FRANCIAORSZÁG GONDJAI

A legutóbbi hivatalos kimutatás szerint a munkanélküliek száma Franciaországban meghaladta már a háromnegyedmilliót. A válság elérte a boldog francia „szigetet” is, mert helyzeti előnyei csak késleltetni tudták a nehézségek bekövetkezését.

Bizonyos az, hogy az európai államok között Franciaország gazdasága nyugszik a legegészségesebb és legtermészetesebb alapokon. Kisbirtokok országa, ahol a mezőgazdaság és ipar oly mértékben vannak egyensulyban, hogy az ipari termelésnek — ellentétben Angliával és Németországgal — csak aránylag kis része kerül exportra. A francia ember szorgalmas és takarékos, a francia luxuscikkeknek mindig is inkább a külföldiek voltak a fogyasztói. Páris és a Riviera vonzóereje az idegenek százezreit vitte évről-évre Franciaországba és nincs senki, aki még ne tapasztalta volna, hogy mennyi ember van mindenfelé Európában és Amerikában, aki — feltéve ha módjában áll — azért takarékoskodik egész éven át, hogy megtakarított pénzét a nyáron Franciaországban költse el. A francia gyarmatbirodalomnak kapcsolata is sokkal szorosabb az „anyaországgal”, mint az angol dominiumoké. Viszonylag kicsi a földrajzi távolság Franciaország és észak-afrikai, legfontosabb gyarmati területe között és ez is megkönnyiti a gyarmatok kizsákmányolását.

E többé-kevésbé állandó jellegű tényezők mellett voltak időleges átmeneti körülmények is, melyek Franciaország helyzetét könnyítették és a válságot elódázták. A háború alatt elpusztított területek újjáépítése a németek költségén történt, de Franciaországban jelentett munkaalkalmat és a francia iparnak termelési lehetőséget. Több mint egy évtizeden keresztül száz és százezer ember dolgozott Észak-Franciaország helyreállitásán és e munka végeztével sem szűnt meg a munkások egy jelentős részének foglalkoztatása azon a területen, mert épiteni kezdték a nagy erődítési övet, mely a belga határtól kezdve a Földközi tengerig övezi Franciaországot és teszi megtámadhatatlanná minden külső támadással szemben. Ez a munka is igen sok és ma már főleg francia munkást foglalkoztat. A francia militarizmus megnyilvánulásának egy másik oldala az óriási hadsereg fenntartása a felnőtt férfinépesség nagyobb százalékát tartja fegyverben, mint a világ bármely más államában. Franciaország munkaképes férfilakosságának körülbelül hat-hét százaléka katona. Alapjában véve ez is a munkanélküliséget csökkenti, vagy — pontosabban kifejezve — legalább is a munkanélküliek statisztikai kimutatását.

De az évi átlagos tízmilliárd frankot kitevő idegenforgalmi bevétel katasztrófálisan csökkent már az idén. Az amerikai turisták már nem jönnek át, hogy pénzüket valódi francia lányokra költhessék; a középeurópai államok és Anglia polgárait pedig a valutáris nehézségek akadályozzák meg hasonló irányú szórakozásaikban. Ezek igen komoly összegeket jelentenek és elmaradásukat erősen megérzi Franciaország. Leginkább természetesen a luxus ipar, mely elé az új angol védővámok is leküzdhetetlen akadályokat emeltek. Franciaország exportja Angliába rohamosan csökken, úgy mint Közép-Európa felé, ahol a valutákkal folyó kényszergazdálkodás következményeként szintén a francia behozatal csökken legnagyobb arányban, mert a luxuscikkek számára nem utalnak ki valutát.

Más csapás a francia kistőkéseket éri. A zavaros viszonyok miatt a különböző európai államoknak nyujtott kölcsönök kötvényeinek árfolyama egyes esetekben a névérték alig néhány százalékára sülyedt a nemzetközi értékpiacokon. Ha összegben nem is fenyegeti olyan horribilis veszteség a francia „rentier”-ket, mint amilyen a háború előtt a cári Oroszországnak nyujtott kölcsönök elértéktelenedésével érte őket, mégis éppen elég nagyok ahhoz, hogy megérezzék a külföldi követeléseknek ezt az elkerülhetetlen leírását.

