Hogy megértsük azt a nagy forradalmat, ami a jelenlegi Oroszországban végbemegy, feltétlenül szükséges ismerni a háború előtti orosz parasztság fejlődését, amely eltérő a nyugati államokétól.

Legelőször is nem szabad elfelejteni, hogy a cári Oroszország milyen mértékben volt hátramaradott. A lakosság 75 százaléka tanulatlan, irni-olvasni nem tudó emberekből állott. A jobbágyságot csak 1861-ben törölték el, II. Sándor cár alatt. Azután: — míg a nyugati államok a feudalizmus likvidációja után a magántulajdon és a szabadkereskedelem rendszerét a maga egészében ismerték meg, addig ez Oroszországban nem következett be.

1861 után a cári Oroszország mezőgazdasága  egész különleges formával rendelkezett. A parasztok földje egy közösség féle részét alkotta, aminek mir volt. a neve, artel néven pedig szövetkezetek alakultak a föld közös megvételére, vagy bérlésére. A tipikus forma, a Mir a föld parasztcsoportok közti megosztásából állott. Ez az osztozkodás csak 36 vagy 24 éves időszakra volt érvényes. Egy-egy ilyen szakasz letelte után a földet újból felosztották.

Természetesen a haszonbérnek ez a primitiv, mir-formája nem volt előnyös sem egyéni, sem nemzeti szempontból. A paraszt tudva, hogy a föld csak bizonyos ideig az övé, nem volt hajlandó annak feljavitási költségeiről gondoskodni.

A földművelésügyi miniszter, Stolypin, — akit 1911-ben meggyilkoltak, — az 1905-ös forradalom nyomása alatt azzal a céllal alkotta meg reakciós jellegü földreformját, hogy dezorganizálja a mireket s gazdag parasztosztályt teremtsen, mely végleges birtokába jusson földjének, hogy jobban kihasználhassa azt.

Ezt a reformot csak részlegesen kajtatták végre, úgyhogy a cárizmus bukása után a mir-rendszer nagyrészt még uralkodóban volt. Az 1917-es forradalom miután felborította a cárizmust, megsemmisítette a nagybirtok-rendszert s ezzel a régi uralom agrárbázisait dulta fel. Lenin 1918-ban kiadott dekrétumával a földbirtoklást azonnali hatálylyal megszüntnek jelentette ki, minden kártalanítás nélkül. Minden föld birtokosa az állam lett. Sőt mi több: az összes földbirtokok, az egyházak és a szerzetesek javai is a parasztok kezére kerültek.

Ez a rendszabály ellentétben állott a marxista elmélettel, amelyik hadat üzent a kisbérlő rendszernek, mint amelyik akadálya a szocialista fejlődésnek; mely észszerűen csak a nagy kiterjedésű kollektivizált területek segítségével történhetik. Ennek ellenére Lenin jelentős államférfiui hajlékonysággal nem habozott ehhez az átmeneti intézkedéshez nyulni, hogy a nagytömegek támogatását biztosítsa a forradalom ügye iránt.

Nem szabad elfelejteni, hogy a forradalom első éveit polgárháborúk kisérték. Ez az az idő, amidőn a Kolcsákok, Denikinek, Judenicsek és Wrangelek — a nyugati államok pénzén — fegyverrel a kezükben küzdöttek az új regim ellen.

Oroszország határai mozogtak; egész vidékek és városok csereberélődtek váltakozva a fehér és vörös hadak kezén.

