A Neue Rundschau októberi számában K. H. Ruppel a Kölnische Zeitung irodalmi szerkesztője új regényekről szólva megállapítja, hogy a szociális problémaregény, mely az utóbbi évek irodalmát uralta, visszafejlődőben van az individuálregény javára, ahol újra az „ember”, a regényhős útja a fontos az első oldaltól a háromszázötvenedik oldalig. Az okokat kutatva arra a konklúzióra jut, hogy ez minden bizonnyal a kezdődő reakció következménye, mert a szociális reakciót nyomon követi a szellemi reakció, amikor az irók egymásután adják fel szociális hadállásaikat. „Inteni, óvni kéne az irókat egy elhamarkodott fegyverszünettől, egy új irodalmi idilltől” és példának felhozza Ernst Glaeser menekülését az elzászi idillbe. (Gut im Elsass — G. Kiepenheuer, Berlin). Ez a könyv szerelmi regény (ami nem baj), de álarcos korigényekkel (ami baj), politikai dialógusokkal, melyek nem oldódnak fel és beszélgetések maradnak csupán, tettpótlékok, kimagyarázkodások.

Valahogy nagyon hittünk egymásnak és végleges együttharcosoknak tudtuk magunkat és most a falanx ime repedéseket, réseket mutat fel, de még nem merünk szólni, áltatjuk magunkat: irodalmi játék csupán, nem szabad mindjárt pálcát törni és csendbe burkolózunk, míg aztán fel nem ébreszt bennünket egy egészen más oldalról jövő itélet, amit valahogy elmulasztott a tényleges baloldal, de amit kimondott a polgári bal nyugodt és előkelő folyóirata. Ott olvassuk: „Glaeser eddigi pozíciója megrendült. Rezignál és könyvének mondain aláfestést ad. Ez valahogy cinizmusként hat, de nem hisszük el neki és ez a baj. Eltussol, elvonja a figyelmet, változásáról tévedésbe akarja ejteni az olvasót és ez az ami gondolkodóba ejti az embert.”

És ez a gondolat fertőz. A bizalmatlanság felébredt és figyelmeztet ott is, ahol az ember különben nem is gondolna rá Előttem egy csomó könyv: szegény emberek dolga. A legteljesebb kollektivitás: egyforma sors, egyformán nehéz, akárhogy van Öltöztetve és megélve. Iró részére magától adódik a regénykötelesség: egyformaság tudatositás. És mi történik? Iróink 1932-ben elkezdenek mesélni: Volt egyszer egy ember... Szeretettel, élvezettel, sokszor perverz beleéléssel simogatják babusgatják a regényhőst, akármilyen szürke és eseménytelen szegény élete. Hans Sochazewer egy bizonyos Josefről regél (Die Untat, Kiepenheuer). Csavargót munkanélküli, mint millió meg millió más társa, de a színen mindig csak őt látjuk, mindig csak ezt a josefi életet: az ötvenmillió más egyformából semmi többet. Ez az élet nem utal a mai szegénység felé, ez az élet nem kapcsolódik, ez az író szerelmetes tette marad: virtuóz módon megkonstruált szegénységidül tragikus happy anddel. Egy jámbor ember naiv örömökkel és tágra nyilt szemekkel, aki egyszer az országuti cirkuszdémonban, másszor a falusi egészségtől duzzadó szlovák cselédben találja meg élete értelmét, amíg a város, a jasszok, a zsebmetszők világa le nem keni neki az első pofot. És jön egymásután: gyilkosság akaratlanul, börtön és szabadulás és Josef elkezd sirni... Nem szabad erőszakolni a dolgot. Van aki így írja meg a dolgokat, van aki máskép. A feltünő csak az, hogy ugyanez a Sochazewer már máskép is megírta (Sonntag und Montag) a szegénység dolgát. Akkor nem a sors fonta a kötelet és nem a véletlen és nem a bűnös város, de pontosan meg volt jelölve az ok és a proletárlét tanulságot is nyujtott az olvasónak: helyzetet tudatositott és több volt mint regény: továbbható élet. De Josefet most az előtörő könnyek szabadítják fel az érthetetlen nyomás alól, akárcsak a kis gyereket.

