A tudomány feladata az, hogy jósoljon. (Oswald) Társadalomtudományi tudásunk mit sem érne, ha annak segítségével nem tudnók bizonyos mértékben előre látni a készülő társadalmi átalakulásokat. A mi feladatunk e tekintetben annál könnyebb, mivel az emberiség-társadalmi jövőjének előre vetett árnyékát már láthatjuk a tőlünk keleten kialakulóban levő kollektiv államrendszerből.

Ma már általánosan elfogadott nézet, amit a kapitalista szociológusok legnagyobb része is oszt, (lásd Károlyi Imre legutóbb megjelent könyvét „A kapitalista világrend válsága”, valamint Mussolini és Lloyd George kijelentéseit a kapitalizmus fenyegtő összeomlásáról), hogy a kapitalista termelési rendszer teljesen kiélte magát és föltétlenül át kell, hogy alakuljon kollektiv termelésen alakuló tervgazdasággá.

A marxista társadalomtudomány eszközével dolgozó szociológusok precízebben állapítják meg a jövő kialakulásának egyes fázisait és konkrét formában adják meg a jelenlegi krizis lefolyásának valószinüségét és az utána következő periódus leírását. Igy például világosan megírják, hogy a jelenlegi krizis után semmi esetre sem következhetik egy konjunktura hullám, miképen ez a tőkés termelés eddigi kríziseiben a válságok után periódikusan és törvényszerűleg bekövetkezett. A mai krizis u.i. csak részben ered a tőkés termelés anarchiájából származó túltermelésből, mert sokkal súlyosabb okokra vezethető vissza. Ezek az okok; a technika túlfejlődése következtében kérlelhetetlenül kialakuló munkanélküliség, a munkanélküliség következtében kérlelhetetlenül bekövetkező piac-szűkülés és az imperialista fejlődés következtében beálló közlekedési akadályok — strukturális jellegűek és éppen ezért az általuk okozott krízisben változások csak akkor állhatnak be, ha ezek az okok megszűnnek. Mivel pedig ezeket az okokat kizárólag csak egy kollektiv tervgazdaság tudná megszüntetni, mert csak ennek lenne meg az ereje, hogy a technika fejlődésével párhuzamosan a munkaórákat csökkentse és a munkabéreket emelje s a vámhatárokat megszüntesse és a meglévő szükségleteket korlátlan árúhitel nyujtással kielégítse, így világos, hogy a jelenlegi termelési rendszer keretein belül nem várható enyhülés a krizis fenti okokból eredő részében.

Nem jelenti ez azt, hogy a jelenlegi krízisnek nem lesz vége és hogy ez feltétlenül szociális forradalomba torkol. A válság okai között ugyanis ott szerepel a tőkés termelés anarchiájából eredő relativ túltermelés, ami a közben korlátozott termelési tempó folytán föltétlenül meg kell hogy enyhüljön.

Abban a pillanatban, midőn a konjunkturális időben felhalmozott árúmennyiség lassanként felszívódik, ami a megszükült piacok dacára is előbb-utóbb csak be kell következzék, ismét megindulhat egy bizonyos fokú ipari termelés, amely azonban soha sem érheti el a krizis előtti tempóját, — éppen a kapitalizmus struktuális ellenmondásai miatt, mint azt fentebb vázoltuk.

A világkrizis még nem érte el mélypontját, de előreláthatólag még január-február havában eléri azt.

Ha tehát a gazdasági válság által nyomorba döntött tömegek a legkritikusabb napokban a gazdasági válságot nem alakítják át politikai válsággá, úgy a rákövetkező hónapokban bekövetkezhetik a krizis egy bizonyos fokú enyhülése, amidőn megindulhat egy korlátolt tempóju ipari termelés. Ez utóbbi két-három év alatt ugyanis a termelés tempójának nagyfokú lecsökkentése folytán a felhalmozott árúkészletek ki-fogyóban vannak és így megnyílik egy bizonyos fokú ipari termelés lehetősége.

Most már az a kérdés, hogy meddig tarthat ez a depressziós termelés, illetve: mikor csap át egy újabb és még súlyosabb krízisbe?

Világos bogy a technika mai fejlettségi fokán, a termelés mai kapitalista racionalizálása mellett, a munkanélkülivé vált tömegek legnagyobb része továbbra is kimarad a termelési folyamatból és így mint vásárló rétegek, továbbra sem szerepelhetnek a piacon. Világos továbbá az is, hogy a tőkés verseny, amelynek imperialista jellege az egyre fokozódó vámháború tempójában nyer mind világosabb kifejezést (Anglia vámvédő rendszeres politikája) a technika további fejlődését, a termelés további racionalizálását eredményezi, ami viszont a munkanélküliség lassú, de állandó emelkedését és a piacok állandó szükülését kell, hogy eredményezze.

