(Két anthológia.) Az új írókat Móricz Zsigmond vezeti be s ott azt a megállapítást teszi, hogy az ő elődei (Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Bródy) regényben, elbeszélőprózában legfontosabb szempontnak vették a szórakoztatás feladatát, — az ő generációja azonban tisztán igazságkereső irodalmat akar termelni. — Micsoda félrevezető megállapítás! Menynyire nincs semmi különbség ebben a tekintetben közte és elődei közt! Hisz Móricz Zsigmond első műveinek igen rövid ideig tartó társadalomkritikai iránya után teljesen visszahajlott a magyar viszonyok Mikszáth-szerű apológiájába! Miféle igazságkeresés irodalmának nevezhető például a Kivilágos kivirradtig leplező humorral, stilizálással életvalóságot elkenő irodalma s általában az az irodalom, amit jobb kezdetei óta Móricz Zsigmond csinál!? A Móricz Zsigmond által szerkesztett anthológiában tehát az új iróktól se azt várjuk, amit esetleg nyujtani tudnának, — ha akadna köztük olyan, aki tényleg nyujthatna is.

Az anthológia tiz, a háború, illetve a forradalmak után jelentkezett irót mutat be. A háború és forradalmak nyoma azonban még nagyitóval sem látható a közölt darabokon. Az irások zöme minden további nélkül datálódhat Mikszáth vagy Gárdonyi napjaiból, ha a stiluselemzők természetszerűleg kétségbe is vonhatják ezt a megállapítást „irályuk” stilromantika utáni fejlettsége miatt. A lényegen azonban a stilusnak ez a fejlettsége nem változtat. Minden szegény-paraszt rajz és városi dolgozó-szimpátia a közölt darabokban nem mond többet, mint, hogy a mai magyar valóság keretei nem a legmegfelelőbbek, valamit tenni kéne, korszerűen kitágítani talán, de semmiesetre sem szétrepeszteni. A konfliktusok tisztára egyéniek. Ha tehát a hősök véletlenül más helyre kerülnek, minden meg van oldva. Az egyénnel van baj és nem a rendszerrel. A válogatott irók válogatott írásai igy végeredményben az apológiának ugyanazt a trombitáját fujják, mint Móricz. Nem kivétel ez alól Kodolányinak igen pompásan megirt és tényleg tökéletesen kirajzolt, de mégis semmitmondó „József, az ács” című elbeszélése, mely kialakításában méltán oda állhat a magyar irodalomtörténeti mult legfémjelzettebb novellarajzai mellé. És azért is, mert ugyanugy mint azok: fedez és leplez, egy olyan világot, amivel nem hisszük, hogy azonosítani tudná magát... — Az új irók anthológiája így semmiképpen sem utal lényegileg az új, mai, magyar irodalomra. A régi magyar irodalom szelleme gyüjtögetett és válogatott itt, a háború után jelentkezett irók közt olyan darabokat, amik a legkevésbé sem jelzik a magyar irodalom mai haladottságát. — Hogy azután Móricz miért ezeket az írókat választotta ki s miért nem nyul a ténylegesen újak vagy akár az itt szereplő egy-két új s igazán a mai magyar napokat reprezentáló darabjai után, — ezzel az ellenvetéssel kár volna élnünk. Móricz Zsigmond természetszerűen óvakodik azokat megszólaltatni, akik irodalmilag fejlettebbek, célkitűzéseikben pedig tisztultabbak nála.

A másik anthológiának (milyen jellemző!) nincs se válogatója, se vállalója. Meg is látszik a könyvön. A tizenkilenc fiatal erdélyi úgy kerül össze ate anthológiában, mintahogy tizenkilencen valami lármára összeverődnek az uccán, mondjuk egy egyetem közelében, mert a tizenkilenc fiatal erdélyi iró kivételnélkül az egyetemi évek környékéről való. Mindenesetre „husz évesek”. Bánatos és romantikus ifjak, kellemetes és csinos leányzók, merengőre és kalandosra exponált fényképekkel, az individualizmus önkívületi emeleteiről. Tizenkilenc fiatal erdélyi, keresztmetszeteként annak a zürzavarnak, amit az idősebb Helikon-generáció idézett fel Erdélyben. Jó részük, elsősorban a költők (az egy Szemlér Ferenc kivételével) tipikus Helikon-dilettáns. Több fejlettség akad a prózaírók közt. (Melius, Kováts, Janovics, Bélteky) Melius kivételével azonban ezek sem haladják meg közölt darabjaikban a Helikon absztrakt irodalmát. Még roszszabbat kell megállapítani az anthológia két ideológusáról, Debreceni Lászlóról és László Dezsőről Szabó Dezső és Makkay Sándor e visszariasztó süvölvényeiről. A kérdést, hogy ez az anthológia miért „Új arcvonal” ez a két ideológus teszi végleg jogosulttá. A kötet egyetlen pozitívuma (relative) Jancsó Elemér tanulmánya az erdélyi irodalomról. Erdély tényleges fiataljait — persze jórészt e köteten kívül — neki kellett volna összeszednie. Egész sereg olyan fiatal van Erdélyben, akik a valóban új arcvonal irásaival állíthatók szembe azzal a Helikon-generációval, melynek kétségtelen epigonjai az itt szóhozjutottak többsége. (Nagyenyed)

*Mai Dekameron. Szerkesztette Móricz Zs. Nyugat kiadása. — Uj arcvonal. Cluj-Kolozsvár.