Az elnök déli 12 óra tájban, tehát 1 órával előbb mint szokott, eltávozott a bankból. Gyalogosan ment, az autója még nem is várhatta a kapu előtt. Elsétált a dunaparti korzóra. Az ég kék volt, a nap sütött, de a levegő még meg-megcsipte az emberek bőrét, alig néhányan jártak a korzón. Az elnök a kioszk táján leült egy karosszékbe s maga elé bámult. Talán arra gondolt, hogy milyen különös is az a matematika, mert hogy öt meg kettő mennyi, tulajdonképpen az is relativ. Ha adok, akkor öt meg kettő az hat; ha viszont kapok, akkor öt meg kettő az nyolc. Öt meg kettő csakis objektive hót, dehát van-e a világon objektivitás? Talán erre gondolt az elnök, de lehet, hogy régmult ifjúságára, elhalt nagymamájára gondolt, vagy talán arra, hogy az a kis hjaó, mel yéppen most siklik el a Lánchid alatt, ha husszor akkora lenne, mint amekkora, akkor nagy hajó lenne.

Az elnök ült a karosszékben, sütkérezett a napon, a. kevés járókelő közt egy ismerőse se akadt, maradhatott nyugalmas inkognitóban. Az nem zavarhatta, hogy egy előkelő ügyvéd felismerte és messze a háta mögött a falnak dőlve percekig áhitttal nézte: Ah, jóságos Isten, ez Ő! Ő! Egyedül. Ül és nézelődik, az ülepén ül, a szemével nézelődik, szentséges testét ruha födi, afölött kabát, a talpa a földet érinti, oh boldog föld! Micsoda nagy élmény őt így látni! Hasra kéne feküdnie, hozzákúszni és talpát szeliden nyalogatni.

Ez, mondom, nem zavarhatta az elnököt, mert hiszen észre se vette az ügyvédet, sőt még az se zavarhatta meg, hogy egy kissé később, amikor már az ügyvéd elvégezte istentiszteletét és loholt tovább, két bankbeli alkalmazott is meglátta őt: egy tisztviselő és egy szolga. Ezek kettesben, egymásra vigyázva, kora délelőtt pénzt szálli-tottak a bankból az egyik fiókba s most üres táskával visszafelé baktattak, egy szót sem váltva az egész uton, mert a szolgával beszélgetni méltatlan lett volna egy bankhivatalnokhoz. Az elnöktől mintegy husz lépésnyire vezetett el az útjuk s már csaknem el is haladtak mögötte, amikor a szolga elsápadt és megállt:

—  Nini kérem a méltóságos elnök ur! — szállt fel a hang a tisztviselő felé.

—  Igen, a méltóságos elnök ur! — ereszkedtek alá altiszti mélységekig a tisztviselő szavai s ő is megremegett.

Megálltak, bámultak, mit csinál, mit méltóztatik neki csinálni, a méltóságos elnök urnak. Ó igen, ül, az ülepén ül, a szemével nézelődik, talpa a boldogságos anyaföldet érinti — s már észbe is kaptak, már neki is vágtak volna a keresztező mellékuccának s ész nélkül rohantak volna a bank felé, amikor megtörtént a csoda, mely percekre megmerevítette a tagjaikat, a földhöz rögzitette a lábukat. Ami történt, az az elején még nem volt csoda, csak egyszerű kis eset, holmi incidens: az elnök ur ült, maga elé bámult s egyszerre, mintha a föld alól bukkant volna föl, egy kopott öregasszony állt előtte, állt, reszketett a feje és már beszélt is. Az egyszerű kis eset kezdett a csodálatosba átfordulni, amikor az elnök felnézett az öregasszonyra s nyugodtan hallgatta őt, tehát anélkül, hogy elkergette volna, vagy hogy bosszusan tekintett volna jobbra-balra, rendőr után. Nyilvánvaló volt, hogy az asszony kéreget. És ami ezután történt, az a csoda. Az elnök kigombolta a felső kabátját — a csipős kora tavaszi időben! — elővette pénztárcáját, kihuzott belőle egy bankjegyet, ugy látszott, hogy egy tizpengőst és odaadta az öreg asszonynak.