A krizis után bekövetkező depressziós enyhülés tehát nem tarthat nagyon soká és 2—3 év mulva egy újabb s egy erősebb válsággal kell, hogy számoljunk, amelyet még sulyosbitani fog az európai kapitalizmus szomszédságában akkor már hatalmas iparral rendelkező és fejlődött szociális eredményeket felmutató, jól megszervezett kolektiv gazdálkodás. (Legalább is ennek a föltételezésére jogosítanak az 5 éves terv eddigi eredményei.)

Ez a 2—3 év a kinos vegetálás korszaka lesz nemcsak az egyre szaporodó munkanélküliek és az egyre proletárizálódó kis polgárok számára, de magukra a tőkés vállalkozókra is, akiknek az üzemei az egyre kiéleződő verseny, az egyre szükülő piacok s az egyre jobban tornyosuló közlekedési akadályok folytán soha sem fogják tudni elérni az üzemi prosperitás teljes fokát és soha sem fognak odáig jutni, hogy üzemeik teljes termelő képességét kihasználhassák.

Sokkal sulyosabb lesz azonban a mezőgazdasági termeléssel foglalkozó államok helyzete, ahol átmeneti enyhülés sem várható.

A mezőgazdaságnak ugyanis nincs meg az a rugékonysága a termelés tempóját illetőleg, mint az iparnak. A mezőgazdaságban sokkal több a kontinuitás, mint az iparban. Még a gabona termelés sem szüntethető be oly mértékben, ahogy ez a felhalmozott gabonakészletek mellett indokolt volna, mert ez nemcsak egy hatalmas, adósságokkal és adóterhekkel sujtott terület használaton kivül való helyezését jelentené, de mert teljes tétlenségre kényszerítené az azon területen élő emberi és állati munkaerőt, miután ezek a földhöz sokkal jobban hozzá vannak kötve, mint az ipari munkaerők.

Még azokban az országokban is, ahol a mezőgazdaság technizálódása már nagy mértékben bekövetkezett és ahol a finánctőke már bevonult az agrár gazdálkodásokba is, csak nagyon korlátolt mértékben lehet csökkenteni a termelés tempóját, mert a teljes leállás a nagytőkés agrárvállalkozók számára még sokkal nagyobb károkat jelentene (az állat-állomány elpusztulása, a termőföld leromlása, az olcsó munkaerő elszéledése folytán) mint egy bizonyos fokú túltermelés.

Az ipari vállalkozó sokkal könnyebben átcsoportosíthatja tőkéit, (átszerelheti a gyárát, vagy kivonhatja belőle tőkéjét), mint a mezőgazdasági birtokos. Az ipari vállalkozó évekig is meg tud lenni fölhalmozott értékei birtokában — termelés nélkül. A földbirtokost a több évi tétlenség nemcsak azzal fenyegeti, hogy felhalmozott értékeit felemészti, hanem az is, hogy birtokállományát az elparlagiasodás folytán teljesen értéktelenné teszi.

A legkevésbé sem lehet azonban szó a termelés korlátozásáról azokban az országokban, ahol a földbirtok nagy zöme kis- és közép-birtokosok kezén van. (Igy Franciaországban, Romániában, a Balkánon és végül Amerikában, ahol a földeket farmerek művelik középbirtok rendszerben, ha azoknak tulajdonosa valójában az amerikai banktőke is.)

A kisbirtokosnak nincsen más megélhetési lehetősége, mint a földje. Nincs más munkaeszköze, mint a föld. Azt el nem hagyhatja, másutt munkára nem talál. Nemcsak alacsony kulturfoka, más munkára való képtelensége köti, de az adóssága is. Azonfelül a földhöz való ragaszkodásban, a föld fetisként való imádásában s a magántulajdon szeretetében nevelkedett fel és mindenképpen arra törekszik, hogy a földjéből éljen. A kis- és középbirtokos egyetlen évig sem lehet el termelés nélkül. Sőt gazdasági erői azt sem teszik lehetővé számára, hogy a már teljesen racionalissá vált gabonatermelésről áttérjen a még mindig kevesebb ráfizetéssel fenyegető állat- és gyümölcstermelésre.