A forradalom sikere nagyrészt annak tulajdonitható, hogy a forradalmat az egész parasztság közös ügyének tekintette, miután az földet adott neki. A fehér tábornokok viszont a restauráció érdekében folytattak küzdelmet, a parasztoktól tehát visszavették a földet és a főuraknak adták. Ekkor törtek az ellenforradalmi csapatokra a „partizán”-ok (a be nem szervezett parasztok). Ezeknek a háborúknak eredménye: a már amugy is tönkretett termelés dezorganizálása s az az éhínség, amely oly borzalmas pusztításokat végzett. A teljes dezorganizálódás ez állapotában a bolsevikiek kénytelenek voltak a magántulajdonnak még több koncessziót tenni. Ekkor lépett életbe a, Nyep, (az Uj Gazdasági Politika), amit különben Lenin már a hatalom megszerzése előtt előrelátott, mint elengedhetetlenül szükséges (kerülő) eszközét a gazdasági talpraállásnak.

Lenin politikája előre látta a szabadkereskedelemhez való visszatérés veszélyét. Valóban a Nyeppel jelentős módon megerősödött a gazdag parasztok, a kulákok osztálya, mely nagy területű földeket kaparintva magához, azokat bérbeadta, vagy a szegény parasztsággal dolgoztatta meg. A kulák lett akkoriban az állam legnagyobb buzaszállitója, de mivel nem volt hajlandó majdnem egész termését az elértéktelenedett pénz ellenében kicserélni, a beszolgáltatási kötelezettség alól igyekezett kivonni magát s gabonáját vagy felhalmozta, vagy kézről-kézre továbbjuttatta egy többé-kevésbé titkos vásárban, kézműipari tárgyak cseréje ellenében.

Akkor, amidőn a piacra dobott buza 1913-ban 32 százalékát tette az előre jelzett termelésnek, 1925-ben 16.4 százalék, 1926-ban 13.8, 1927-ben pedig csak 8.9 százalék, ami óriási esést jelentett.

Mialatt egyrészt a född nagybirtokosok kezébe összpontosodott, másrészt az elaprózódás tovább folyt. Ez az elaprózódás egyre sulyosabban nehezedett a szovjet közgazdaságára, mert évről-évre lejebb nyomta a piacra szállított mennyiséget, mivel a kisbirtokos” aki darabka földjét primitiv eszközökkel művelte, csak saját szükségleteit tudta kielégíteni, — s ami még sulyosabb volt, ez az állapot a termelés általános tervét lehetetlenné tette.

Már a Nyep korszaka alatt, 1921 és 1928 között igyekezett a kormány korrigálni ezeket a végzetes jelenségeket, megállapítván az általánosan követett irányvonalakat szövetkezetek alakítására, melyek egyszerűek voltak ugyan, de magukban hordták egy fejlettebb rendszer csiráit és közelebb áltak a végső célhoz, az igazi szocializmushoz. Ez volt Lenin mezőgazdasági kooperációs terve, melynek célja egyszerű szövetkezetek alakítása a termelt élelmiszerek vásárlása, ellenőrzése és eladása végett;, a kapitalista elemek kiküszöbölése mellett. 1927-ben már 65 ezer a szövetkezeteik száma, 9.5 millió taggal, a parasztság 37 százalékát képviselve.

1928-ban elhatározták tehát, hogy nagy lépést tesznek a szocializmus egy fejlettebb formája felé s megalapították az ötéves tervet, amelynek a föld kollektivizálása egyik jelentős pontja. A terv az összes magánföldbirtokok 13—14 százalékának kollektivizálását tüzte ki célul. 1931-ben azonban a földek 60 százalékának kollektivizálása már realizálást nyert.

Ez a mozgalom bár alig két éve tart, heves módon folyt le, nagy előreugrásokkal, amiket meghátrálások követtek.

Már a terv megszületésekor a kommunista pártot szenvedélyes harcok rázták meg. A kérdés az volt, vajjon jól megválasztották-e az´ időt az offenzíva kirobbantására a kulákok ellen. A program kiterjesztését és a használandó módszereket illetőleg is nagy nézeteltérések voltak. 1928-ban Stalin, az offenzíva vezetője, döntő győzelmet aratott a habozókon, akik megijedtek a program nehézsége, sőt veszélyessége miatt. Az ellenfelek között olyan bevált forradalmárok voltak, mint Bucharin, Rykow, Tomsky, stb. Ami Trockit illeti, ő már akkoriban ki volt zárva.

