A világpolitikai helyzetről a legjobb áttekintést akkor kapjuk, ha valamely nagyhatalom külügyein keresztül vizsgáljuk. Igy elkerülhetjük a nagy vonalak szempontjából felesleges részleteket, viszont a néhány vezetőállam politikájának szoros összefüggése miatt mégis mindent megérthetünk és még hozzá szemléletesebb módon, mintha rendszertelenül csaponganánk ide-oda, mint ahogy ez némelyik polgári folyóiratnál szokásos. (Például a budapesti „Magyar Szemle” külpolitikai beszámolójánál.) Ma a külpolitikai fronton a Szovjetunió körül van a legnagyobb zajlás és a legutóbbi idők világpolitikai eseményeire véleményünk szerint az a legjellemzőbb, ahogyan és amilyen okokból egyes államok megváltoztatták a Szovjetunióval szemben addig tanusított magatartásukat.

Bármennyire is „nem illik” ezt tenni, mégis kénytelenek vagyunk hivatkozni arra, hogy a „Korunk” igen rég óta hangoztatja, a mult évi szeptemberi és az idei januári számban részletesen is tárgyalta ezt a kérdést, hogy nem lehet szó aimak megvalósulásáról, amit a német nehézipari-jobboldal tervez, mely német-francia szövetséget szeretne létrehozni a Szovjetunió ellen. Nem lehet szó és pedig nem a német nacionalizmus miatt, hanem a franciák miatt, akik számára ez az üzlet nagyobb kockázattal járna, mint amilyen előnyökkel kecsegtet. Hiába jött Papen a német-francia szövetség programjával a nyáron. Nem sikerülhetett ez neki sem és bukásának egyik oka ez a diplomáciai fiaskó, mert a Eechberg-Papen terv a kivánt eredmény helyett éppen ellenkezőleg, Németország elszigetelődéséhez vezetett.

A Rapallo-politika, ha papiron nem is, de lényegében már halott és azt hisszük, igen nehéz lenne feltámasztani. A szovjetkormány soha nem bizhatik többé a német politikusok őszinteségében és a bizalomnak teljes hiánya mellett nem lehet tartósan együttműködni.

A franciák magatartása egyszerű és világos. Nincs szó arról, hogy a francia polgárság elárulta volna a közös osztályérdekeket, nincs szó arról sem, hogy Franciaország olyan ritka tünemény lenne a világtörténelemben, ahol a nemzeti szempontok az osztályszempontok fölé kerekedtek volna. A „mérték népe” egyszerűen számolt és számításainak eredménye volt az a „nem”, mely egy szovjetellenes összefogás kedvéért sem volt hajlandó beleegyezni Németország felfegyverzésébe. Először is, ha csak gazdasági blokádról lenne szó a Szovjetunió ellen, az nem érné meg Németország felfegyverkezését. Háború pedig... Nincs kényelmetlenebb dolog, mint egy háború a 930-as években. És alig van bizonytalanabb, mint egy háború Oroszország ellen. A franciák különben Napoleon óta meglehetős szkepszissel viseltetnek az Oroszország elleni hadjáratok eshetőségeivel szemben. Véleményükben megerősítették őket a világháború utáni intervenciós felvonulások és a lengyel-orosz háború eseményei is. A háborút Franciaországnak kellene finanszírozni, eredménye viszont legalább is kétes volna. Végül kik vivnák meg a nagy harcot? A francia hadsereget nyilván nem lehetne erre a szent célra mozgósítani. Franciaország reménytelenül „laikus” állam és népe kereszteshadjáratok céljaira nem használható fel. Csak „idegenlégióval” vonulhatna Franciaország a szovjet ellen, erre a „marokkói kaland”-ra akart Papen vállalkozni, de a franciák nem akarták elhinni, hogy Papen tudná szállitani elegendő számban a német zsoldosokat. Már pedig, ha Papen nem biztos népében, ki tudja megmondani, hogy merre fordítják a német tömegek a fegyvert, melyet kezébe adnának? Nem jelentené ez inkább Lengyelország vesztét, mint a szovjet veszedelmét? Lengyelország nem kért a közös német-lengyel háboruból a Szovjetunió ellen. Lengyelországnak ragaszkodnia kell a korridorhoz, mert a tengerhez vezető szabad kijárat nélkül megfullad. Ha nem volna a korridor a lengyelek kezén, aligha mehetne ki lengyel szén külföldre, mert a németek értenének hozzá, hogy tarifapolitikájukkal ezt lehetetlenné tegyék saját szénkivitelük érdekében. De különben is, ha Németország kegyeire volna utalva, aligha tudná megtartani Kattowitzot Lengyelország, ez a nagy középállam pedig Szilézia nélkül minden jelentőségét elveszítené, nehézipara elsorvadna stb. Lengyelország végső esetben inkább hajlandó Oroszország számára területi engedményeket tenni, mint Németországnak, márosak azért is, mert egyik helyen csak tényleg orosz lakosságu területekről kellene lemondania, míg a másik oldalon tulnyomóan lengyel vidékekről.