Mindezen körülmények miatt a polgári Európa hanyatlásának folyamata nem állhatott meg Franciaország határainál, bár a helyzet ott mindig jóval enyhébb, mint máshol. De meddig? Ez az a sötét gond, mely ma már ránehezedik Franciaországra ifi. Mert egyelőre a legcsekélyebb jel sem mutat arra, hogy a világkrizis túljutott mélypontján. Hiszen látjuk, hogy vannak országok, mint például Franciaország és Japán, ahol csak most kezdődik igazán.

Sőt a beteg — az európai kapitalizmus — állapotának sulyosbodását bizonyítja, hogy mindig kényesebbé és érzékenyebbé válik. A széltől is óvni akarják már és egyik keleteurópai pénzügyminiszter azt tanácsolja, hogy legyünk jókedvűek, mert a szomorúság csak elmélyíti a bajt. Láthatjuk ebből, hogy öreg barátaink ráfanyalódtak a couéizmusra. Ez a fajta burzsoatipus az, mely a válság kirobbanását annak tulajdonítja, hogy nem sikerült tovább titkolni a Creditanstalt fizetésképtelenségét.

Franciaországot is lényegében a félelem tartja vissza attól, hogy a mai európai helyzeten, a békeszerződések által teremtett állapoton változtasson. A mai Európát olyan kártyavárnak tartja, mely összeomlik, ha hozzányúlnak. Különben is annyiszor tapasztalták, hogy minden változtatás csak rosszabbította a helyzetet, mert a régiek helyébe új elégedetleneket is teremtett, anélkül, hogy az előbbieket kiengesztelte volna, hogy már egyáltalán nem mernek hozzányulni semmihez. A franciák nem szövetségeseik szép szeméért, sőt nem is azért, mintha ellenséges betöréstől félnének, ragaszkodnak a fennálló rend stabilitásához, hanem abból a meggyőződésből kifolyólag, hogy a polgári világrend szempontjából még mindig úgy a legjobb, ahogy ma van. Ha a danzigi korridort visszaadnák Németországnak, a német nacionalizmus étvágya csak növekedne ezáltal. Viszont Lengyelországot a szovjetellenes front legfontosabb alappillérét megingatnák vele. De felesleges is azt hisszük részletezni: — ugyanezek a motívumok minden országgal és minden békereviziós igénnyel kapcsolatban kimutathatók.

Franciaország, mióta lemondott arról, hogy a közeljövőben szövetségeseivel megtámadtassa Szovjetoroszországot és ennek gyakorlati konzekvenciáját is levonta az augusztus 24-én Párisban megkötött francia-orosz semlegességi szerződésben, láthatóan arra törekszik, hogy a Szovjetuniót izolálja Németországtól. Franciaország stabilitást akar, tehát békét, mert arra számit, hogy fölényes anyagi erejénél fogva végül mégis csak sikerülniök fog gazdaságilag egyesíteni a polgári Európát francia vezetés alatt. A franciák olyan szervezeti reformokat hajtanának végre az így egyesült Európában, melyek véleményük szerint ellenállóképessé tenné azt a bolsevizmussal szemben. De Európa egyesítésére évek kellenek még a legoptimisztikusabb franciák szerint is, olyan viszonyok között, ahol a legkisebb zavar minden számítást felborithat. Értjük tehát, hogy Franciaország szükségszerűen eljutott a Szovjetunióval szemben mai kényszerű békepolitikájához. Az emlitett francia-orosz szerződés csak akkor lép életbe, ha a Szovjetunió hajlandó ugyanilyen megállapodást kötni Lengyelországgal is. Ez bizony már nem a régi offenzív szellem a franciák és a lengyelek részéről! Hiába, változnak az idők!

