalom nem tudja szervesen magába szívni az ujonnan felserdült európai értelmiséget.

Az erdélyi magyar ifjuság helyzete a világháború után még kritikusabb keretek közé került, mint más népek ifjuságáé, mert sorsára nemcsak a gazdasági élet válsága, hanem a speciális kisebbségi helyzet is nyomást gyakorolt. Az endélyi magyar ifjuság nemcsak a gazdasági és társadalmi hibák áldozatául esett, hanem kiszolgáltatottja lett — épp úgy, mint más kisebbségek ifjusága, — a többségiek túlfűtött nacionalizmusának. Ez a nyomás nem közvetlenül irányult az ifjuságra, hanem közvetve: — a tőkés termelési rend keretein belül a többségiek nacionalizmusa módot talált arra, hogy a kisebbségek gazdasági erejét sokkal inkább letörje, mint ahogy a gazdasági rendszer csődje egyedül letörte volna. Ez a két hurok: a termelési rendszer válságba jutása és a sajátos kisebbségi helyzet, a magyarságot nemcsak gazdasági, de szociális válságba is juttatta. Ennek a dokumentálására elegendő felhozni azt a kimutatást, amit két kolozsvári egyetemi hallgató készített 1931-ben a romániai magyar tanárjelöltekről s a felekezeti iskoláknál kínálkozó esetleges elhelyezkedési lehetőségekről. E szerint a kimutatás szerint Romániában az egyetemekeni mintegy 260 magyar tanárjelölt tanul. Ebből évente kb. huszan-harmincan végzik el az egyetemet. A többi lemarad még az egyetemi évek alatt s a gyakorlatibb pályákon próbál elhelyezkedni!. Ezen a vonalon azonban az elhelyezkedés, az állandósult „leépítési” törekvések miatt lehetetlen. Az előbb emiitett kimutatás adataival szemben a felekezeti középiskoláktól beszerzett információk szerint a most következő öt évben kb. hat állás üresedik meg évente. A legjobb esetben is tehát tizenöt magyar tanár minden esztendőben kenyér nélkül marad. Azt a lehetőséget ugyanis, hogy ezek a tanerők állami iskoláknál helyezkednének él, el kell ejtenünk, mert részben a nacionalista politika, részben pedig azért, mert a románságnál is hasonló arányu az utánpótlás, ez egészen lehetetlen. Ugyanez a helyzet a többi értelmiségi pályákon. Sem több orvost, sem több jogászt nem tud felszívni magába az erdélyi magyarság. Hogy azután még világosabb legyen az erdélyi magyarság kulturális, szociális gyengesége, csak azt hozzuk fel, hogy a Romániában élő, legfukarabb számítás szerinti másfélmilliónyi; magyar embertömeg nem tud elhelyezni évente husz új tanárt, jólehet ez az embertömeg legfeljebb, ha közép kulturfokon áll; nem tud kenyeret adni husz új orvosnak, amikor pedig a székely falvakban egyre-másra halnak meg az emberek anélkül, hogy orvos látta volna őket, a hegyes vidékeken és a Bánság némely helyein még éppenséggel, ijesztő egészségügyi állapotok uralkodnak: megtörténik, hogy a szegény parasztok elhullott álltati dögöket, lépfenés meg gümőkóros marhahust esznek.

Ilyen körülmények között természetes az ifjuság soraiban a generációs probléma megszületése, mely itt is mint világszerte ugyanabból a gazdasági kényszerűségből fakadt. A kapitalista világgazdaság szelep csövei a termelési rendszer alapvető hibáiból kifolyólag fokozódott gyorsasággal bedugultak; a tőke „leépít” minden vonalon, hogy saját magát halmozni tudja, minek következtében a megcsappant életlehetőségeket egytől-egyig megszállva tartják a régi munkaerők. Ujak nem tudnak a pozíciókba bejutni, áll tehát a harc a bennlévők és a künnszorultak, az öregek és fiatalok között. Igy jelentkezett a korosztályok kérdése. Ez történt hatványozott mérékben az erdélyi magyarság köreiben is.