A tisztviselő és a szolga egymásra tekintettek. A tekintetük kérdezett, de egyben felelt is: jól láttam-e, nem vizió-e ezt Ha a másik is látta, akkor csakugyan megtörtént: az elnök egy kolduló öreg asszonynak tiz pengőt adott. Tisztviselő és szolga a keresztező mellékuecán menekülésszerüen távoztak a tett színhelyéről.

A bankban nyomban megérkezésük után, megkezdődött a csodálatos hir terjedése. A szolga egy másik szolgának, a tisztviselő egy másik tisztviselőnek beszélte el az esetet. Hihetetlen volt, de mégis el kellett hinni, a szemtanuk szavahihetősége kétségen felül állt. Negyedóra mulva már heten tudtak arról, hogy az elnök tiz pengőt adott egy kéregető öregasszonynak. Félóra alatt tizenötre szaporodott az értesültek száma s a hir éppen legendává készült átalakulni, mert Weisz könyvelő éppen úgy akarta elmesélni a történetet Braun cégvezetőnek, hogy az elnök ur ezerpengőst adott a szegényasszonynak. Mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, futárok száguldtak keresztül-kasul a bankokban s mindenkit, aki az elnök rémtettéről tudott, az ügyvezető igazgató elé citáltak.

Mert már az ügyvezető igazgató is megtudta, hogy az elnök egy szerencsétlen percében mit követett el. Valóságos rémtett, — ismerte föl a cselekedet teljes sulyát az igazgató, mint kiváló közgazdász és pénzügyi szakember. Az urak s néhány szolga tiz pere mulva ott álltak az igazgató színe előtt. Tizenheten voltak, szörnyű, hogy micsoda, terjedési sebessége van a rossznak! Az igazgató mindenek előtt a két szemtanut hallgatta ki. Sajnos, nem tréfáról, nem ostoba viccről van szó, hanem az eset úgy látszik csakugyan megtörtént.

—  Uraim! — szólt az igazgató emelt hangon. — Az elnök ur őméltósága nyilván rosszul érezte magát. Sőt ez egészen bizonyos, mert nekem már reggel fejfájásról panaszkodott. Erre vall az is, hogy idő előtt távozott a bankból s lement a Duna-partra a friss levegőre. De ha már a sajnálatos esemény megtörtént és annak szemtanui is akadtak, akik azután elég indiszkréteknek bizonyultak, mert ahelyett, hogy hallgattak volna, fűnek-fának kezdtek fecsegni, nincs más mód, mint hogy a hir továbbterjedésének most vessünk gátat. Én először is arra kérem önöket, hogy temessék el ezt a titkot. Adják, uraim, becsületszavukat, hogy többé senkinek a világon nem tesznek róla emlitést. Ha bárki fél füllel valamit hallott, vagy ha valamit csak sejt is és kérdéssel fordul önökhöz, vonjanak vissza mindent, tagadjanak le, uraim, mindent. De másodszor azt is kénytelen vagyok kijelenteni, hogy aki az elnök ur őméltóságának pillanatnyi elme... akarom mondani elernyedés következtében elkövetett szerencsétlen csele
kedetét illetve az arról való tudomását nem kezeli szigorúan hivatali titokként, az sulyosan vét a vállalat érdekei ellen s azzal szemben a legszigorubb megtorlást fogom alkalmazni.

Urak és parasztok fogadalmat tettek, becsületszóra. Megigérték, hogy a titkot sirba viszik magukkal, azt senkinek soha semmi körülmények között, semmiféle előnyért, semmi fenyegetés következtében, de még kinvallatás esetén sem árulják el.

A légköri feszültség megenyhült, az igazgató ur mosolygott, cigarettával kinálta meg az urakat — a szolgákat nem — s még ezzel a kis magyarázattal szolgált:

—  Uraim! képzeljék el, micsoda következményei lennének annak, ha elnökünk botlásának hire elterjedne a városban, az országban. Képzeljék el, mi történne, ha a világ egy hatalmas kapitalista vállalatról megtudná, hogy annak legfőbb vezetője, az esze s a lelke, nem is olyan rossz ember, mint amilyennek eddig tudták. Ha kiderülne, hogy elnök urunknak szive is van. Uraim, higyjék el nekem, a bank részvényei legalább husz százalékkal esnének!