Igen! — Budapest nemcsak fürdőváros, hanem színházi metropolis is. Aki kétségbevonná ezt, vegye elő a napilapokat, ott láthatja: minden jel arra mutat, merthát Budapesten pld. 17 színház van és a szinházi „szükséglet” nagyon intenzív lehet, merthogy minden nagyobb kávéház alkalmi előadásokat rendez. Sőt! még a külföldi vendégjátékok luxusát is megengedi a pesti közönség fogyasztóképessége. (Itt volt pld. a Gleich-cirkusz, itt volt a Dayelma balettcsoport és bemutatta azokat a műsorszámokat, melyek még a párizsi Folies Bergéresben és a londoni Colosseumban is sikert arattak, —- itt volt Rudolf Klár, erőművész, Chester Dieck, az indián kerékpáros fenomén, Olgo, a számoló világcsoda, — voltak itt xylofon-művészek, trapézművészek-bűvészek, stb. stb. — És a csődbement Népopera helyén megalakult az első „korszerű”, világvárosi-színvonalú varieté: a Labriola-szinház (olasz vállakozásban) Budapest szinházváros — így valóban felveheti a versenyt a nyugati metropolisokkal. — De, akit mindez netán nem győzne meg Budapest korszerű szinházkulturájáról, annak egyéb bizonyítékkal is szolgálhatunk: Budapesten — illetőleg a napilapok kritikáiban — minden előadás kitűnő és a szinházak művészei tökéletesek. — És valóban van 1—2 darab, mely 25 előadást, sőt 1—1, mely 50 előadást is megél. Aztán meg: Budapesten „magasabb” célokat szolgáló, „igazi” színház is van: a Bárdos Arthur reformálta Belvárosi Színház — és megalakult az első magyar látogatószervezet, „a magasabbrendű színházi kultura iránt érdeklődő intellektuális közönség” szervezete: a Belvárosi Színház Barátainak Egyesülete, (tagdíj 4.40) mely a beltagok egymásagyondicsérésére ankétokat — éa zártkörű előadásokat rendez (az unintelligens, azaz a tagdijat fizetni nem tudó közönség kizárásával). — Továbbá: megalakult mostanában a „Műhely”, mely Pünkösdi Andor és Tábori Pál vezetésével akarja a visszamaradt magyar szinházkulturát európai színvonalra „emelni és matinékat rendez az utolsó ötvenév elnem végzett anyagának feltárására. (Mintha a színház könyvtár vagy muzeum volna, ahol a ma aktualitásai helyett az impresszionizmus, az expresszionizmus, a neoklasszicizmus, a neue Sachlichkeit és a pszichoanalízis eltemetett alkotásait prim�är szükséglet volna feltárni).

Akinek mindez nem elég bizonyíték Budapest szinházváros. volta mellett, avval közölhetjük azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy Erdélyből a napokban színházi filléres gyorsvonat érkezett a magyar színház kultura megtekintésére — és végül azt, hogy a magyar színházi kultura központja tényleg Budapest szemben pld. Berlinnel — melyen kívül 6—7 színházi centrum is van Németországban. Magyarországban viszont az a helyzet, hogy a vidéki színház valóban a pesti mögött marad. Éshát! nem is történik semmi ennek a torzhelyzetnek a megváltoztatására. Jellemző, hogy pld. Alapi Nándor, aki évekig próbálkozott a vidéki szinházkultura élesztgetésével, most (tehát, amint lehetséges volt) — Pesten a Kamara Színházban telepedett meg.