A küzdelem mindkét részről túl nagy elkeseredéssel folyt. A kulákok visszautasították az új regimhez való alkalmazkodást és amikor látták, hogy a hatóságok nem engednek, nem haboztak lerombolni jószágállományuk nagyrészét, csakhogy ne kelljen azt átadni a kollektivitásnak. Ezt a küzdelmet a következő fázisokban foglalhatjuk össze.

A szegény paraszt (bjednyák) nagyon is boldog volt, hogy üres kézzel beléphet a kollektivitásba. A középparasztság szintén nem állott ellent, de mintsem hogy ingyen átadja szerszámait és termelési eszközeit, jobbnak látta azokat alacsony áron piacra dobni, (a kulákok hasznára) igavonó állatállományát pedig, amelytől nem tudott megszabadulni, elfogyasztani. A gazdag parasztság (kulák) a maga részéről mindenféle csalafintasággal igyekezett behatolni a kollektivumokba, hogy ezeket annál jobban tönkretehesse. Ez állapottal szemben a kormány kénytelen volt a kulákok ellenállását letörni. Taktikájában minden eszközzel segítette azokat a parasztokat akik beléptek a kolkhozokba; — leszállította adójúkat, gépeket, vetőmagot és hitelt adott. Ezek az intézkedések olyan kedvezőtlen helyzetbe juttatták a gazdag parasztságot, hogy kénytelen volt földjét vagy kisajátittatni, vagy elhagyni. Fegyveres ellenállás esetén a kulákokat más vidékre szállították, új kolóniák alkotása céljából.

Ami a parasztság állásfoglalásának kérdését illeti, a kollektivizálással szemben, két elemet kell megkülönböztetni: a gazdaságit és a lélektanit.

A parasztság összetétele a következő: a proletáriátus a lakosság 10, a fölproletáriátus 23.3, a kis kapitalista parasztság 62.8, a kulák pedig 3.9 százalék.

Lélektani szempontból azonban az osztályozás kevésbé világos, mert tapasztaltam, hogy a 30 éven aluli új nemzedék a nevelés és a szüntelen propaganda révén fentartás nélkül csatlakozik a kollektivitáshoz, nem törődve azzal, hogy húzhat-e belőle azonnali előnyöket.

Az orosz paraszt lélektana egészen más, mint a nyugatiaké. A fiatal orosz paraszt az állammal kapcsolatban, mely mindig becsapta a parasztot, elvesztette azt a bizalmatlanságot, mely a föld emberét jellemzi. A szovjet regim földet igért neki és azt meg is adta. Ha ma jövedelmezőbb módszereket ajánl, abban is a paraszt szilárdul hisz.

*

Ha az orosz föld kihasználásának legjellegzetesebb formáit akarjuk meghatározni, eltekintve az egyéni birtokoktól, akkor a következő kategóriákat kell felemlitenünk:

1. A szovkhozokat, amelyek az állam részére dolgozó birtokok. 2. A kolk hozokat (kollektiv birtokok). A kolkhozok a birtokosok és a mezőgazdasági munkások egyesüléséből állanak, a föld közös kihasználása végett. Ezek a kolkhozok, amelyeket (a háború előtti kifejezés szerint) még arteleknek is hívnak nem tökéletes kollektivitások. Megtaláljuk bennük a magántulajdon nyomait is. — Ez a kollektivizálás legelterjedtebb formája. 3. Az agrárközösség, — ez teljesen kollektivizálja a, földet és a hozzátartozó javakat. Ez a forma a magángazdálkodást száz százalékosan lerombolta.

