A dialektikus nyelvtudomány alapvetően különbözik a mai egyetemeken és iskolákban tanított nyelvtudománytól. A dialektikus nyelvtudomány a marxizmus alapján az emberi társadalom fejlődésében döntő momentumoknak a termelési viszonyokat s a gazdaság és a technika mindenkori állását tekinti. Az ideológiák e szerint a gazdasági alapzat felépítményei, amelyek az alapzattal együtt állandó változásoknak vannak kitéve, A nyelv mint a kulturális és ideológiai értékek kifejező-eszköze ugyancsak felépítmény: a gazdasági, társadalmi fejlődés funkciója. Következik ebből, hogy a nyelv nem valami merev, önmagában zárt, avagy sajátos, „organikus” fejlődésen megy keresztül, függetlenül a történésektől, ahogy ezt az „ural-altáji” nyelvészeti iskola megállapította. Nem ismeri el tehát az osztálynélküli nyelvek létezését sem. A mai nemzeti nyelvek mind az uralkodó polgárság osztály-nyelvei. Ezért alakulhatott ki a „pártokfeletti”, reakciós nyelvtudományban az a felfogás, hogy az „árja” nyelvek „nagy értékű, arisztokratikus” nyelvek míg a gyarmati és félgyarmati népek nyelvei „alacsonyrendűek”.

A dialektikus felfogás szerint a nyelv jelek és jelzések rendszere. A nyelv az, ember számára technikai eszköz, amit tudatosan alkalmaz és formál. Bizonyítékai ennek a nemzeti nyelvek messzemenően mesterségesen összeállított nyelvtanai, a nyelv formálása az irodalom által, valamint a technika és a tudományok szemünk előtt való készülése. Ugyanugy, ahogy a gazdaság a természetgazdálkodás káotikus, primitív formáitól a kapitalizmuson keresztül a tervszerű gazdálkodásig, azaz a tudatosan szervezett, tervszerű formákig emelkedik, ugyanezt az utat teszi meg a nyelv is. Minden nyelv messzi multjában kevés, egyszerű hangból állott; megfelelt ez a nívójához tartozó munkafolyamat természetének s csak évezredeken keresztül fejlődött ez a primitív ősnyelv a mai komplikált és gazdag formákkal rendelkező színvonalra, többé-kevésbé megfelelően az ipar- és a technika óriási vívmányainak.

A dialektikus nyelvtudomány ellentétben az eddigivel a sok nyelvtől az egy nyelv felé való fejlődés elvét tanítja. Eredetileg végtelen számú nyelv létezett. A hordáknak törzsekké, a törzseknek népekké és nemzetekké való egyesülésével az egyes, nyelvek vagy elmultak vagy összeolvadtak. Ennek a szemléletnek a. helyességét Marr professzor és iskolája bizonyította be, szemben az indó-európai nyelviskolával, amely egy ugynevezett „árja ősnyelvről” tanít, amit állítólag az „egységes árja nép” beszélt állítólagos őshazájában az ázsiai fennsíkon; ez a nyelv a „kiválasztott faj” minden irányban való kivándorlása és egyes törzsekre valói szakadása alkalmával dialektusokra — a mai nyelvekre — esett szét. Persze ez az „egy” őshazáról szóló elmélet a ráépülő fajelmélettel együtt tudományosan tarthatatlan. A dialektikus nyelvtudomány a nyelvek fejtetőre állított fejlődési piramisát a talapzatára állította vissza. A talapzat a számos ősi dialektus, a csúcs pedig a jövőben szükségszerűen kialakuló világnyelv.

Az eddigi nyelvtudomány teljesen tanácstalanul, sőt ellenségesen áll az internacionális, tervszerű nyelvnek még a gondolatával szemben is. Holott a mai nemzeti nyelvek irodalmaikban gyökerező tradícióik következtében fejlődésükben gátoltak s csak nagyon lassan s akkor is kielégítetlenül képesek megfelelni a modern technika követelményeinek. Mig ugyanis minden szerszám a maga a termelés is messzemenően normalizálódik és tervszerűsödik addig a nemzeti nyelvek állapota még mindig a régi áta-bota. Mig a világgazdaság egyre jobban előhaladó egységesülésie és a nemzetközi kapcsolatok megnövekedése egy egységesen normalizált megértető eszköz után kiált, addig mindenütt a világban a nehezen megtanulható nemzeti nyelvek óriási száma. Ez az ellenmondás, a tőkés társadalmi rend belső ellenmondásának a nyelv területén való tükrözése. Ezt az ellenmondást csak az a nyelvi forradalom fogja megoldani, amely a nemzeti nyelveket felépítésükben konzekvensen leegyszerűsíti, szókincsükben pedig tovább internacionalizálja. (Prága) (S. G.)