A modern orvostudomány a súlyos ellentmondások egész sorát rejti magában. Az orvos állandóan tapasztalja, hogy a jelenlegi termelési rendben tudásából csak annyit alkalmazhat, amennyit a beteg szociális helyzete ép megenged. Ennek ellenére az orvostudomány nem nevezhető antiszociálisnak. Mert ha a mai orvostudomány a jelenlegi termelési rendben szociális feladatának, a prophylaxisnak alig egy részét is oldja meg, maga a tudomány mégsem antiszociális. Nemcsak alkalmazási területének a megítélése, hanem a tudomány fejlődésének és történetének az áttekintése is azt bizonyítja, hogy az orvostudomány tényleg a kapitalizmus gyermeke. S a mai orvos is, aki modorával a középkori mágus utódjaként jelentkezik, örököse a feudalizmusnak és terméke a kapitalizmusnak. A betegágy előtt a paciens lelkiállapota fölé próbál emelkedni s olyan pózba vágja magát, ami megkülönböztesse a pacienstől, hogy ily módon szuggesztív varázst gyakorolhasson rá. Mindezek a tulajdonságok a régi társadalom örökségeként jelentkeznek rajta, ezeknek az alkalmazását azonban a mai társadalomban is jónak tartja. Nem igaz az, hogy erre a szuggesztív, démoni pózra a beteg kényszeríti, akinek erre a más lelki helyzetű, különös segítőre látszólag szüksége van. Az orvosnak ez a lelkiállapota a tőkés társadalom gyümölcse, produktuma a gazdag társadalmi osztálynak, mely az élet birtokában van. Az orvos pózát ez a társadalmi osztály kényszeríti ki, hogy ezzel önmagát a többi ember kizsákmányolása miatt megnyugtathassa. A kapitalisták lélektani állapotát a lelki fejlődés ´legalacsonyabb foka jellemzi. Hogy ez a lelkiállapot a „bűntudat elől való menekülés” avagy csak az önigazolás törekvését jelenti-e, arra most nem térünk ki. Kétségtelen azonban, hogy a gazdagokat, mint uralkodó osztályt az a lelkiállapot jellemzi, amely feltűnően hasonlít annak a primitiv embernek a lelkiállapotához, aki a gondolatok mindenhatóságában hisz. Az az ember, aki a gondolatok mindenhatóságában hitt, a külvilág problémáinak és konfliktusainak megoldásához azáltal került közelebb, hogy szemléletében a külvilágot a saját képére teremtette és csak annak a hitnek engedte át magát, amely felett a saját képére átformált külvilág szerint uralkodhatott. Öntudat alatt, akik a mai életformákat határozzák meg, ugyanígy járnak el s a varázslat és a mágia lelkiszükséglet a számukra. Világos tehát, hogy az orvos mágikus és szuggesztív elemei a gazdagok lelki helyzetétől származnak. A gazdag beteg számára lelki szükséglet, hogy az orvos őt ugyanolyan lelkiállapotok segítségével kezelje, mint aminőkkel különben ő maga az embereket és az életet kezeli.

A munkás, aki a rossz élet realitásától függ s akinek az életét a letagadhatatlan valóság határozza meg, a lelki fejlődés magasabb fokán áll. Ez a lelkiállapot freudi terminológiával a tudományos világszemlélet rendszerének nevezhető. A még álmaiban, halucinációiban és vízióiban is gyötört munkás rossz élete és az igazságtalan társadalom szemléletére tényleg nem találhat más rendszert, mint a tudományost. A proletáriátus az első társadalmi osztály a világtörténelemben, amely egy konzekvens tudományos világnézettel rendelkezik. S ha ez a világnézet nem is képes minden kérdést megmagyarázni, vele az élet általa mégis szélesebb és kimerítőbb analitikus alappal rendelkezik. A munkás életutján mindig csak a realitással kerül szembe s a lelki élete a végső kérdések miszticizmusára egyáltalán nem tart igényt. A szocialista munkásnak ezért nincs szüksége a mágikus, szuggesztív orvosra — sőt az ellenszenves a szemében — miután állandó a függése a realitástól. Az igazság és a szociális viszonyok elől való menekülés lehetősége soha sincs biztosítva a számára és azért a mágiának és a varázslatnak az alkalmazása hiába való előtte.