Kétségtelenül: ez az osztályozás többé-kevésbé önkényes, miután nagyon nehéz egyenes elválasztó vonalat húzni a különböző tipusok között, amelyek elaszticitásuk révén nagyszámu variánst foglalnak magukba, főleg ami a kolkhozokat illeti, melynek típusát véglegesen még nem állapították meg.

Az ötéves terv szerint a kollektivumoknak 20,600.000 hektár bevetett földdel kell rendelkezniök. De mivel az ötéves terv első évében már 40 millió hektárt kollektivizáltak, az összes kollektivizált területek 1931-ben 78,500.000 hektárra emelkedtek. A terv megvalósítása tehát 400 százalékig sikerült s a kolkhozok, amelyeknek csak a mezőgazdaság 25 százalékát kellett volna kitenni, jelenleg 60 százalékot reprezentálnak. Általában adva van a kolkhozok növelésének és specializálásának iránya. Innen ered az a kritika, amely szerint Oroszországban az etatizmus tendenciája rajzolódik elő : a paraszt mezőgazdasági proletárrá lesz. Felhozzák azt is, hogy az egyén életstandardját csak a kolkhoz és a szovjet állam virágzása emelheti s az egyéni érdekek szorosan az általános érdeknek vannak alávetve. Erre a bolsevikieknek az a válasza, hogy Oroszországban nincs többé proletáriátus, mert ez a fogalom csak a kapitalista államban létezhetik, ahol ez az elnyomottakat és a kizsákmányoltakat jelöli. Oroszországban a rabotnyikok (a munkások) az urak. Elismerik, hogy az államnak egyre nagyobb befolyása van a kollektivumokra, de nem látják be, hogy ez mennyiben volna ellentétes a kommunizmus alapvető elveivel és a kollektivumok autonómiájával.

Ami pedig az egyén szétzuzásának ellenvetését illeti, úgy erre az a válaszuk, hogy az egyén által hozott áldozat szükséges és megfelel a marxista elméletnek, nem is emlitve, hogy a kapitalista világ szintén áldozatokat követel az egyéntől. Sőt a kapitalista világban is elismerik, hogy az egyéni érdek mellett vannak magasabb érdekek is, mint haza, vallás, stb. amelyekért az egyén köteles önmagát feláldozni.

*

Technikai szempontból kétségtelenül a szovkhozok képezik a szovjet mezőgazdaságának legelőrehaladottabb formáit, ismétlem: technikai szempontból, mert nézetem szerint a szocializmus nem más, mint irányított kollektivitás, nem pedig egyszerű államosított közgazdaság, melyet a közösségi csoportok kollaborációja nélkül irányítanak.

A szovkhozokat 1928-ban alapították, hogy betömjék azokat a hézagokat, amelyek az állam számára szolgáló gabonakészlet szállításánál mutatkoztak a mezőgazdaság organizációs hibái, a kulákok szabotálása és a föld szétaprózódása miatt. Politikai okok is igazolták megteremtésüket. Az állam függetleníteni akarta, magát a gazdag parasztoktól, kik mindeddig csaknem egyedüli gabonaszállítói voltak. Az állam 100 millió pud (1 pud = 16.38 klgr.) gabona termelését tervezte, amit eddig a kulákok szállítottak neki. 1931-ben ezt a számot jóval felülmulták s nem kétséges, hogy 1932-ben a szovkhozok elérik a 200 millió pudot, azaz az előirányzott mennyiség kétszeresét.

Ezeket a szovkhozokat először az összes u.n. állami földeken létesítették. Mivel azonban ezek kiterjedése (2 milló hektár) egy ilyen hatalmas program megvalósítására elégtelennek mutatkozott, az állam új területek után nézett.

Meg kell jegyezni, hogy a cári regim szakértői ismételten azt állapították meg, hogy Oroszországban nincs több fölszántható szűz talaj, az U. S. S. R. technikusai azonban 40 millió hektár ki nem használt felszántható földet fedeztek fel, amelyekből 10 millió hektárt a szovkhozoknak adtak.

