Henry Poulaille új könyvének a cime. S a tartalma? Egyszerű történet, egyszerű emberekkel. — Magneux, az ácsmunkás majdnem nyakát szegi munkaközben. Szerencsére nem hal szörnyet, mint két másik társa. Csak a gerinccsigolyáját töri.

Gerinccsigolya törés, mondja szakszerűen és érzéketlenül az orvos. Hat hónapig, esetleg tizenkettőig — nem vállalhat munkát. És azután? Ki tudja, vajjon valaha is dolgozhat. Hogy miből éljen meg? Ki bánja. A biztosítása nem érvényes. A törvényt rosszul fogalmazták. A betük hálóin könnyen bujik keresztül a ravasz vállalkozó. És most felvetülnek a bizonytalan másnapok gondjainak sziluettjei. Asszony és gyerekek, éhesek, enni, lakni, élni akarnak. Közben egy új, a harmadik gyerek születik meg s Magneux még mindig az ágyat nyomja. Az asszony alig van tul a szülésen, máris kénytelen munkához, még hozzá rosszulfizető, de annál nehezebb munkához látni: székeket fon. Dolgozni kell, mert fogy a kenyér. A kenyér! milyen villanyozó erejü e szó, mögötte — a fogalom keretei közt — életek és történetek, sorsok, robotok, élő emberek, munka, soksok munka, szenvedés, sőt nyomoruság sivár képei ágaskodnak. Az egyik öregasszony, a legfelsőbb emeleten mérget iszik és belehal: „ha nincs garas, nincs kenyér!” Ezzel elintézték a dolgát. Ki törődik az okokkal, azzal, hogy miért lett öngyilkos. A másik, — a másik, az uccai énekes. Egy darab kenyérért, egypár szuért szórakoztatja a tömeget. Gyerekek és felnőttek egyformán tátott szájjal bámulják és élvezik a furcsa keserü humort, mely torkán felbuggyan. Magneux ezenközben úgy, ahogy felépül. Még nem teljes értékű munkás, de munkaadója könnyű munkával kinálja meg: munkafelügyelő lehet. Az öntudatos és becsületes proletár sulyos lelki tusákat viv, amig végül legjobb barátja rábeszélésére sem vállalja a munkát. Mert nem akar dolgozó munkástestvérei hajcsára lenni. Mikor hosszú kényszerpihenés után megint végigjárhat az épület állványain: lenn az ucca zűrzavara, fenn a feszülő gerendák, a méltóságos mozdulatokkal kopácsoló munkástársak, elfogja a lázas gyönyörűség. „Az ember mintha egy hatalmas alvó állat páncéljában fogva volna. Biztosan áll a lábain, ez az állat, az kétségtelen! S igaz gyönyörűség fogja el az embert, ha a pillantását ráveti. Valódi nagy gyönyörűség, a teremtés gyönyörűsége”.

Tudatosság és öntudat, két motor hajtja e munkás kezeket. Mintha már is a szocialista társadalomban mozognának, csupa felelősség, csupa fegyelem az iránytűjük. Ezek a keményfából faragott emberek nem egykönynyen hátrálnak meg a legkomorabb baj előtt sem. Biztos lábbal és izmos karral fogják el, védik ki a csapásokat, de meg is fizetnek értük. Talpig emberek. Dolgozó férfiak és dolgozó nők, asszonyok, leányok, még a gyerekek se tétlenkednek, kiki a maga ereje és jó akarata javát áldozza. S mindez a kenyérért, a napi kenyérért, a falat kenyérért történik. Amit nem adnak ingyen. Az egyik gyerek unja már a száraz kenyeret rágcsálni, egy darabot a fodrozó patak habjaiba sodor, hadd játszék vele a viz. Csöndesen jegyzi meg a társa, mint valami bölcs öreg: „Kenyeret eldobni nem szabad”.

Nem mindennapi olvasmány ez a regény és ezért érdemes, sőt kötelességünk nála hosszasabban elidőzni. Még a szürke sorok, az ezerszer agyonhasznált szavak is életesekké telnek. Ki merne esztétikai szabályokkal közeledni az ilyen iráshoz? Ki meri állítani, hogy a tartalom nem fontos, hogy a „hogyan” és nem a „mi” a lényeg? De erről beszéljen maga az iró. „Nem vagyok irodalmár, de azon voltam, hogy a lehető legjobban adjam a valóságot a hogy az olvasóban azt az illuziót keltsem, mintha élő emberekkel, valódi cselekményekkel érintkeznék, igazi keretek között s az időben mozogna, amiket én ébresztettem mind életre. Irodalom ez még? Nem tudom, de nem is érdekel. Megint sajnálkoznak rajtam azok, akik rossz néven vették a multban ia, hogy nem alkalmazkodom az irás szabályaihoz. Az ő bajuk! Bevallom őszintén, nem érdekel a szépenirás, amiről papolnak. Az én véleményem szerint a stilus nem szabályos mondatok faragása s az iró temperamentumát nem a tökéletes mondatok jelzik, sem a kerek oldalok, hanem amit e mondatok, amit ez oldalak kifejeznek. Élő könyvet akartam csinálni. Vajjon sikerült-e?” — Sikerült. (Budapest)

* Henry Poulaille: Le pain quotidien (Edition, librairie Valois. Paris).