A generációs probléma felvetésével az ifjuság az erdélyi magyarság gazdasági és. szociális átszervezése által akar segíteni helyzetén. Ez az intenció azonban hiábavaló erőlködésnek bizonyul. Először is: ezeknek a törekvéseknek nincsenek konkrét elvei, sőt még határozott programja sincs, mondhatni frázis és homályos álom az egész. Másrészt az erdélyi magyarság gazdasági helyzete miatt — lehetetlen. A tőkés termelési rendszer, plusz a kisebbségi helyzet adottságai végsőkig lerongyolták a magyarság gazdasági helyzetét. Ennek törvényszerű velejárója a szociális válság és a kulturális elhalás. Ezt még inkább sürgeti az a helyzet, melynek kereteibe a magyarság széles tömegei bele vannak zárva: a magyar tömegek teljes elhanyagoltsága kulturális, szociális és gazdasági téren. Az erdélyi paraszt magára hagyatott, vezetői szóba sem jöhetnek, ha a néptömegek cselekvésre neveléséről beszélünk. A magára hagyott erdélyi magyar parasztság idők folyamán ideológiailag teljesen félre nevelődött. Mindegyre megrohamozzák ugyan őket ugynevezett vezetőik nacionalista hangzatosságaikkal s a magyar paraszt sajátos helyzeténél fogva mindig kapható volt és kapható ma is olyan politika szekértolójává szegődni, mely a legkevésbé sem szolgálja az ő érdekeit. A magyarság nagy százaléka az u. n. középparasztságból került ki, így ő is ahhoz az ideológiai érdekeltséghez szegődik, mely a föld, a vagyon és ráadásul a faj védelmének programjával tartja felszínen magát. A magyar középosztály sovány kenyerének biztosítását a meghunyászkodó magatartásban látja s igen széles, rétegeket kizár magából. Ennek a középosztálynak ideológiája annyira meggyökerezetten reakciós ideológia, hogy még a generációs probléma előidézte szociális hullámzásra is képtelen reagálni, holott ez — a legjobb esetben is — csak reformot jelentene a saját ideológiai cirkulusaiban s még távolról sem radikálizmus. Látható tehát, hogyha mindjárt nem is volna a generációs harc képtelen a saját belső hiányosságai miatt, ugysem lehetne semmire se menni vele az erdélyi magyarság soraiban.

Érdekes fázisa volt az erdélyi ifjuság jövőt kiharcolni akaró munkájának az u. n. faluzás. Szabó Dezső, Móricz Zsigmond s pár más magyar iró és szociológus elgondolásának volt ez erdélyi süvölvénye. A magára hagyott ifjuság — nagyon tévesen — azt hitte, hogy saját bőrét a magyar paraszt „történelmi erővé” váló tételével mentheti meg. Persze ez a munka sem tud eredményt felmutatni, mert Európa minden mezőgazdasági államát a tőke igáslovaiba befogott parasztság, az egyenlőtlen földelosztás s a jelenlegi rend keretein belül negligált mezőgazdasági termelési forma kényszeritette a koldustarisznyához. (Ez utóbbi alatt azt a körülményt értem, hogy a keleteurópai parasztság fölparcellázott birtokai s az ipar tőkezsufolási törekvései miatt nem tud hozzájutni a szükséges modern gazdasági, gépekhez, melyek segítségével felvehetné, a versenyt az olcsó amerikai mezőgazdasági termeléssel). Az ifjuság parasztmentő munkája a baj igazi okának felnem ismerése következtében nem jelentett semmi pozitívumot. Ez a munka a maga megnyilatkozási formájában nem volt komolyan vehető s csak azt a látszatot keltette, hogy az értelmiségi ifjuság rokonszenvet verbuvál a maga számiára a parasztság köreiben. Itt-ott megtartott elő adásokból s ezeket lezáró bálokból állott. Kacérkodás volt ez csupán némi szép emberi ideálokkal, hijjával annak az öntudatnak és tartalomnak, mélyet a baj lényegének felfedése adhatott volna.