Romániában az ipari termelés krízise ugyan sokkal hamarabb következett be, mint a világ többi, iparilag fejlett államaiban, ez a krizis azonban nem a kapitalizmus generális belső ellentmondásaiból, hanem onnan származott, hogy Romániának elmaradt ipara a magas vámvédelem ellenére sem tudta megállani a versenyt a külföldről beszivárgó ipari cikkekkel szemben. Ennek a válságnak a fő oka onnét származott, hogy Románia kénytelen volt a külföldi finánctőke előtt bizonyos mértékben megnyitni vámsorompóit, hogy ezzel szemben megrendült államháztartása és magángazdálkodása számára pénzhitelt kapjon.

Ez az ipari válság azonban még nem lett volna Románia számára súlyos kihatással. Hiszen Románia elsősorban nyersanyag termelő ország: gabonát, fát, petróleumot, sót, földfestékeket és más egyéb nyersanyagokat termel a világpiac számára és a fogyasztási cikkeket termelő ipara soha sem volt elég erős arra sem, hogy belső szükségletét csak megközelithetőleg is kielégítse.

Súlyos hatással volt azonban Romániára a mezőgazdasági válság, amely 1928. év végén teljes erővel lépett fel az egész világon, miután a technika és a tőkésgazdálkodás a mezőgazdaságban annyira teret hódított, hogy a piacra való termelés a mezőgazdságnak is alapvető jellemvonásává lett.

Még súlyosabbá tette Románia helyzetét az a körülmény, hogy addig, míg az Egyesült Államok, Kanada, Dél-Amerika, Egyiptom, a gyarmatok és Oroszország mezőgazdasága rohamos mértékben technizálódott, addig Románia mezőgazdasága megmaradt az elavult mezőgazdasági termelési rendszer mellett, egyrészt, mert a földosztás lehetetlenné tette a nagyüzemű motorikus erőre berendezett gazdálkodás bevezetését, másrészt, mert szakképzetség és pénzbeli eszközök hijján mezőgazdasága modernizálására nem is gondolhatott.

Ennek következtében Románia nemcsak hogy nem tud lépést tartani a mezőgazdasági termékek ára és minősége tekintetében a nagy nyugati agrárállamokkal, de még ezen felül abba a helyzetbe került, hogy még sokkal kevésbé tudja korlátozni vagy irányítani termelését, mint ezek az országok.

Romániában a földosztást éppen az orosz forradalom hatása alatt és talán éppen Oroszország közelsége miatt sokkal nagyobb mértékben hajtották végbe, mint Európa bármelyik más államában, tökéletesebben, mint akár a polgári forradalom után Franciaországban. Csak mig a francia forradalom után a kapitalizmus fölfelé menő, virágzási korszakában a földosztásban részesült kisgazdáknak meg volt a lehetőségük arra, hogy birtokaik számára megfelelő inventárra, megfelelő állatállományra és mezőgazdasági szerszámokra tegyenek szert, addig a román paraszt, aki kicsiny birtokáért megváltást is kellett hogy fizessen, adósságba kellett, hogy verje magát mindezek megszerezhetése végett. Igy aztán a román paraszt már csak azért is piacra kell hogy termeljen, hogy adósságait és adótartozását törleszthesse.

Piacra pedig mást nem termelhet, mint gabonát vagy tengerit, mert ezek megmunkálása a legkevesebb befektetést igényel. Igy az állam nem tehet mást, minthogy kiirtja őserdejeit, kiaknázza petróleum-forrásait s a hegyei mélyében rejlő érckészleteit, annak ellenére, hogy épen ezekben a nyers anyagokban estek a legjobban az árak a világpiacon.

Akkor tehát, mikor a világpiacon az ipari szükségleti cikkek terein kilátás van a krízis bizonyos fokú enyhülésére, akkor midőn még a nehéz ipar terén is éppen az Oroszország részéről a tőkés ipari államok nak feladott megrendelések folytán ugyancsak kilátás van a válság átmeneti enyhülésére, akkor Romániában a krízisnek még átmeneti csökkenésére sem számithatunk és számolnunk kell azzal, hogy éppen a nyersanyag termelés terén megakadályozhatatlan túltermelés Románia gazdasági életét teljesen megakasztja és igy a gazdasági rendszer végső megbénulása nálunk sokkal hamarabb fog bekövetkezni, mint Középeurópában, ahol pedig a statisztikák milliónyi számú munkanélkülit mutatnak ki és ahol a tőkés gazdálkodás a természetszerű ellent mondásokon kivül még egy imperialista béke terheit is viseli. (Nagyvárad)