Ezek a friss földek két előnnyel rendelkeztek: megengedték több évre a művelést a feljavítás szüksége nélkül, sőt lakatlanok lévén nagy fölösleget adtak, mert csak kis számu munkást kellett táplálniok, akik gépek segítségével művelték meg.

Az ötéves terv 4 millió hektárra irányozta elő a szovkhozok által megművelendő területet, azonban ez ma több mint 10 millió hektárra terjed.

Ezek a szovkhozok zónák és termények szerint vannak felosztva. Vannak olyanok, amelyek a gabonatermelésben, mások a jószágtenyésztésben, megint mások ipari növények termelésében, aminők a len és a gyapot specializálták magukat, vagy pedig más valamiben, mint tea, narancs, vagy egyéb gyümölcsök.

A szovkhozok specialitásaik szerint oszolnak meg a különböző kereskedelmi trösztökbe.

Az egyes szovkhozok kiterjedése 30 és 200 ezer hektár között váltakozik. Valamennyit igyekeznek állandóan növelni. A növelést az a körülmény magyarázza, hogy nagyterületeken a gépek felhasználását intenzifikálni lehet. Azok közül a szovkhozok közül, amelyeket meglátogattam a Verblut-tól, amelyik 125 ezer hektár, a Gigant-ig, több órai ut szükséges. Egyedül a Gigant 86 kilométer hosszu és 60 kilométer széles: a Verblut kétszerese. Előttünk az ut közepén a földszinén csillogó viztócsák tűntek fel s mire odaértünk, már tovatűntek. Délibáb volt. A magyar alföldre emlékeztettek.

Egy délelőtti ut után, amikor 80 kilométeres sebességgel jártuk be a hatalmas területet, megálltunk egy combain-tábornál, amely sátrakból s a mechanikusok és mezőgazdasági munkások számára készült házakból állott. Egy ilyen fajta szovkhoz száz munkása közül csak tiz százalék kimondott paraszt található, a többi mechanikusokból, gazdászokból és traktorkezelőkből áll. Az aratás és a szántás idején megtörtént, hogy a csoportokban történő munka fáklyák fénye mellett éjszakán át tartott.

A valahai Far-West volt ez. A síkságokon, amiken ma a, traktorok százai vágnak barázdákat, századokon át sohasem láttak csak kozák-csapatokat, kiknek ezernyi csizmája rengette a földet.

A Verblut tiszta hófehéren emelkedik ki a gabona aranytengeréből. A Verblutot, a szovkhoz cement szivét, a cselekvő központot, mely nem hasonlít egyetlen faluhoz, egyetlen nagybirtok gazdaságához sem, egy hatalmas teremtőerő mozgatja. Gabonagyár. Táviróvonalaktól határolt utak szegélyezik, melyek eltűnnek a láthatáron. Sehol egy fa, egy bokor, csupán szögletes cement-tömbök. Ezek a lakások, az iskolák, az istállók és irodák. Közelükben áll a cementtől fehérlő vendéglő, melynek minden disze Lenin és Stalin képmásai és egy sarokban a faliujság. Egy másik tömb az amerikai technikusok számára van fentartva, akik mindenütt elkülönülő társaságot alkotnak s megőrzik tengerentúli szokásaikat. Amerikai módon étkeznek s úgy élnek itt is, mint otthon. Mi éppen az amerikai függetlenség napján, julius 4-én érkeztünk meg. Erre az alkalomra felhuzták a csillagos amerikai lobogót a missek nagy örömére, akik a Volgától kezdve velünk együtt tették meg az utat.

A reggeli után bejártuk a kolóniát. Ami engem leginkább meglepett arz a műhely és a gazdasági gépek osztálya volt. Itten próbálják ki a különböző traktor-modeleket, combine-okat, hasonlítják össze az Oroszországból származókat azokkal, amelyeket Amerikából és Németországból hoztak, állapítják meg alkalmazhatósági lehetőségüket a Verblut földjéhez, mérlegelik olaj és benzin fogyasztásukat.