A francia elgondolás: kivárni, míg a világválság megenyhül. Addig is a franciák fáradhatatlanul dolgoznak céljukon. A német-osztrák csatlakozást ellenezték, mert ez Németországot erősítette volna. De más egyesítési folyamatot támogatnak. A „dunai konfederáció” terve számos változatban kisért újra és mindegyik változat más és más okok miatt kivihetetlen, legalább is a mai előfeltételek között. Végeredményben az ilyen okok miatt fog megbukni a franciák stratégiája és fog kudarcot vallani minden mentő-kisérlet. Éppen azért, mivel elvileg azonos jelenségekkel találkozunk, bármerre is nézünk, szükségtelen sorra vennünk Franciaország magatartását Európa különböző országaival és problémáival szemben, elég az, ha illusztrációképpen a dunai államok esetet vesszük. A német-francia viszonyok komplikáltságát a Korunk olvasói jól ismerik. Természetesen mi nem állítjuk, hogy a francia kormánynak az időnyerésén és néhány, csak halványan körvonalazott szemponton kivül konkrét tervei volnának a világ bajainak javítására. Épp oly kevéssé vannak tervei, mint bármely más kapitalista alapon álló hatalomnak. Csak próbálkozáshoz akar időt szerezni és e próbálkozásai alatt nem fog tulságos tájékozottságot tanusitani.

Az osztrák-német csatlakozás helyett titokban, de néha félig nyíltan is, a magyarokkal való egyesülést ajánlották a franciák az osztrákoknak. Tudjuk azonban, hogy ez egyrészt az osztrák mezőgazdaság, másrészt a magyar ipar feláldozását kívánná az érdekelt felek részéről. De az osztrák mezőgazdaságot képviseli az uralkodó keresztényszocialista párt is és így világos, hogy már csak mandátum okok miatt sem lehet erről szó. Mert az osztrákok fel sem tudnák venni az egész magyar mezőgazdasági felesleget, természetes, hogy a mezőgazdasági cikkek ára Ausztriában csak annyival lenne drágább, vámunió esetén, mint Magyarországon, amennyi a szállítási költség differenciája. Ilyen körülmények között az osztrák gazdák nagyon hamar jutnának olyan sorsra, mint a magyar parasztság.

A magyar ipar sem birná ki viszont az osztrák versenyt, már pedig, mint azt már más alkalommal is irtuk, a magyar bürokráciának feltétlenül ragaszkodnia kell az iparhoz az adók miatt, miket közvetlenül és közvetve az iparból élő népesség fizet. A magyar ipar ugyanis rendkívül kedvezőtlen körülmények között termel, a szenet és a vasat is messze földről, drága fuvarköltséggel kell hozatnia, így nem kétséges, hogy nem birná el a versenyt Ausztria fejlett iparával semmilyen téren sem. De az ipar feláldozásával önmagát áldozná fel a magyar feudalizmus és bürokrácia, hiszen akkor az egész állami apparátust (melynek fenntartása pedig érthető okokból nemcsak a bürokráciának, hanem a földbirtokosoknak is érdeke) a mezőgazdaságnak kellene eltartania. Erre pedig nem képes.

Ez a terv így dugába dőlt. Jött az új verzió. Bevonni Csehszlovákiát is az unióba. Ez azzal a lényeges különbséggel jár, hogy Csehszlovákia és Ausztria együtt már teljesen fel tudják venni a magyar mezőgazdasági felesleget, tehát nem következne be a mezőgazdasági cikkek nagy árletörése egyik helyen sem. Ezért ez ellen a terv ellen a cseh agráriusok sem lázadoznának különösebben.