De nézzük mi van a látszat mögött? — a lüktető színházi élet alatt: — üres nézőtér, eladósodott igazgatók, kimerült tőkék, csődök, kényszeregyezségek, meg nem fizetett alkalmazottak, leépítések, gázsiredukciók, szinészmunkanélküliség. Az eddig leplezett válság oly tagadhatatlan, hogy az egyik napilap már vezércikkben ismerte be: „Mi annyit kiabáltunk itt az elmult években Budapest fejlett színházi kulturájáról, hogy időnként berekedt a torkunk, ma is szívesen ismételjük a szólamot és csalogatjuk a közönséget a magyar kultura templomaiba, vállalkozunk a kikiáltó szerepére, ütjük a nagydobot De meggyőződés nélkül, mert hivó szavunk süket fülekre talál. Nem lehet többé mesterséges légzési kísérletekkel életben tartani a magyar színházi kulturát!” — Az ilyen önbeismerések mind gyakoribbak. Napilapok, folyóiratok mind többet foglalkoznak a színház válságával és felismerik a magyar válság specifikus okát: a cenzura okozta félelmi atmoszférát, mely az írótól a statisztáig miniden, korszerű gondolatot és mozdulatot megbénit — és még a külföldről importált nénany egyszerű darabot is felismerhetetlenné tisztítja. — Dehát a közönségnek ma már nem kell ez a kortól és problémáktól desztiiált szirup, nem kell az unos-untig ismételt ugyanaz... megcsömörlött tőle! Mi kell hát a közönségnek? — kérdezik most mind gyakrabban az eddig mellőzött — jegyvásárlóalanyként elkezelt közönségtől. (Közönség alatt persze csak az eddig színháziba járó középosztály értendő). A szinházkultura fejvesztettségére jellemző, hogy az eddig abszolut passzivitásba kényszeritett közönségtől nemcsak azt kérdezgetik, hogy milyen darabok érdeklik, hanem, hogy mivel lehetne elősegíteni a színházak látogatottságát vagy, hogy mit tenne ő, ha színházigazgató lenne? — Az utóbbi kérdésre talán a legtipikusabb választ a Nemzeti Színház igazgatói székébe idomult Márkus László adta. Tavaly még azt irta, hogy „a színház problémája egy új közönség megszervezésével oldható csak meg, előbb közönség kell, hogy aztán lehessen színház, mert a színház éppen úgy nem önmaga terem, ahogy semmi sem születik más okból, minthogy egy embercsoportnak szüksége van arra a megszületendő valamire. — Az új színház akkor jelenik meg, mihelyt a maitól egészen függetlenül új emberek, új hittel és türésre, üldöztetésre szántan valamit kezdenek, ami rezonál sok ember vágyaiban és kiéletlen élményeket felszínre idéz tudatukban.” (Magyar Hirlap 1931 május). Ma viszont Márkus László úgy nyilatkozik, hogy „Változás? — nagyobbarányu semmiesetre se” — általában; elődje, Hevesi Sándor munkáját és a Nemzeti Színház tradícióit kívánja folytatni. Programja egyelőre: Csongor és Tünde — új rendezés-ben, egy Othello-repriz, Moliere: Kénytelen házasságai, Hebbel: Judithja, Vojnovics: Shakespearje, Bónyi Adorján: Szélcsendje... Most Indig Ottó: „Tüz a Monostoron” cimű drámáját mutatják be. Tárgya: asszonyhűség! Idő: a kuruclabancvilág. Színhely: Erdély, közelebbről: a rác megszállás alatt lévő Kolozsvár. — Tehát a Nemzeti Szinházban ez a helyzet! Nézzük a többi színházat! — Az eredmény? — megpróbáljuk felvázolni, hogy mi az, amit a pesti színházak ma nyujtanak:

1.   Klasszikus irodalom és klasszikus zene.

2.   U. n. tiszta irodalom (magyar irók elefántcsonttorony-alkotásai).

3.   Huszárromantika, békeromantika, „sirva-vigad a magyar”-romantika (pld. Gerő Gyula altábornagy: Huszár cimű katona darabja).

4.   Naturalista dráma, mely az élet külsőségeit híven lemásolja és a problémákat elhallgatja.

5.   Egy-egy problémát (persze csak egy kis réteg problémáját) a kispolgári pesszimizmus hangján tárgyaló darabok.

6.   Stilizált színház, mely a valóság hatóerejét meseszerű ábrázolással csökkenti le. (A legjobb példa erre: Irja Hadnagy, melyet Jurij Tynjanov novellájából dramatizált Meller Rózsi. A cári Oroszország szatírájából nálunk valószínütlen történet, a pregnáns tendenciáju történetből artisztikus mesekönyv Left).

7.   Operettek — lehetőleg fantáziát — foglalkoztató cimmel, mint pld. Kotschildok, Zsákbamacska, Mit susog a fehér akác?

8.   Betyárromantika, kalandorkultusz, defektives szenzáció (pld. Strassnoffnak, a századelő hírhedt szélhámosának kalandjai — Strassnoff személyes felléptével, amit azonban, a rendőrség megakadályozott),

9.   Exotikum — azaz négerprimadonnák, négerzene, tropusi növények — párducbőrruha, hindu- indiai-, arab stb. viselet.

10. A nagyendrei klasszikus kabaré, — enyhe politikai szatírával. 11. Egyéb kabaré és varieté fokozott erotikus hatásokkal és drasztikus-viccekkel.