Lehet egy szegény ember sorsát követni és az író áhítattal és pepecselve róhatja a figura- és környezetkibontó vonalakat, ha ez az egy sors a maga egyedülvalóságában segitségriadóval ostromolja a milliókat, ha azt adja a hős tanulságnak, amit a Leunaproletár Walter Bauer ír meg második könyvében (Ein Mann zog in die Stadt, Br. Cassierer, Berlin) „Hermann és Ella, mint magányos állatok éltek, mint egy az egész világra szétugrasztott óriásnyáj állatai, akik nem tudják, hogy tömegben a fenébe kergethetnék az összes vadászokat és urakat.” Soha ilyen simogató szeretettel, aggodalommal nem kezeltek még proletárfigurát, mint ezt a Bauer hősét, ezt a faluból városba bukó proletárt. Mintha Bauer ennek a különös se nem városi, se nem falusi proletárközti valóságnak lenne a meghatottja: szavainak egyszerűsége azoknak a hangját sűriti, akik „mindig csak hallgatnak, akikről senki sem beszél a világban.” Most Bauer beszél helyettük. Beszél erről a Hermannról, „aki egyszerű ember, mert tenyerén több a repedés mint a szivén.” Ennek az életnek a repedéséből nem is tör elő más, mint a hallgatás, de Bauer könyve mégis beszél: kísérteties monotonsággal beszél itt a háború ideért hulláma, a forradalom főbekólintó ujsága. A hallgatás a megmaradt gyerekeket figyeli, azokat, akiket a háború nem hajszolt a flandriai tömegsirba, de akik a mát élik minden konzekvenciával. Az egyik a polgári kényelem embereként, a másik, mint a gyár, a sztrájk forradalmára és névtelen halottja. De ez a más, ez a gyerekifjú, ez a halál csak epizód lehet a hallgatás életében: az érthetetlen új, amire az öreg Hermannak még nincs felelete, csak kérdése. De nincs felelete Bauernek sem, csak moralitása: „A dolgok változnak és a változások vége még nem jött el, de minden hozzátartozik: fiainak elhullása a háborúban, fiának gyári halála, a falu pusztulása, minden.” Moralitás, mely nem ad pozitív utmutatást, Hiobsors biblikus kicsengése: bizonyíték újra, hogy a „volt egyszer egy ember” játékhoz való visszatérés nagyon is kétélű fegyver, de ugylátszik divatba jött és egyre többen használják. Brust Erich Noth könyve (Die Mietskaserne. Soziet�äts Verlag, Frankfurt) cimében kollektiv igényekkel lép fel, de a bérkaszárnya kifejező kollektív regényévé mégsem lehet avatni. Inkább alcimét viseli jogosan: „fiatal életek regénye”. Benne van a bérkaszárnya is, de csak. mint ezeknek a fiatal életeknek a kulisszája. Modern Education sentimentale kispolgári és proletár háttérrel. Van ebben a regényben minden: szexuálnyomor és valóságos nyomor, alkoholoptimizmus és feleségverés, öngyilkosság és menekülés, forradalom és nácihetvenkedések, minden, csak kiut, csak okkeresés nincsen. A kollektiv valóságból nem születik egyetlen kollektiv tett, de még csak mondat sem. A bérkaszárnya atmoszférája ordítja, lélegzi, neveti a szegénység változhatatlanságát. „Nem igaz, hogy a szenvedők vigasztalhatják egymást a legjobban”, Persze, hogy nem igaz, így az együvétartozás nem változtathat, de Noth csak ezt mutatja, a szegénység együvétartozásáról, a szükségességéről, a lehetőségről nem tudósit, legfeljebb az ifjuság kettős nyomoráról. A kivezető út nála és hősénél: kivétel, de ez a tény ugyanakkor a legpontosabb vád: mert egy olyan társadalmi rendnek mutatja meg a képét, amely csak néhány ezrelék egyesnek ad alkalmat és lehetőséget, hogy a szegénységből, a bérkaszárnyából, az ifjuság zavaraiból kimenekülhessen a száraz partra. Az ifjuság zürzavarának és tömegnyomorának kollektiv képét más író mutatja nekünk: Justus Ehrhardt (Strassen ohne Ende. Agis Verlag, Berlin). Mai „kalandkeresők”, gyerekifjak, kiket a nyomor és a munkanélküliség, a rendőrök és javítóintézetek előli menekülés hajt a végtelen országut, a hátha reményében, mert „valahol a világon csak kell, hogy máskép legyen.” De az országut csak egyre tanit: „Az országút is végtelen és célhoz rajta sohse ér el az ember.” Itt börtönjavitókkal segíteni nem lehet, ez a bürokratizmusba merevedett javítás újra csak országutra, cimborák közé hajtja a szökevényt. Aktacsomóba» paragrafusba nem lehet ifjú életeket gyömöszölni. Ehrhardt regénye minden manifesztumnál jobban mutatja, hogy ennek a társadalomnak a keretén belül részletreformok mitsem használnak, hogy itt nincs segítség sem ifjak, sem felnőttek részére, mert a segítők és segitségreszorulók egy hínárban fuldokolnak és hogy a felismerés után a következő lépés nem lehet más, mint annak a szükségnek a hangoztatása: ezen az állapoton feltétlenül változtatni kell, de magának a változtatásnak alaposnak és mindent átfogónak kell lenni.