A cseh kormány határozottan mellette van ennek a tervnek és Hantos Elemér az elgondolás propagandistája, hetek óta ide-oda utazik, hogy minden érdekeltet megnyerjen az ötletnek. De itt a fő-nehézség viszont Ausztria. A cseh ipar sziléziai szenével még az osztráknál is fölényesebb és ami előnye az osztrák iparnak Magyarországból lenne, azt mind elvenné a cseh verseny. Nincs értelme Ausztria számára a vámuniónak, ha Magyarország nem lesz monopolisztikus vadászterület az osztrák ipar számára. Sőt az üzlet kifejezetten káros volna Ausztria számára, ha a cseh ipar szabad versenyével szemben nem védenék vámhatárok. Magyarország is tízszer meggondolná, de végül is elutasítaná ezt a tervet. Mert az aztán végképpen biztos, hogy a csehekkel és osztrákokkal szemben közösen, nem teremne babér a magyar nagyipar számára. De a mezőgazdaság kereseti többlete még a mai cseh vagy osztrák buzaárak esetén sem volna annyi, hogy teljesen pótolni tudná az elmaradt ipari bevételeket az államkincstárnak.

Az apparátust még így is a mai dimenzió harmadára kellene leépíteniük és ez olyan szerkezeti változásokat idézne elő, melyek teljesen átalakítanák az ország képét. De nem hisszük, hogy a magyar nemesség és polgárság önként lemondanának a uralomról. Ilyesmi még soha nem fordult elő. Magyarországon sem fog megtörténni. (Budapest) Horner Miklós

 

VILÁGGAZDASÁGI, VILÁGPOLITIKAI KRÓNIKA

Az elmult hetek legjelentősebb eseménye kétségtelenül Angliának a védvámrendszerre való áttérése volt. Olyan zárókő ez a monopolkapitalizmus vámfalrendszerén, mely súlyával zuzza-repeszti magát az egész korhadt épületet is.

1931 nyarán már nyilvánvaló volt, hogy a kapitalizmus háború utáni stabilizációja csak látszat, mert alapvető belső ellentmondásai vastörvényszerűséggel sodorják a végkrizis felé. A nagy „theoretikusok” elméletei az „ultraimperializmusról”, „szervezett kapitalizmusról” és „gazdasági demokráciáról” szappanbukorékként pattantak szét. Kiderült, hogy a kapitalista imperializmus hordozói a kuliszák mögött egymással késhegyig menő harcokat vivnak s Japán most mutatta meg, hogy a „békés” gazdasági harc egy éj leforgása alatt új háborút zúdíthat az emberiség nyakába. Logikus, hogy a krízis új kelevénye a világkapitalizmus leggyöngébb pontjain a vetélytársak által guzsbakötött Közép-Európában és az aggkori kapitalizmus Angliájában szakadt fel.

Franciaország tavasszal a békeszerződések védelmében aranyütegeinek segítségével ellenoffenzivát indít a legyőzöttek ellen. Az osztrák kapitalizmust zsebében tartó Credit-Anstalt összeomlása megmutatja, hogy Közép-Európa 1924—25-ös szanálása hallgatólagosan elfogadott fikció volt csupán. Az Angol Bank u. i. ide olyan tőkéket kölcsönzött, melyeket veszélytelenül maga sem nélkülözhetett. Amikor az Angol Bank az utolsó pillanatban folyósított kölcsönével megzavarja Briand osztrák terveit, Franciaország elveti e fikciót, aktualizálja Németország inzolvenciáját s ezzel együtt Angliát is, miután a német „tőkebefagyásokban” az U. S. A. mellett elsősorban Anglia volt érdekelve. 1931 szeptemberében hosszú lejáratú kölcsönképpen 1.1, részvényekbe és vállalatokba fektetett 0.15, hosszú időre szóló invesztícióban 1.25, 28 banknál rövid időre 1.1, más rövid időre szóló befektetés gyanánt 1.0, rövidlejáratú kölcsönképpen 2 milliárd márka angol tőke volt Németországban, nem szólva az angol kezekben levő német záloglevelekről és más piaci értékekről. Látnivaló, hogy az angol kapitalizmus, mélyen belül már a század eleje óta túlszárnyalta az árútermelő szektort az egész világon élősködő bankszektor, tőkekihelyezéseiben alaposan érdekelve volt. A tőke azonban túlnyomórészt nem a bankáré. Az 1928-as „konjunkturában” Anglia 300 millió font idegen rövidlejáratú kölcsönnel dolgozott, mely az 1931 es krízisnyáron még mindig 200—250 millió frontra rugott. Ebből 70 millió Németországban volt.