A szomszédépület ad hajlékot a mezőgazdasági múzeum és a gépek kiválasztására szolgáló laboratóriumok számára. Ez a múzeum egyike azoknak a mintamúzeumoknak, amelyek mindenütt felbukkannak Oroszországban. Tervrajzai, diagramjai, statisztikái csodálatosan világosak és pontosak. Hozzáférhetővé teszik még a tanulatlan ember számára is a mechanizált kultura tanulságait.

Miután egy éjszakát töltöttünk a turisták részére fentartott szobákban, eltávoztunk Rosztovba, a Donon, ahol a hires Svelmasztroi üzem van, mely egymaga évente 130 millió rubel értékű mezőgazdasági gépet gyárt, azaz többet, mint a cári Oroszország összes üzemei együttvéve. (120 millió rubel.).

*

Az U. S. S. R. hallatlan erőfeszítéseket tesz, hogy mezőgazdasági gépekkel felszerelje magát. 1930-ban ötször annyi hitelt adott mezőgazdasági felszerelésekre, mint a régi Oroszország, (321 millió rubelt.) A traktormennyiség, amelyet a négy fő gyártelep 1931 és 32-ben előállítani köteles, a következőkép oszlik meg: Sztalingrad (Volga) 30.000; Karkow, (Ukrajna) 50.000; Cseljabinszk (Szibéria) 40.000; Putilow (Leningrad) 20.000, — azaz összesen 140.000.

Ma már 200.000 traktor van működésben. Egy év alatt azonban a számuk már több. mint kétszeres lesz s az építés ebben az ütemhen folyik tovább. Hogy számot adjunk magunknak ennek az erőfeszitésnek a nagyságáról, hasonlítsuk össze az Egyesült Államokéval.

Az Egyesült Államok 1919-ben 80.000 traktort számlált, 1930-ban egymilliót, azaz az évi gyarapodás 83.636 volt, mialatt Oroszországban — mint láttuk — ennek a számnak közel kétszeresével való gyarapodását irják elő.

Az összehasonlítás még szembetűnőbb, ha a combainokat nézzük. 1928-ban az Egyesült Államoknak volt 28.000 combaineja. Az U. S. S. R.-nek 1928 ban 1500; 1930-ban 1600 és 1931-ben 5260. Mihelyt azonban a eombain-gyártásra, specializált gyárak üzembehelyezése megtörténik, az 1932—33. évi termelés 21.000-el indul, azaz egy év alatt az U. S. S. R. majdnem annyi combaint fog gyártani, mint amennyivel az Egyesült Államok 1928-ban rendelkezett.

Érdekes megjegyezni, hogy a, traktorok az Egyesült Államoknak évente 400-tól 600-ig terjedő munkaórát szolgáltatnak, mialatt Oroszországban 2500 órát dolgoznak. Ez a hatalmas különbség onnan ered, hogy Amerikában a gépet nem lehet maximálisan kihasználni, mert teljesítőképessége alá van vetve a magánbirtok nagyságának.