Lengyelország tehát akkor is meghiusitotta volna a nagy kooperációt a keresztény civilizáció és a német-francia káliumkartell érdékében, ha a franciáknak meg is lett volna a hajlandóságuk hozzá. A francia kormány tagadhatatlanul szívesen tárgyalt a németekkel a szovjet elleni akcióról. Kész volna gazdasági áldozatokat hozni a németek javára, ha ezek részt vennének egy blokádban a Szovjetunió ellen. De a német fegyverkezési követelés elveszi a német igéretektől a jóhiszeműség látszatát is, a németek, ha a lengyeleket feláldozná Franciaország, kétségtelenül a franciák ellen fordulnának, még pedig Olaszországgal karöltve. Két ily nagy ellenség között, mint az olaszok és németek, megengedheti-e magának Franciaország, hogy a világnak a bolsevikiektől való megváltására költse el pénzét, hogy azután a német zsoldosok őt gázolják le! Franciaország a német militarizmustól akarja megváltani inkább magát és Lengyelország is mindent hajlandó alárendelni a német imperializmus elleni védekezés érdekeinek. Igy állván a dolog van-e természetesebb annál, hogy Franciaország és Lengyelország új orosz politikája az utóbbi hónapok legfontosabb fejleménye? Franciaország és Lengyelország a jövőben még kihangsulyozottabban fogják ezt az utat követni, mert Németország és a Szovjetunió elszakítása mindennél fontosabb érdekük. A Szovjetunió számára pedig az új helyzet többet jelent, mint a kétessé vált német kapcsolat érne. Mert a Szovjetunió nem akar háborút és a nagy épitőműhöz biztonságra van szüksége. E biztonságát pedig nem teheti a német alkudozások sikerétől vagy sikertelenségétől függővé. Ugy, hogy az európai politikának azt hisszük jelentékeny időre komoly tengelye marad a francia-lengyel-orosz érdekközösség és erre minden európai kormánynak be kell rendezkednie. Valószínűtlen, hogy Lengyelország beavatkozna a Szovjetunió ellen még abban az esetben is, ha évek mulva Oroszország megerősödik és valamelyik szomszédja és közte vitás kérdések merülnének fel. Németország és Olaszország nem mulasztanának el semmi alkalmat, hogy Lengyelországot illetve Franciaországot megtámadják, ha az másfelől is el lenne foglalva. Éppen ezért a lokalizált háboruk lehetősége ma sokkal nagyobb, mint még egy-két évvel ezelőtt hittük. Igenis lehetségesek háboruk két ország között, anélkül, hogy az kirobbantaná az uj világháborút. Az öt európai nagyhatalom annyira külön utakon jár és annyira nem számithat egyik sem a másikra, hogy mindegyiknek örök „en garde”-ban kell állania egymással szemben. Éppen ezért a keleturópai kisebb államoknak maguknak kell elintézniök oly vitás ügyeiket, melyben valamelyik nagyhatalommal állanak szemben, mert semmire és senkire sem számithatnak, ha kenyértörésre kerül a sor. Gyerekes játék az „orientációkkal” való lapdázás, amikor egyik állam megharagszik mondjuk a franciákra és „elhatározza”, hogy olasz orientációt csinál, vagy fordítva, mintha az új módszer több biztonságot nyujtana neki, mint az előző.