A franciák rövidlejáratú hitel-felmondás offenzívája kedvező időpontban indult, A „Bankers Magazin” 365 válogatott értékpapíron mutatta ki, hogy értékük csupán májusban 219 millió fontot csökkent. Főleg hosszúlejáratú hitelekben 4000 milliárd font angol tőke volt az egész világon kihelyezve — immobil.

Az ausztráliai államcsődre* Latin-Amerika legnagyobb részének inzolvenciája következett, akkor, amikor pl. csupán Braziliában 104 millió font kihelyezett angol tőkéből 75 millióra fizetésbeszüntetés vonatkozik, nem szólva az egyes szövetségi államok külön 69 millió fontot kitevő adósságáról.

Julius 21-től szeptember 21-ig 50, majd 80 millió fontot áldozott Anglia (a Wall-street segítségével) aranystandardja megmentésére s közben 200 millió fontot vittek ki Angliából, túlnyomórészben külföldi tőkét; az Angol Bank aranya 134 millióra esett.

Az aranystandard felfüggesztése szeptember 21-én nyilt bevallása volt annak, hogy Anglia megszünt a világ bankja lenni, miután szerepét mint a világ műhelye már rég elvesztette. A külföldi fizetések értékcsökkenése hatalmas érvágás a büszke Albionon, melyet járadék-osztályának főleg amaz újabb rétege érez keservesen, amely a régi jó időket még nem élvezte. Folyik is a nagy kiárusítás. Maga V. György jár elől a jó példával.

*

Szeptember 21-én Macdonald „nemzeti egység” kormánya három hasznot húzhatott a szerencsétlenségből: a preparált közvéleménnyel új választásokat rendezhetett és így alkotmányosan is új támadást indíthatott a munkabérek ellen, melyeknek reális értékét máris veszélyeztette az inflációs lemorzsolódás, — gyengíthette a Francia Bankot, — és új exportlehetőségeket nyithatott meg az ipar előtt.

Az angol munkásság relativ magas munkabérei és így életstandardja ismeretesek. Már Marx és Engels utalnak arra, hogy ezáltal a munkásság felső rétege munkásarisztokráciává alakul át. Engels pl. 1858-ban így nyilatkozik erről egy Marxhoz írt levelében: „... Az angol proletáriátus ténylegesen egyre inkább elpolgárosodik, úgy, hogy a nemzetek eme legpolgárabbika úgylátszik addig viszi, hogy a burzsoázia mellett egy polgári arisztokráciával és egy polgári proletáriátussal is rendelkezni fog. Egy olyan nemzetnél, mely az egész világot kizsákmányolja, ez némikép igazolt is.” Természetes, hogy már Marx és Engels rámutattak ennek az adottságnak Anglia világpiaci monopolisztikus helyzetében és gyarmati monopóliumában rejlő gyökereire. 1931-ben az elaggott angol kapitalizmus azonban munkásságát már nem vesztegetheti meg, miután minden értéktöbbletre égető szüksége van magának is.

A Macdonald-kormány első offenzivája a munkanélkülisegélyek ellen irányult. 120 milliós deficit fenyegetvén, a kormány egy 76 milliós jövedelemfokozási tervet dolgozott ki. 12.8 millió fontot kell megtakarítania a munkanélküli segélyek 10 százalékos csökkentése révén, 10 milliót a „jogtalanul” felvevők kiküszöbölése révén. Az iskolákon 5,987.500, a közegészségügyön 2,250.000 fontot. Ugyanakkor a hadügyön csak 5 milliót és ebből is 4 milliót a zsoldcsökkentések és az arzenálmunkások bérredukciója tesz ki. (Az invergordoni flottalázadást tudvalevően a zsoldleszállitás okozta). A 2,800.000 segélyezett munkanélküli száma tényleg 142.000-rel csökkent szeptember óta. Persze nem a gazdasági fellendülés következtében, hanem a segélyezés időtartalmának 26 hétre való leszállítása és a „jogosulatlanul” segélyezettek kizárási folytán.

