A dolgozók magyarnyelvű irodalma lassan, de biztosan fejlődik. Van már néhány regénye, néhány novellás kötete. Vers is bőviben. Érdekes megfigyelni, hogy az írók hogyan reagálnak az évekre, amiben élnek és az eseményekre, amiken keresztülmennek. Valósággal meglehet húzni az osztályharc grafikonját. Illés Béla megirja az Ég a Tiszában a magyar forradalom történetét. Ez 1919 regénye. Utána sorrendben Madarász Emil novellái az üldöztetés és menekülés hősi korszaka. Utánuk Kahána Mózes csatlakozik fel és megirja az 1925—28. évek Romániára eső periódusát, mig Gergely Sándor 1927—32-ig viszi fokozatosan közelebb az eseményeket az olvasóhoz. Az a generáció pedig, amely közben tűnt fel s még kötetekkel nem jelentkezett, (Dömötör, Sellyei, Nagy István, stb.), mintha valami egész más világból beszélnének. Mintha az osztályharc frontja az elmélyülés és a romantikából való kimenekülés küzdelmeit revelálná. Mintha máris két generáció határvonalait tehetne megállapítani. Az osztályharc görbéje, miután megtette az első nekilendülést a forradalomig, a mélyülés stádiumába jutott, ahol nagyon is érezhető az a 13 éves tanulságos munka, ami az első kirobbanás hibáinak tanulságait leszűri. Az irások tisztán mutatják a harci vonalat. Azok pedig, akik ezekből a harci vonalakból bármilyen ok miatt kijutottak, meglepetéssel fogják olvasni a helyükbelépők egészséges, erős, kevesebb könnyel, do annál több reálitással telítődő írásait. Ez természetesen az osztályharc fejlődésének az utjai. Senki sem kiabál tüzet. Az elődök segítették az utódokat, hogy odajussanak ahova jutottak. S az utódokat ujabbak fogják felváltani, akik talán már a beérésről irnak. Minden résztvevőnek és megfigyelőnek elégtételül szolgál, hogy egy pillanatra sincs megállás. Azok, akik a napi nehéz küzdelmekben az éhséggel, a szenvedésekkel, az áldozatokkal kimerültek és elcsüggedtek, új erőre kapnak. Az osztályharc utja tövises ut. De tudni kell, hogy igen apró, igen komplikált részletekből tevődik össze. Ezt Kahána könyve mutatja a legjobban. Ő a saját életével próbálta ki ezt az utat. A legmostohább és legkezdetlegesebb viszonyok között járta végig a romániai osztályharc ráeső szakaszát. Egy csomó helyzetképet, egy sorozat megrázó alakot sorakoztat fel. Ezek az emberek mind élők. Csaknem rájuk lehet ismerni. A viszonyokra viszont teljes egészében. A Kurírban a marosmenti adottságok mesteri ábrázolása jön ki, az 1925—26-os évből. Infanteriszt Gyorgyében egy szegény parasztfiu felébredése és lehelet finom átváltozása torkol a tehetetlen elmulásba. A Drótban szerző már az Ó-királyságban van és onnan hoz néhány ecsetvonást. A „nem tréfá”-ban ironikusan rajzolja meg a legalitásból az illegalitásba vonuló „vezér” elbotlását s ugyanakkor az elővigyázatlanságba esett ifju hibáit. Az „I. W. N.”-ben széles társadalmi rajzát adja a bukaresti dolgozók küzködéseinek. Végül „Az ember nem bivaly”-ban ismét a Marosmentén van, és bebizonyítja, hogy ha minden ezerszer összeomlik, ezerszer keli újbóli kezdeni. — Kahána novellái nem költemények. Nemi felvett tételek, amihez a mesét az életből veszik kölcsön. Ő az élet tapasztalait veti papírra. S ezek a tapasztalatai pontosak. Abból az időből származnak, amikor a román dolgozók kezdő lépéseiket tették az osztályharc frontján. A román dolgozóknak” volt ugyan ezerkilencszázhete. De az 1918-as alakulás formájában, területében és természetében is megváltoztatta a régi viszonyokat. Az átérlelődés folyamata, jóformán csak napjainkban kezd szilárdulni. Mindeddig híg, hol itt hol ott kristályosodó, majd megint eltűnő massza: volt. Összefüggéseiben csak megfigyelni lehetett, de megfogni alig. Az Ókirályság régi, szindikátusi), Erdély, Bukovina reformista maradványai s Beszarábiának orosz átitatódása igen nehéz viszonyokat teremtett az egység felié vivő uton. Ebben a vonatkozásban nagyon érzik Kahána kínlódása, bár minden benne van, ami a részletharcok és küzdelmek elő- és vissza-ugró tényeit igyekszik süríteni. De nem találjuk meg benne azokat a lényeges osztálytagozódásokat és osztályköveteléseket, amik már annak idején is programját képezték a román dolgozóknak. Nagyon keveset kapunk a nemzetiségi kérdésből, holott Románia nemzetiségi állam. Nem látjuk sehol a paraszt kérdést, holott Románia agrár állam. Nem tapasztaljuk a tartományok függőségét az anyaországtól s az egész kizsákmányoltságát az idegen tőkétől. Hiányzanak az adó és birtokviszonyokat érintő ábrázolatok. Hiányzanak a polgári forradalom közeli vajudásának a nyomai s főleg hiányzik a parasztok összefüggése a városi munkássággal. Hiányzik a feltörekvő kispolgárosodás reflektálódása s az ifjúság szerepének tükrözése. A zsidókérdés, a primitiv földművelés következményei s az ország iparosodásának elégtelensége. Viszont a meglévő ipari monopólium törekvését sem látjuk. A földosztás igazi értelme sem csillog fel előttünk s az inflációé sem, amely visszahajtotta a földeket a földbirtokosokhoz. Nem látjuk az X milliárd adósságot, amiket a parasztok nyögnek és a külföldi adósságokat, amit mindenki nyög. Nemi látjuk Románia viszonyait szomszédaihoz nevezetesen a kis-antanthoz, Bulgáriához, Magyarországhoz és nem utolsó sorban Oroszországhoz. Nem látjuk a munkásosztályon belüli ellentéteket és az uralkodó osztállyal szemben való erőviszonyokat. Kahána könyve az osztályharc motívumok nélküli, hősi fegyver-fogását illusztrálja. Persze a legkevésbé sem akarunk hálátlanok lenni. Kahánia nem akart történelmet irni s ezeket a követelményeket nemi is lehet egy novellás kötettel szemben felállítani. Viszont mi ugy véljük, hogy Kahána az a regényíró, aki Románia osztályainak küzdelmét fogja megírni s ehhez a küzdelemhez máris fel akarjuk hívni a figyelmét a felsorolt gazdasági és szociális kérdésekre, amiket a regényíró sem nélkülözhet. (Berlin)