Ehrhardt regénye nem áll egyedül. A börtön vádkönyve (Gustav Regler: Wasser Brot und blaue Bohnen. Neuer Deutscher Vlg. Berlin) csak még jobban kiemeli ennek a mai „javitó” és „büntető” embertársadalomnak lehetetlenségét. Különös könyv, ilyet igy ilyen módon még nem írtak meg. Ez a könyv egyszerű és mesterkélt, prédikál és lázit, lüktet és fáraszt. Mintha börtönről, rabokról, jusztic-mordokról, szenvedésekről, leigázott vágyakról még nem írtak volna, mintha az író most beszélne először róluk, mintha itt a börtönkeretben találta volna meg a hangját. Egy ember valami nagy dologra akarja felhivni a figyelmet, nagy lélekzetvétellel és időelőtti kifulladással mutat körbe, távolra és közelre, cellára és kinti zajgásra. Egyszer prédikátor, másszor csörgősapkát tesz a fejére, vagy átváltozik kikiáltóvá: tessék besétálni. Közben monologizál, aztán ujra kézen fogja az embert és futva rohan vele a celláig, de az ajtók előtt megtorpan, odakoncentrál mindent, ami végeredményében idevezetett, hogy aztán itt majdnem együttes megélésben robbanjon lázadássá, tűzvésszé, hamuhullássá. Irtózatos feszereje van ennek a könyvnek, de kicsit, kevesebb több lett volna. De vádjai, kérdései, lázadásai regényen és történésen túl továbbélnek és neki tudnak feszülni az akadályoknak, céllal a változásnak. Pozitiv könyv, igazi kollektiv könyv, pedig itt is van regényalak. De ez a főfigura csak apropó, melynek segítségével átléphetjük a küszöbőket, mindenki más, a többiek többet mutatnak, mert többet jelentenek: erősebben az összeséget, az együvétartozást, a nagyobb erőt, az igazi erőt.