*

Az autóból láttam Szaratow körvonalait, mely gyorsan tűnt el a narancsszínű ég alatt, metszett moszkovita kupoláival. Itt-ott meg kellett kerülni a folyó mentén száguldó hosszu fásvonatokat, melyeken már felgyujtották a kis zöld és piros jelző tüzeket. A másik parton, ahol tevekaravánok profiljai rajzolódtak fel, pusztaság huzódott a végtelenségbe. Azután a Volga megváltoztatta szinét s sárgás hamúszürke szint öltött. Az accórdeonok melankolikus ritmusát néha-megszakitották kapitányunk rövid rendeletei, aki nem más volt, mint a volgai német köztársaság elnöke. Elringatva a hajósok dalától, átengedtem magam a nagy orosz folyam bájának. Utunkat nyomban folytattuk automobilon Boaró felé, mely a „Leningrádi igazság” nevü kollektivitás központja. Idejöttem, főleg azért, hogy tolmács segítsége nélkül értekezhessem azokkal a parasztokkal, akik a kollektivizálást 98 százalékban valósították meg. A német nyelv épségben maradt meg itt a XVIII. század óta. Ezek a Nagy Katalin uralkodása alatt gyarmatosított parasztok azonban ma már százszázalékos orosz alattvalók. Semmisem különbözteti meg őket a többi orosz paraszttól, csupán a külsejük árulja el valamennyire a germán faj karakterisztikumait. A tovatűnő népviselettel együtt eltűnik az a különbség is, amit a különböző nemzetiségű parasztok között tenni lehet.

*

Még az alacsony mennyezetű, kis szobában feküdtem, amelyet három paraszttal osztottam meg, amidőn az egyik közülük hozzám lépett, hogy fölkeltsen. Az öreg óra négyet ütött. Ez volt az utrakelés ideje.

Jobbra tőlünk a mezők, amelyeket épp most kaszáltak le, látni engedték a Volga fehér partjait. Balra napraforgók húztak végig a láthatáron. A tengeri a rendkívüli hőségben elégett. A cséplőgép körül a munka már megkezdődött. Mindenik főnök már kiadta rendeleteit brigádjának. Az emberek az új Oroszország modern parasztjai voltak: a mechanizált mezőgazdaság új munkásai.

Előre megfontoltam a kérdéseimet, de végül is engem halmoztak el kérdéseikkel...

“Milyen a parasztok helyzete Franciaországban? Mikor lesznek nékik is kolkhozaik? Ismerik-e az ötéves tervet? Van-e sok munkanélküli? És Magyarországon? Igaz-e, hogy Amerikában a gazdák meghalnak az éhségtől, mialatt a mozdonyokat gabonával fűtik? Stb. Stb.” Főleg az asszonyok és a fiatal lányok voltak azok, akik leginkább beszédbe elegyedtek és többé-kevésbé mindenütt megállapíthattam, hogy gyakran ők voltak a többiek szóvivői.

A cséplőgép régitipusu volt. A tovaris azt hitte, hogy bocsánatot kell ezért kérnie.

—   A következő évben lesznek combain-jaink s ezt a rozoga alkot mányt a Volgába dobhatjuk.

A munka gyorsan folyt. A harminc, sorba állított ló éppen evett.

—   Milyenek voltak a lovaik a kollektivizálás előtt? — kérdeztem egy paraszttól, aki a cséplőgép mellett dolgozott.

—   Nem ismerek többé rá.

—   És nem sajnálja?

—   Most már nem, mert az artel más előnyöket biztosit.
Távolabb egy traktorsor vonult, mint valami Eisenstein filmben.

A kiálló pofacsontú, sárgahajú, vöröskendőjű lányok olyan ügyességgel kezelték a traktorokat, mint a férfiak. Itt-ott irónikus képű tevék bámulták őket, pöffeszkedve.

Ezek a traktorok nagyon messziről jöttek, magukkal hozva a szállítókocsikat, amelyek lakásul szolgálnak a munkásszemélyzet számára. A munka helyén egy kis kolónia terpeszkedik, mely a mi városaink táborhelyeire emlékeztet. Az ilyen kolónia a munka befejezéséig tartózkodik ott.

*

A munkásszemélyzet nem része a kolkhozoknak. Ők a traktorközponttól függenek, amelyik elvállalja a munka végrehajtását, a termés 25 százaléka ellenében.