A Francia Bank fontkészlete 1928 juniusában 140 milliót tett ki. 1931 szeptember 21-én már csak 62-öt. Nyilvánvaló, hogy az állandó font-visszavonások okozták a font krónikus gyengülését az utolsó két év folyamán s bizonyos az is, hogy e manipulációk tetőfoka volt a fontkrizis kitörése. Az aranystandard felmondásával, amikor Anglia a zürichi 25.22 svájci frankos paritásról 20 frankra hagyta visszaesni a fontot, a Francia Bank 2 és félmilliárd frankot veszített és így elvárhatja, hogy az angol állam pótolja ezt a veszteséget, melynek politikája miatt érte a veszteség.

Anglia tehát sikert könyvelhetett el, de nem sokáig. Az események megmutatták, hogy a lejtőn nincs megállás. Novemberben ismét erősen zuhant a font és december 1-ére értékcsökkenése meghaladta paritásának 33 százalékát. Ujra teljes erővel indult meg az arany utáni hajsza és a tezaurálás. A Francia Bank t.i. háta mögött a kormánynyal november elején az U. S. A.-ban kihelyezett font követeléseit 25 százalékos veszteséggel likvidálta, hogy ily módon gyakoroljon nyomást Angliára a Németország fizetési módozatát megtárgyaló bázeli és hágai konferenciák előestéjén. Viszont minél jobban közelg a konferencia, a font annál erősebben esik. Az újabb francia offenziva azonban egyben válasz is az angol védővámokra.

*

Runciman angol kereskedelmi miniszter november 16-án ismertette az alsóházban a védvámrendeletet. Hangsulyozta, hogy a font megmentésének előfeltétele a külkereskedelmi mérleg** megjavulása. A várható védvámok megelőzése miatti nagy behozataltöbblet (a novemberi külkereskedelmi mérleg: árúbehozatal 83,231.443 font, azaz októberrel szemben 2,546.882 font a többlet; az árúkivitel értéke ezzel szemben 968.853 fonttal, 36,830.264 fontra esett vissza) leküzdésére 100 százalékos vámot vet ki. A fontosabb gyártmányok, amelyekre a vámvédelem kiterjed, a következők: koksz és mesterséges tüzelőanyagok, üveg-, porcellán- és anyag-árúk, vas, acél és más fémek, valamint az ezekből készült árúk; gépek, készülékek, villamoseszközök, műszerek, kések, fa- és butorárúk, ruhák, szövetek, gyapot, gyapjú, selyem- és mű-selyem-fonál, bőr, papir és gumi és az ezekből készült árúk, hangszerek, játékszerek, vegyi, ipari gyártmányok, festékek, zsírok, olajok, autóbenzin és jármüvek.

A javaslat a földművelésre nem terjed ki. Minthogy Anglia gabonabevitelre van utalva (megművelt területe is állandó csökkenésben van, 1929-ben 9,947.758 acre, 1914 óta 1 millió acre kisebbedés) előrelátható volt, hogy Anglia a gabonavámokkal csínján fog bánni. Tényleg, a gabonakontingálást léptette életbe. 1932-ben 15 százalék angol, 55 százalék birodalmi és legfeljebb 30 százalék külföldi termésű gabonából szabad csak a fogyasztásra kerülő lisztet kiőrölni. A birodalmi autarkiára való törekvés abból is kitűnik, hogy a külföldi quota évről-évre csökken s 1940-ben 25 százalék angol, 65 százalék birodalmi és csak 10 százalék külföldi gabona kerülhet kiőrlésre. A húsbehozatal megnehezítését az agrárkörök az állattenyésztés „fellendítésére” követelték ki.