De vissza a fentebb felfedezett könyvekhez, melyeknek mottója: volt egyszer egy ember... Ime itt van mindjárt ez a Pinneberg, Hans Fallada regényében (Kleiner Mann was nun? Rowohlt, Berlin), Pinneberg, a kis alkalmazott a konfekciós szakmában és szerelme, akit el kell vennie, mert az orvos nem akarja elhajtani a gyereket, viszont a házasságot titokban kell tartania, mert a vidéki főnök a lányát akarja rásózni. Amikor aztán kisül minden (és Pinnebergünk hős lesz) repül, míg szerencsésen ki nem köt egy berlini ruhaáruházban. Itt kollégaintrikák és egyéb kellemetlenségek csakhamar kiütik a nyeregből és Pinneberg várakozó állományba kerül, de azért „minden megy tovább”. Volt egyszer egy ember, Pinnebergnek hivták és tényleg csak őt látjuk, az ő küzködósét, baját, örömét ezer és ezer más sorsosa nem jut eszünkbe. Ha letesszük a könyvet még sokáig emlékezünk ugyan Pinneberg néhány érdekes életepizódjára: mint veszti el állását egy gőgösen buta filmszínész miatt, a fülünkbe cseng anyósának, ennek a proletár Hanni Niese-nak zsörtölődése, elismeréssel adózunk Faliadénak az írónak, a nüanszmegfigyelések mesterének, de mit kapnak ebből a regényből Pinneberg szakmájának többi proletárjai, a megszenvedtek és háborgók, az alázatos kulik és a sztrájkra éhezők és mind az éhesek és munkanélküliek, az állás és állástalanság örök borotvaélén táncolók? És minden megy tovább? Ennyi lenne az egész? A másik konfekciós regény (Werner Türk: Konfektion. Agis, Berlin) ennél mégis csak többet mutat. Itt a kis alkalmazott az ellentétes utat futja meg: stréberségével tekintet nélküli könyöklésével lassan maga is kizsákmányolóvá lesz. Könyöklő útja természeténél fogva annyira meg van világítva, hogy meglátunk mindent, ami ebben a konfekciós szakmában lényeges és antiszociális. Előttünk az egész üzem minden árnyvonalával: szabók, varrónők, elárusítók, kifutófiuk, manequinek élete, tüdőköptető munkák, ellopott túlórák, lökdösés, tülekedés, alázkodás, stréberség, emberi gyengeségek, elgyávulások és szolidáris egybefogások a sztrájkig. Maga a regény azonban a stréberség győzelme és ennyiben pontosan megkonstruált kerek egész, de ez a körülmény aztán bénitólag hat kollektiv kicsengésében. (Zárójelben: az iroda- és pultmunkások életéről szólva nem szabad elfeledkezni ennek a kérdésnek első rögzítéséről: S. Kracauer könyvéről: Die Angestellten. Soziet�äts Verlag, Frankfurt. (Amit ma tudunk, azt 1928-ban már megírta valaki, úgy, hogy ezzel iskolapéldája lett a hideg lobogással izzó szürkeségriportázsnak, mely pontosabb minden statisztikánál, mert élményes közvetített élet és színesebb mint a regény, mert minden sora dokumentáris értékű valóság.)

John dos Passos nagyszabásu apokaliptikájában (Auf den Trümmern. S. Fischer, Berlin) a címben kifejezett kollektív akarat (két kontinens regénye) nem jut el a teljesülésig. Korkép ugyan de maga a regény nem ennek a korképnek a teljessége. Ha rosszakarat és gunyolódás nézi ezt a teljesítményt, akkor ezt mondhatja: Hol van itt az apokaliptika, a mindent elseprő vágtató lovas? Ebben a regényben a száraz torkú amerikaiakkal együtt járjuk végig az európai bárokat, százféle italt és cocktailt ismerünk meg, a kollektív tény a sok kocsma, matrózcsapszék, a gonorrea, amerikai misszek fogvacogó remegése, mielőtt valakit az ágyukba visznek. A betoldott szövegmontázsok, a „heti hiradók” és rádióhirek önmagukban hordják a kollektivitást, segédvonalak csupán, melyek nem erősítik magát a regény kollektivitását. De tényleg csak ennyi lenne ez a sokat ócsárolt regénykísérlet? Nem. Ez a regény pozitiv lemeze annak a kulturának, annak a rendnek, annak a társadalomnak, melyet az amerikai dollárcivilizáció indul megmenteni. Ez a regény egyet mutat pontosan: ennek a közös civilizációmentésnek teljes rothadtságát. Két világfarizeizmus találkozik itt és a középen a fuldokló ember, aki esküdözik, hogy szégyeli magát, mert ember: „valami nagy hullámnak kell jönni, talán egy forradalomnak, hogy újra becsülni tudjam magam.” Szégyentükör ez a könyv, civilizációröhögés, pedig sokszor nem történik más, mint egy ismeretlen matróz csapszékhalála. De ez szervesen kapcsolódik Wilson tételeihez és John Reed szociális értelméhez, hogy a végén minden feloldódjék egy kollektiv grimaszba: az amerikai névtelen katonába, hogy így egy rettenetes vigyor szabadulhasson világgá.