Hiszen a francia-orosz barátkozás ellenére az olasz-szovjet viszony sem hidegült el cseppet sem, azért, mert Olaszországnak a maga zsarolásaiban feltétlenül szüksége van arra a harcias ábrázatra, melynek komolysága kétségtelenül nagyobb akkor, ha a Szovjetunió nyersanyagkészletét és a vizi út szabadságát a Fekete-tenger felé Olaszország a maga mögött állónak tekintheti. A franciákban meg van a vágy arra, hogy az olaszokat magukhoz édesgessék, de ennek a lehetőségei is majdnem olyan szűkek, mint a német kibékülésnek. Olaszország éppen úgy csak ugródeszkának tekintené azt a keveset, amire a franciák hajlandók volnának, mint a németek. Ha a németeknek átengednék Danzigot, akkor a korridort kívánnák, ha a korridort, akkor Sziléziát is és ha ezt is megkapnák akkor Elszász-Lotharingiát és a gyarmatokat. Ha ezeket is megkapnák akkor hozzálátnának Franciaország kiszorításához Afrikából. Ugyanígy Olaszországgal is hiába egyezkednek a franciák, hiábavaló áldozatot hoznak, bármit is adnak. Csak a gyengeség jelének tekintenék az olaszok és féléven belül újabb követelésekkel állanának elő. Ma Olaszország a Csad-tóhoz vezető útat követeli, de ha ezt megkapja, akkor Franciaország bucsút mondhat Kamerunnak és az egész Aequatoriális Afrikának. Ha Tuniszban engedményeket tesz az olasz állampolgársági kivánságoknak, rövidesen annyira elolaszosodik Tunisz, hogy az olasz kívánságok e tartományra vonatkozóan egész természetesek lesznek. Az olasz kormány követeléseiben előrelátó imperializmus nyilvánul meg.

Mindenki láthatja, hogy Franciaország számára az egyetlen elképzelhető politika az, amely a Szovjetuniót elvonja az elégedetlen államoktól. A Szovjetunió nélkül Németország nem kockáztathat meg titkos fegyverkezése ellenére sem (melynek technikai lehetőségei mégis csak kisebbek, mintha nyíltan tehetné) háborut Franciaország és Lengyelország ellen egyszerre, még Olaszországgal együtt sem. Anglia talán nem védené meg Franciaországot, de nem is támogatná Németország és Olaszország nagyratörő terveit. Rá egészen biztosan nem számithat sem a német, sem az olasz imperializmus. Viszont Olaszországnak egy Jugoszlávia-elleni támadása esetén Anglia nagyon keveset mozogna csak. Franciaország magatartása a németekétől függne, a németeké pedig a lengyel-orosz viszonytól. Látjuk tehát, hogy végső fokon ma Európában a Szovjetunió magatartásától függ, hogy melyik érdekcsoport lesz erősebb. Soha még az orosz külpolitika ilyen előnyös helyzetben nem volt, amikor ugyszólván döntőbirója az európai érdekellentéteknek. Érdekes lesz a közeli hónapokban figyelni, hogyan tudja az orosz diplomácia kihasználni mai, minden eddiginél kedvezőbb helyzetét. Talán Ázsiában fog tudni nagyobb eréllyel fellépni.

