Az orosz zenét váratlanul érte a forradalom. Az olyan kompozíciók, mint Strawinskij „Le sacre du printemp”-ja vagy Prokofieff „Szittya Suite”-je egyedül állnak Skriabin és Rachmaninow művei mellett vagyis egyedül Rimskij-Korzakow vagy Glasunow akademikussá csontosodott „orosz stilusa” és tulzó lélektani indvidualizmusa mellett. Az orosz történeti átalakulás az előtérbe tolta az ifjúság nevelésének a problémáját. Ezzel az az állandó összeköttetés, ami az orosz zenében a megelőző periódusokat illetőleg adva volt, megszakadt. Azok a zeneszerzők, akik a forradalom kitörésekor már kész mesterek voltak, munkáikat megszokott utjukon folytatták tovább, ez azonban szociális értelemben hasznavetetlennek és fölöslegesnek bizonyult. Az új fiatalság a nyugat-európai eredményeket próbálja magáévá tenni s azokat a réseket betömni, amely azáltal keletkezett, hogy tíz éven keresztül el voltak szakadva a Nyugat zenevilágától.

1924 tavaszán a leningrádi Művészettörténeti Állami Intézet „új zene” jelszó alatt koncertsorozatot szervezett. Ezeknek a koncerteknek óriási sikerük volt. Ezóta az orosz szimfónikus- és kamarazene-koncerteken egyre sűrűbben jelennek meg Nyugateurópa vezető komponistáinak nevei. (A tetőpontját érte el ez a mozgalom 1926— 1927-ben.) A moszkvai és leningrádi „Modern Zene Társaság” tervszerűen vezetett tevékenysége folyóirataival s népszerű brosuráival a jelenkor zeneszerzőiről azt a célt szolgálja, hogy a legszélesebb tömegek előtt az új zenestilus problémáit megismertesse. Ennek a mozgalomnak a képviselői azonban figyelmen kivül hagyták, hogy megfelelőleg a többi szociális faktoroknak, a zenének az új Oroszországban egészen más funkciókat kell betöltenie, mint Nyugaton. Igy a nyugati zenestilus művészi, absztrakt elsajátítása a fiatal zenészeket mindinkább eltérítette az új orosz épités konkrét feladataitól, amely erőiket a napi követelmények számára igényelte, mint például kompozíciókat munkásünnepségek, szinházelőadások, meetingek és tüntetések számára.

Ellensulyozásául az előbbi mozgalomnak 1928-ban energikus munkához látott a Proletár Zenészek Társasága, amely szervezési és zeneszerzési tevékenységében a munkáshallgatók szolgálatába állt. Mindenesetre ez a társulás egy csomó hasznos és időszerű problémát olyan elegyszerűsitett és sematikus formában oldott meg, hogy nem mindig szolgált hasznára az ügynek. Ettől eltekintve azonban a felfelé való ivelés ténye még sem tagadható el tőlük. Az új orosz zene fejlődésének ez a második periódusa az orosz zeneszerzőket két feladat elé állítja. És pedig: a tömegek zenei iniciativájának ápolása és emelése, olyan műsor megteremtésével, amit a munkások a munkásklubbok előadásain maguk felhasználhatnak s ami a munkások öntevékenységét serkenti. Különös jelentőséget nyer az a zene, amely az új orosz hivatalos ünnepekhez igazodik, vagyis azokhoz a napokhoz, amelyeknek a megünneplése bizonyos értelemben szociális-politikai manifesztációi jelent. Az utolsó években a tömegek zenei öntevékenysége örvendetes módon fokozódott. Bizonyíték erre az öt év óta évente megtartott úgynevezett zenei olimpiászok, amelyeken a legjobb zenész munkásegyesületek küzdenek az elsőségért. Az egyik ilyen legutóbbi olimpiászon háromszáz ukrán munkásklub zeneegyesülete vonult fel.

A másik feladat: olyan zenedarabok komponálása, amelyek a napok szociális követelményeit tükrözik (színházban, koncerteken, rádióban). Ezek alatt a zenedarabok alatt azonban egyáltalában nem a zeneszerzők egyéni véleménynyilvánítását kell érteni egy koncert keretei között, hanem a közösség szavát egy bizonyos meghatározott alkalommal való előadásban. Az az ország, amely minden erejét a gazdasági és kulturális felépítés szolgálatába állítja, a művészetet is segítségül veszi ehhez az óriási vállalkozáshoz. A koncerteknek az a Nyugateurópában elterjedt típusa, amely a „tiszta”, művészi élvezetet akarja szolgálni, Oroszországban alig örvend elterjedésnek. Még kevésbé szeretik azokat a zenedarabokat, amelyek a hallgatót szórakoztatni, illetve a napi gondjaitól elterelni óhajtják. Ellenkezőleg: a zenének hozzá kell járulni ahhoz, hogy a hallgató figyelmét az aktuális napi eseményekre irányítsa. Koncertdarabokkal, amelyeknek a céljuk nevelő, didaktikus, politikailag oktató rádiójátékokkal, tendenciás zenei kórusokkal — mindezekkel az eszközökkel a művésznek meg kell kísérelnie, hogy a szociális élet aktuális problémáival a legszorosabb kapcsolatot megteremtse.

Természetesen nagyon nehéz ennek az új iránynak az eredményeiről nyilatkozni. Mert hiszen nemcsak az egyes alkotások felsorolásáról és értékeléséről van szó, hanem egy új zenekultura kialakulásának a folyamatáról, amely a teremtő zenész és a hallgatóság között elveszett kontaktust állítja vissza. (Berlin)