Hófehéren állnak mindezekkel szemben a vasárnap délelőttönként (csaknem minden kabaréban) rendezett gyermekelőadások: még mindig tündérmesékkel, angyalokkal, örgödökkel, varázslókkal, jógyerekekkel és rosszgyerekekkel...

Amint látjuk, a pesti színházak mindent adnak, csak azt nem, ami a közönséget ma vonzhatná: a mai problémáit és állásfoglalást a problémákkal szemben. Még az a néhány darab (1. és.5, csoport), mely felvet egy-egy problémát; felhígítja, megkerüli és nyitva hagyja azt. Ilyenek például:

Hunyadi Sándor: Erdélyi kastélya, mely az erdélyi magyar nagybirtokosság kipusztulásának szerelmi háromszöggel hígított drámája.

Boross Elemér: Forgószél című darabja a háborúfelkavarta középosztály pusztulásának szimbóluma, — a nincstelenségbe, az öngyilkosságba sodort életek tragédiája. A szerző persze a polgári ideológián belül marad és a háborúban, nem pedig a (háborút is előidéző) gazdasági tényezőkben látja a mai, bajok okát. De jellemző, hogy eleinte még ezt a csakpacifista tendenciájú darabot is betiltás fenyegette.

Molnár: Harmóniája, a polgári házasság, azaz, hogy inkább méltóságosék „boldog” házasságának a szatirája, másrészt a dalkarkultusz persziflázsa. A darab problémája olyan szűkkörű, hogy ezuttal Molnár a „kedvenc” — is megbukott. Feltettük, hogy a német — és osztrák kispolgárokat talán jobban érdekli az ilyesmi — merthát arrafelé van dal- és zeneegyésületkultusz, de Bécsben pld. kifütyülték a darabot.

A legtöbb szerző még a látszatát se igyekszik kelteni annak, mintha darabját komoly színpadi irodalomnak szánta volna. Ilyen például Zágon István tomboló sikerként beharangozott Dzsimbije, vigjáték, arról a bizonyos rousseaui romantikában fogant vadlányról, aki hamarosan felszippantja a civilizációt, azaz megtanulja a pénz, a ruha, az ékszer „jelentőségét.” — Magyar írók főleg ilyenszerű darabokat irnak! És, ha külföldi diarabokat mutatnak be, akkor se a lényegbevágó darabokat hozzák, hanem pld. Pagnol: „Fanny”-ját, a polgári erkölcs önigazolását, a „vissza a polgári morálhoz”-t francia légkörben. Vagy John van Druten: „Mindig lesznek Juliák” című darabját (a, cim jelzi a tartalmat!) Vagy, maximum: (de azt már csak zártkörű előadásban) Bruckner: Halálos ifjúságát, mely a Bruckner név alatt rejtőző Taggernek, a tönkrement színigazgatónak pesszimizmusát vetíti ki. Nem korkép ez, nem a német ifjúság ábrázolása, hanem kórkép, klinikai esetek gyüjteménye.

Mit várhatunk ezek után a saisontól? — a Gleich cirkusz vendégszereplésével indult, (mely, panem et circenses-alapon (a kinem fizetett gázsik ellenére is) 1000 ingyenebédet osztottak ki) — és minden valószínűség szerint ilyen mederben — fog lefolyni a saison. Színházi botrány nem lesz, nem is volt évek óta, legfeljebb egy-egy elmebeteg, egy tönkrement kereskedő vagy ilyesvalami háborgott a nézőtéren ... Kilátások? — A Gömbös-kormány a 95 pontból álló 100 pontos programjában elfeledkezett a szinházkulturáról is. — Node azért Kálmán Imre 50 éves születésnapja alkalmából megkapta a II. osztályú magyar érdemkeresztet. — A Színigazgatók Egyesülete, a Szinész Szövetség és a Színpadi Szerzők Egyesülete viszont „szükségesnek” látta, hogy közös küldöttséget menesszen a kultuszminiszterhez — és így hívják fel figyelmét a színházak, a színpadi irodalom és a színészet aktuális kérdéseire. — Ezuton talán elérkezünk oda, hogy mint Olaszországban a Dopolaboro-egyesület úgy nálunk is egy állami támogatással működő szinházegyasület fogja — a kulturfasizmus szellemében — a színházakat és a színházlátogatókat megszervezni. — Dehát egyelőre még nem tartunk ott! — Budapest: szinházvárosban az írót, dramaturgot, színigazgatót, stb. a cenzurán kívül semmi sem korlátozza — és hát a közönségnek is joga van bármely darabot megnézni — vagy meg nem nézni.... (Budapest)