A japán kormány magatartása is gyökeresen megváltozott a legutóbbi hónapokban a Szovjetunió irányában. Ennek okai: a rendkívüli nehézségek és költségek, amikkel egy Oroszország elleni háború járna; a háború költségei anyagilag tönkretennék Japán gazdaságát, anélkül, hogy bármi elgondolható ésszerű haszna volna Japánnak abból, ha elfoglalná Szibéria legkeletibb részét, mely a mögöttes országrészek nélkül . nem jelentene semmit Japán kezében; ez a „hóditás”, melynek értékét még csak „kétesnek” sem lehetne mondani, nyomort és forradalmat idézne elő Japánban; az pedig hogy Japán elfoglalja Szibéria tetemes részét, mondjuk a Bajkál-tóig, ahogy a Tanaka-memorandum tervezi, az utópiák birodalmába tartozik, még a japánok szerint is egyelőre. Kivált mostanában, amikor a Szovjetunió európai határait pillanatnyilag kisebb veszély fenyegeti, mint amikor még közös lengyel-japáni akcióról tárgyaltak Varsóban a japáni vezérkar kiküldöttjei. Talán a megváltozott európai helyzet is hozzájárult ahhoz, hogy Japán nemes következetlenséggel ma már hajlandó meg nem támadási szerződésről tárgyalni a Szovjetunióval, holott egy évvel ezelőtt, sőt félévvel ezelőtt is még, visszautasította ezt, mint „fölöslegest”. Később már nem lett felesleges, mert közben kialakult Japánban az a meggyőződés, hogy az elnökválasztáson Roosevelt fog győzni, ami megváltozott politikát fog jelenteni a Szovjetunió és Japán irányában. A finom érzékkel és informáltsággal dolgozó japáni politika meg akarta előzni az amerikaiakat a Szovjetunió felé történt közeledésekor. Bár az amerikai változás következményei csak) akkor bontakoznak majd ki, ha a demokraták ténylegesen átveszik a hatalmat márciusban, amikor Hoover ideje lejár. De kétségtelennek látszik, hogy a demokraták elismerik majd a szovjetkormányt és politikájuk a csak szavakkal japánellenesség helyett tényleg a japán imperializmus ellen fog irányulni. Az amerikai hadiiparhoz kisebb szálak fűzik a demokratákat, mint a republikánus pártot és ez épp oly kevésbé lebecsülendő tényező, mint az sem volt az, amikor Tardieu, a hadiipar ügynöke és az ő érdekszövetkezete megbukott Franciaországban és helyettük hatalomrakerült a kispolgárok pártja, melynek az ágyugyártásokkal való kapcsolatai legalább is sokkal lazábbak. Ami meg is nyilvánul a két kormány különböző politikájában. Akik az ilyen dolgokkal nem törődnek és azt hiszik, hogy egy ország kormánya a burzsoázia minden rétegét egyformán képviseli, azok merőben félreismerik a helyzetet és képtelenek is arra, hogy ne ismerjenek félre valamilyen helyzetet.

A szovjet-amerikai együttműködés előrevetett árnyéka volt az, ami Japánt visszavonulásra késztette akkor, amikor az amerikai közhangulat alapján kétségtelenné vált Hoover bukása. A közbeeső időt ügyesen használta fel Japán. Fontos szállitási szerződéseket kötött a Szovjetunióval, rendkivül barátságos hangu követet küldött Moszkvába és „revideálta álláspontját” a meg nem támadási szerződések fontossága tekintetében. Japán hódító akcióit ugyanis kizárólag Hoover csak látszólag erélyes, de lényegében japánbarát politikája tette lehetővé. A szavaktól Japán nem ijedt meg, annál sokkal „öregebb fiuk” ők. A szavaknak csak ifjú egyéneknél és ifjú népeknél, mint például az Egyesült Államoknak politikailag gyermeki lelkű népénél van hatásuk, ahol lehetséges volt, hogy egy Hoover és Simpson frázispuffogtatásai jelentették a „külpolitikát”. Holott az Egyesült Államoknak módjában lett volna megakadályozni a Mandzsuria-esetet, egyszerűen azzal, ha félreérthetetlen magatartást tanusított volna Japán felé. A japáni kivitel oly nagy része irányul a TT. S. A.-ba, hogy az Egyesült Államok blokádja katasztrófálisan érintené Japánt. Amellett Japán exportja nélkülözhető illetve máshol és mással is pótolható cikkekből áll és egyáltalán nem monopolisztikus árukból. Míg a ÍJ. S. A. számára a Japán felé irányuló export nem jelent különösebb tényezőt, legfeljebb a municiógyárosok számára. Hogy a jövőben az oroszjapán-amerikai háromszög hogy fog alakulni, bizonytalan, mert nincs kizárva orosz-japán megegyezés sem, de lehet az is, hogy Amerika felismerve a veszélyt, amit külkereskedelme számára a japán térhódítás Kínában jelent, elérkezettnek fogja látni az időt, hogy egész komolyan megvédelmezze érdekeit. A Szovjetunió politikai belyzete tehát Ázsiában is igen kedvezően alakult. (Budapest)

A dadaizmus igaza: a Richard Huelsenbeck kiadásában, 1920-ban megjelent En avant dada egyik helyén, a következőket olvassuk: „a dadaizmus követeli minden, emberi tevékenység átfogó mechanizálása révén a progresszív munkanélküliség bevezetését. Az egyénnek csak a munkanélküliség utján lehetséges az, élet igazsága felől meggyőződnie s az éléshez hozzászoknia.”