*

A kapitalizmus fénykorának elve, a szabad kereskedelem tehát Angliában is kiélte magát. A vámvédelem segit ugyan valamit a nehézipar és a textilipar, valamint a széntermelés helyzetén, melyek exportja a font egyidejű értékhanyatlásával 10—20 százalékos csökkenést ért el. Végeredményben azonban az iparban invesztált tőke (Mac-Millan szerint 989 millió font kölcsönt és hitelt adtak a bankok az iparnak) megsegítése nem ér fel azzal a veszteséggel, amit a burzsoázia súlyban jelentősebb része, melynek gyarapodása a banküzletekhez van kötve, veszit. Sir Josuah Stamp szerint nem kevesebb, mint 15 millió angolt tart el a City. Sir Arthur Salter, a Népszövetség pénzügyi szakértője már rámutat a fizetési mérleg legfontosabb részeinek: a külföldön kihelyezett fonttőkék hozadékának és az u. n. láthatatlan kivitel: hajózási, biztosítási és leszámítolási dijaknak veszélyeztetésére. Valóban a fizetési mérleg, amely a háború utáni évtizedben 4 millárddal volt aktiv, 1930-ban már csak 39 millió fonttal az. 1931-ben már kb. 75 millió fonttal lehet passzív. Ezért törekszenek a belső árszínvonal stabilizációjára. Ámde a nagykereskedelmi árak máris 20 százalékkal emelkedtek és 15 millió font fedezetlen bankjegyet bocsátottak ki. Ha a bankjegyforgalom nem is lépte át a megállapított 275 milliót, kérdés, hogy mi lesz 1932 január 31-én, az amerikai-francia hitel lejáratának napján!?

Már most lássuk, hogy mit ér el Anglia a védővámokkal és megállják-e a helyüket a sajtólordok elképzelései az „Empire” szoros gazdasági egyesítéséről.

Eltekintve attól, hogy Anglia termelésének 35 százalékát exportálja, melyet az Empire egyedül nem képes felvenni, viszont az élelmiszereknek csak 1/4-ét és a nyersanyagoknak csak 1/7-ét adja az anyaországnak, a lényeges az, hogy Anglia kereskedelme az elmult években egyre nagyobb mértékben irányult az Empiren kivüli országok felé. 1931 első felében már 38.59 százalékról 41.89 százalékra emelkedett Európa része az angol bevitelben, a kivitelben pedig 33.58 százalékról 37.79 százalékra. Az összebevitel az U. S. A. áll 12.86 százalékkal az első helyen, Franciaország pedig mint vevő 6.48 százalékkal. Mint eladó és vevő Németország áll a második helyen, a harmadikon Argentina. A Dominiumok 25 milliónyi lakossága nem nyujthat pótlást. Saját iparuk önállósult, pénzügyileg pedig egyesek jobban függnek az U. S. A.-tól, mint Angliától. Ez a helyzet magyarázza máris az elmult birodalmi konferencia kudarcát. Ausztrália és Uj-Zéland rosszabb valutája ugyan kiegyenlítődött a font romlásával és az indiai rupia is függ annyira a fonttól, hogy szintén kényszerült az aranystandard elhagyására. Viszont az aranytermelő Dél-Afrika külön aranyvalutát kreált magának.

Maradna India, mely évi 300 millió márka angol exportlehetőséget nyujt. De ennek a 330 millió fogyasztót képviselő területnek útja eltér az Empiretől. A kerekasztal konferencia csődje újra kiélezi vele a konfliktust, pedig 1929—30 megmutatta a veszélyeket, amikor kivitele csak 4 százalékkal, de bevitele 18 százalékkal csökkent. Kínában még rosszabb a helyzet, ha pár hét óta javult is valamit épp a font esése és a japán árúk bojkottja következtében. (A „Federation of British Industries” és az „Economie Union” máris követelik az ezüst áremelését a brit birodalmi valután kívül, hogy Kelet vásárlóképes legyen).