Ma a rend és nyugalom állítólag biztosítva van és a világcivilizáció meg van mentve. Megérdemli: tizenkét millió agyvelő loccsant érte. A német Ottwalt és sokan mások megmutatták, hogy micsoda rend és nyugalom jött a tizenkét millió loccsant agyvelő után: lélekkufárok és femegyilkosok uralma, a francia Marcel Arland (Heilige Ordnung. Rowohlt) a háború utáni generáció „lelki és szellemi” zürzavarát mutatja be és megkapja érte a legnagyobb francia regényjutalmat, a Goncourt-díjat, Egy egész generáció? Szó sincs róla. Két testvér története. Regény. Sem több, sem kevesebb. Az egyik testvér megmarad a rend és nyugalom mesgyéjén és becsült polgár lesz, a másik kiutat keresve horzsolódott a közös uttal. Az individualizmus anarchistája, aki ugyan eljut a Humanité szerkesztőségéig, de aki végeredményében megreked az irodalmi kávéházban és felőrlődik egy asszonyért folytatott harcban. Annyira egyéni sors és tragédia ez, hogy — bár Gilbert kommunista szerkesztő lesz — a regényben munkásnak, proletárnak, osztályharcnak még csak nyomát sem találjuk. Arlandnak a regény a fontos, a hőst kiséri el élete utján, Gilbert testi és lelki rezzenéseit jegyzi és nem a szent rend és az üldözött rendetlenség pozitív adatait. Ezt a regényt ugyanígy megírhatták volna a háború előtt: lényeges kapcsolata nincs az idővel és az elmaradhatatlan korepizódok csak kirívóbbá teszik a regény korfelelőtlenségét, regényprimérségét.

A regénylázadó, az egy személybe sürített feszültség sokszor menekülés a korfelelősség elől. A regényhős primérsége (ha szociális problémaregényről van szó) a legtöbb esetben tényleg menekülést igazol. Magyar példa Juhász Árpád regénye (Murin ház. Athenaeum, Kassa). A kor, a társadalom lázadása ösztökéli a magyar írót is. A mai lázadásnak azonban megvan a maga pontosan kicövekelt és felelős útja: osztályharc. A frontok felfejlődtek: kapitalizmus és proletariátus. Juhász Árpád hőse: Murin Péter szintén lázadó. Mit csinál azonban Juhász Árpád? Vesz egy eleven Csehszlovákiába rekedt magyar grófot, tehát amolyan igazi magyar szociális regényrekvizitumot: huj-huj feudalizmust és vele szembe állítja a ma hősét, ezt a Murin Pétert, aki ősei házát és birtokát akarja visszaperelni a gróftól. Mint egy mese: volt egyszer egy ember, aki elindult a hatalmas gróf ellen. Juhász regénye: mese. Felelőtlen lehetetlen regénymese. Érdekes történet, regényhős élete, mely — mert 1932-őt irunk — osztályharccá fujja fel magát. Murin perbeindulását megtudják a környék parasztjai, akiknek szintén van 48-ból vagy még régebbről földperlekedésük a gróffal és Murin akarva nem akarva a „libertinusok” vezére lesz, aki abban a pillanatban, amikor a tömeg spontaneitása az uccán véletlenül elkapja — elbukik. Ez a regény a valóság osztályharcának a meghamisítása, mert a tényleg létező földéhséget és földreformdisznóságokat egy valószínűtlen történet keretébe illeti és így elsikkasztja. Az író, aki hősén keresztül lázadozik, jól elbujva ottmarad a sarokban, csakhogy ne kelljen a valóságot felébresztenie. A feudalizmus ellen harcol földért egy gömöri városban és nem látja meg a mai gömöri földharcot. A valóság Juhász könyvéből elmenekült az iróval együtt és Murin csak mint regényhős, mint iróproduktum maradt meg, kinek bukásából csak a regény profitál. Glaeser a látszatot politikai dialógusokkal akarja megmenteni, ezt a látszatot Juhász regényéből ugyanilyen politikai dialogusokkal ugyanugy kimutathatjuk. Nincs különbség.

A jelek egyformák. Rupel idejében figyelmeztette a balfrontot. De mi most már vészharangot kongassunk! Gondoljunk a pesti bátorságjelekre, írókra, akikre sokan már nem is számítottak — Zsolt Bélára, Illyés Gyulára, József Attilára, Szimonidesz Lajosra — akiktől a rend és nyugalom bírósága kéri számon a kinyilatkoztatott lelkiismeretet. Még nem gyávultunk el egészen, mindössze annyi történt, hogy a régiek helyére ujak kerülnek. A létszám megmarad. De mért nem szaporodik, miért nem növekszik! Ez az, ami gondolkodóba ejti az embert és ez az, amiért szólni kellett, veszélyt festeni a láthatárra, noha alapjában véve nem történt több, minthogy itt-ott háromszázötven oldal győzött ötvenmillió szegényélet felett. (Stósz)