Az erdélyi magyar ifjuság bizonytalan és tétovázó, önmagát sem ismerő öntudatát csalhatatlanul igazolja az, ifjuság soraiból kibimbozó fiatal erdélyi irodalom is. Akárhogy is tiltakozzanak: a l´art pour l´art szerénykéi az ellen a megállapítás ellen, hogy az irodalom a gazdasági adottságok általi meghuzott szociális erővonalak tükrözője, mégis igaz ez. Ebben a összefüggésben viszont az erdélyi fiatal irodalom cseppet sem mutat többet, mint a már meglévő. Azt ifjuság zilált pszihológiájából s maga maigát elvesztett tudatából táplálkozik ez az irodalom ugyanúgy, mint az a tömeg, aminek a kifejezője. Még csak kitapogatni sem tudja azt a vonalat, amellyel aktivizmusba, lendülhetne. Mert akárhogy óvakodnak is ugy idősebb, mint fiatal iróink annak a tömegnek a kifejezésétől, melynek ők maguk az alanyaik, a l´art pour l´art csudaszereivel akármint palástolják a saját osztályuk zsákuccába jutásának tényét, mégsem csinálnak mást, mint megszólaltatják a mögöttük álló tömeg ideológiai össze-visszaságát: műveik ennek a tömegnek a tehetetlenségét, öntudatlanságát tükrözik. Ennek az, ifjuságnak nincs világnézete, már pedig hogy akar enélkül jövőt építeni? — A világnézet — egyetértve Neufeld Bélával — „lényegében állásfoglalás a világ es a társadalom kérdéseiben. A világnézet lényegében, aktiv, dinamikus fogalom. Nem csupán világ-nézet, hanem világ-alakitás. (Weltgestaltung). Nem csupán arra törekszik, hogy a létet átfogja, hanem normativ elveket állit fel. Nem ami van, hanem: ami legyen — végső célzata.” Ezeket a „normativ” elveket azonban nem, tudta megtalálni sem a generációs probléma, sem a hozzátartozó ifjuság. Ezért hiányzik az erdélyi magyar ifjuság soraiban a dinamikus, aktiv cselekvő képesség: ezért nincs világnézete. (Viszont mégse legyünk pesszimisták, mert megjelentek már Erdélyben is azok a fiatal irók, akik rátappintot-tak napjaink ütőerére és állásfoglalásaikkal az igazi vonalra csatlakoztak. A helyzetet tisztán látó fiatalságnak ezek az irói).

A világban semmiféle energia nem veszhet el. Nem mehet kárba a történelmet formáló embertömegek még oly elveszettnek látszó energiája, sem. Az erdélyi, magyar ifjuság energiát jelent a jövő számára. Viszont ezt a feladatot csak ugy tudja hasznosan betölteni, ha megtalálja azt az; ösvényt, melyen energiáját úgy tudja levezetni, hogy abból a közösségnek pozitiv haszna legyen. Ennek a hivatásnak a generációs küzdelem nem felel meg. Az ifjuság életének és, küzdelmeinek finális célját csak az osztályharcban ismerheti fel, mert ugyanazok a gazdasági és szociális hatóerők határozzák meg őket is, mint a dolgozókat. A generációs probléma kauzálitása is ebben rejlik. Viszont az ifjuság csak addig vesztegelhet a talajtalan generációs problémánál, amig öntudatlan és fel nem ismeri az életcsődjét előidéző konkrét gazdasági és szociális rugókat. Az az elproletárizálódási folyamat, mely egyre rohamosabban terjed az ifjuság soraiban, ugyanugy öntudatositani fogja ezt a tömeget, mint Szlovenszkóban a Sarlósokat. Ma még generációs harc az aktivizmus és passzivizmus érintkező határvonalain az ifjuság harca, de kevés idő kérdése s ez a küzdelem teljes mértékben az aktivizmus területére billen át. Ma még öregek és fiatalok harca, mely öntudatlanul egy sülyedő világ káotikus forgatagában emészti az ifjuságot, de holnap tisztán látott osztályprobléma. „Munkában és küzdelemben edzett emberségű, a történelemben kis őrhelyén aktiv szerepet vállaló” erdélyi fiatal a jövő embere. Ez a kis őrhely pedig ott van az osztályharc valamely ütközőpontján a jelenlegi termelési rendszerrel, mert különben nem lehet aktiv. Ugyanazok a szociális lökőerők tolják Erdélyben is aa életet, mint Szlovenszkóban, sőt talán itt még fokozottabban. Itt is az intellektuális ifjuság tudatosító készségére és marxista, tényoirientációjára meg a nehéz sorsban élő erdélyi fiatal dolgozók aktivisztikus realitására van szűkség az egységes front kiépítésénél. Igy fogja, megtalálni az osztályharcban eddig nem létező principiumait és normativ elveit a „generációs probléma” s egyuttal az a hid lesz, melynek segítségével egymásra talál a ma még elválasztott kétféle fiatalság. (Kolozsvár)