Az orvosnak tisztában kell lennie azzal az ellentmondással, amely mint orvosnak a helyzete és szociális érzése közt fennáll. Tudományának az alkalmazása naponta arról győzi meg, hogy orvosi hatásköre szociális okok következtében mindegyre korlátozódik, miután tudományából csak annyit alkalmazhat, amenynyit betege szociális helyzete megenged. (Hisz´ a tuberkulózis, a rachitis, a nemi betegségek és más megbetegedések is a prophylaxis által megakadályozhatók). Tudománya alig segíthet valamit, ezt csak szocializmusa teheti meg. S ugyanakkor az orvos — éppen mint orvos, a helyzeténél fogva — nem szabadulhat attól a lélektani helyzettől, amit rá a fennálló termelési rend kényszerit. Szivesen ringatná magát abban az illuzióban, hogy ezt a lelkiállapotot csak a betege miatt hordja magával, a lélektani vizsgálat azonban világosan igazolja, hogy c lelkiállapotnak szociálpszihológiai az eredete. (Csak mellékesen emlitjük meg, hogy ebbe a szociálpszihológiai állapotba az a körülmény is jelentősen belejátszik, hogy az orvos pénzért dolgozik).

Ily módon magában az orvosban konfliktus keletkezik az orvostudomány és a szocializmus között. E konfliktus tudatosítása azonban egy egységes, elhatározott és aktiv akaráshoz vezethet, mely minden kritikát kiáll. A lelkiállapot gyógyulása ott kezdődik, amikor maga az orvos felismeri, hogy egy olyan tudománynak a reprezentánsa, mely a tőkés társadalom érzelem síkjáról való, — és abban a felismerésben folytatódik, hogy tudatos lesz előtte, hogy az orvostudomány alkalmas a szocializmusba vezető ut megmutatására s hogy segítségével a munkásosztállyal szemben mindazokat a lelki beállítódásokat levetkőzi, melyeket a tőkés társadalmi rend rákényszeritett.

Az a Billroth-féle mondás, hogy csak a jó ember lehet jó orvos, joggal oda módosítható, hogy jó orvos csak a jó szocialista lehet.

Az orvos lelkiállapotának a vizsgálata igazolja, hogy „tudománya” a világnézettel, még pedig a szocialista világnézettel úgy keletkezését, mint alkalmazhatóságát illetőleg ellentétben áll. Az utat, mely ezeknek az ellentéteknek a kiegyenlítéséhez lelki komponenst ugyanabba az vezet s ami a két különböző irányba tereli, nem a kényszer, hanem a lelki szükségesség egyengeti. Ha már egyszer a tudomány és a világnézet együttműködése lehetséges, úgy mái-rövid az ut ahhoz a felismeréshez, hogy a mai orvostudományi lélektan a szocializmusban ne ellenséget s ne is konfliktusok felidézőjét lássa, hanem egy oly irányu törekvést, mely doktrínájának valóságos tartalmával, ér tékes szolgálatokat tehet. Csak az értheti meg a társadalmat, aki tagjait, az egyéneket ismeri és csak az képes az egyéni lélek kutatására, aki előtt mindaz a rossz nyilvánvaló, amivel az individuumnak a fennálló társadalmi rend szolgál. A mai szocializmus s főleg a mai szocialista orvos nem nélkülözheti a modern lélektant. A modern lélektan mint orvostudományi lélektan fegyver kell hogy legyen a szocialista orvos kezében, amivel az élet rosszaságait leküzdi. Ugyanakkor a szocializmus sem nélkülözheti, mint segédtudományt a modern lélektant, mely számára a nagy tömegben az egyes individuumok megismerésének utját egyengeti. (Budapest)