Mi volt hát Macdonaldék célja? — Mindenesetre a birodalom összefogása is. A történelem legnagyobb világbirodalma egyes részeiben recseg-ropog. Malta és Cyprus lázadása. Egyiptom és az egész ázsiai muzulmánvilág fokozódó ellenállása jelzik a feloszlási folyamatát.

Az is vezethette őket, hogy megjavítsák a váltókurzusokat és a kereskedelmi mérleget, valamint a bevételek fokozásával lehetőséget nyerjenek a finánctőkének kedvező deflációs politika folytán szükségessé vált erős tőkemegadóztatás enyhítésére.

De a főcél, ami a kényszert erénnyé változtatta át, az a külföldi államokkal szembeni vámoffenziva volt. Tudni kell, hogy Franciaország már az aranystandard felfüggesztésekor kölcsönt ajánlott fel ama kötelező igéret ellenében, hogy Anglia nem tér át a védvámpolitikára. Anglia elutasította az ajánlatot és a védvámok Franciaországgal és Belgiummal szemben valóban jó fegyvernek bizonyultak. Flandin és Hymans dolgavégezetlenül jöttek vissza Londonból és az Isere Departementbeli 80 selyemszövő gyár egy napon állt le.

A nemzetközi vámháború tehát újult erővel lobbant fel. Franciaország 15—20 százalékos pótvámot vezet be és szövetségesei követik példáját. A kapitalizmus válsága még inkább fokozódik.

*

Közben tovább tart a pénzügyi háború. A japán-francia kooperációra az U. S. A. az aranylövegek felvonultatásával felel. * November 24-én a Jokohama Specie Bank ismét 22 és félmillió jent ad le Amerikának, miáltal Japán három hét alatt 109 millió jent veszit. A jegybank aranytartaléka 580 millió jenre csökken, Vakacsuki (minszeito párt) kormánya megbukik és Inukai (szejukai) alakit kabinettet, elrendelve az aranystandard felfüggesztését. Japán ezüstöt kezd vásárolni, ami ezüst hausset okoz csakúgy, mint ahogy a nagy ezüstbaisset is Japán aranyvalutára való áttérése váltotta ki négy év előtt.

A reakciós szejukai párt kormányra jutása ismét a „pozitiv”, vagyis a kemény imperialista külpolitikára való áttérést jelenti. A Távolkeleten új viharfelhők tornyosulnak ugyanakkor, amikor az új angol tory külpolitika világszerte éleszti a reakció reményeit. Októberben Japán Kinába való kivitele már csak 22 millió jen, azaz csupán 8 millióval aktiv. A kinai boykott ereje Japánt új aktivitásra ösztökéli.

Aranystandardjától megszabadulva Japán ismét előnyösen konkurálhat Angliával és az U. S. A.-val Kelet- és Délkelet-Ázsiában. Holland-Indiában pl. gyapotkivitelben állandóan tért nyer (holland kivitel 1980: 27.7 százalék; 1931: 30.3 százalék, angol 1930: 23 százalék, 1931: 30.9 százalék; japán 1930: 30.7 százalék, 1931: 42.1 százalék).

Holland-India általános gazdasági helyzete kihat a holland forintra, amelynek megingását követi a kisíbolt német tőke menekülése,

Igy repedezik-omladozik a kapitalizmus fejlődésének csúcsépítménye a nemzetközi finánckapitalizmus világszerte. (Budapest)       Danzinger Ferenc

 

* Hivatalosan nem deklarálták csupán egyes szövetségi államok.

** A kereskedelmi mérleg már a háború előtt óta passziv s a háború óta egyre fokozódik.

*** Az amerikai tőke nagy szerepet játszik Japánban. Japánnak még mandzsuriai vállalataiban is jelen van. — 1930-ban 302.18, 1931 decemberéig oedig 153.67 millió dollár aranyat adott le Japán az U. S. A.-nak. Mig az első hét hónapban csak 71 millió dollárt, addig augusztusban (Nakamura vezérkari kapitány meggyilkolása Kínában) 25, októberben 22.5, novemberben 75.67, december első felében pedig 23.4 millió dollárt érő aranyat.