Ezután elmentem meglátogatni a traktorközpontokat, melyek a főutak és a már meglevő vagy tervezett mellékutak kereszteződése mellett vannak elhelyezve. Mindenik központhoz kiterjedt körzet tartozik, mely 20—30 kilométer között váltakozó átmérőben 100—200 géppel rendelkezik. Ezek a központok nemcsak mindenfajta mezőgazdasági géppel vannak ellátva, de lovakkal, szekerekkel, olaj és benzin raktárral is. Ugyanakkor javitó központok is saját gépeik s a hozzátartozó kolkhozok felszerelése számára.

Télen mezőgazdasági mechanikából kurzusokat tartanak. Az összes gépeket szétszedik, kijavítják. A paraszt tőlük tanulja meg kezelni a traktorokat, a combainokat és az automobilt. Ezeknek a központoknak kettős a szerepük: megművelik a földet és bevezetik a parasztságot a mechanizált kultura új módszereibe. Igy tanulják meg egymást ismerni és azt, hogy hogyan kell erőfeszítéseiket összekovácsolni és nem különbözni egymástól, a paraszt a munkástól, a város a falutól, a sarló a kalapácstól és így valósul meg az a nagy elv, mely a parasztság és a munkásság egyesülését intencionálja.

Nagyon fontos technikai előny az is, hogy e traktorközpontok hálózatai a művelés óriási intenzivitását engedik meg. De van még egy nagyobb fontosságuk és jelentőségük. Ők az új agrárius Oroszországban kulcsai és stratégiai bázisai az egész „irányított gazdálkodás”-nak. A termelés hallatlan fellendülését, erős keretek létesítését s egy valódi felvilágosodott paraszt hadsereg keletkezését teszik lehetővé. Sőt mi több, kifejezései az új Oroszországnak. Magukban hordják a föld és a paraszt lélek gyökeres átváltozását.

1930-ban az U. S. S. R.-ben volt 160 traktorközpont. 1931-ben 1400, holott az ötéves terv csak ezret irt elő.

Boároban a kolkhoz főnökénél vagyunk. A főnök a falu közepén lakik az öreg szüleivel együtt.

Ő maga egész fiatal ember. A túlzsufolt nap után az asztal körül ülünk és beszélgetünk, miközben kvaszt (burgonyából készült sörféle) iszunk.

Érdeklődöm:

—   Magukat nem egyformán fizetik?

—   Nem. Négy fizetési kategória van. A fuvarosok, tehenészek és pásztorok napi egy, a földművesek 1.50, az irodai alkalmazottak és a mechanikusok két rubelt kapnak.

—   És ez minden?

—   Külön bér csak ritkán van, — válaszolta. Pénzt általában év végén kapnak a tagok s akkor tudják meg, hogy mennyit kerestek naponta. Addig a természetbeni fizetést kapják és részleteket a pénzből.

—   És ha valaki rosszul dolgozik?

—   Azokat a tagokat, akiknek a munkája nem kielégítő, először megbüntetik s ha azután sem javulnak meg, akkor kizárják őket.

—   Hány napot dolgoznak évente?

—   Az éghajlat miatt csak 180—200-at kell számítani. A tél itt hosszú és kemény.

Ebben a pillanatban egy csoport traktorista, egymást taszigálva lépett a szobába. Hangjuk és nevetgélésük zaja közepette folytattam vallatásomat.

—   És mi történik — kérdeztem a fiatal rabotnyiktól — ha a kolkhoz deficittel dolgozik?

—   Ha egy kolkhoz rossz üzleteket csinál — válaszolta vállvonogatva — a következmények nem ugyanazok, mint egy kapitalista vállalat esetében. A kolkhoz nem mondhat csődöt” mert azt az állam támogatja. Nincs rizikó, mert: a föld nem kerül semmibe.

—   Mi volt a keresete a régi rezsim alatt?

—   Ó, bizony többet lehetett keresni, — kiáltott fel az öreg, aki a szoba másik sarkában ült.

—   Igen, de nagyapó elfelejti, hogy az öregek és a betegek nem kaptak semmit abban az időben és az iskoláért is fizetni kellett, — jegyezte meg egy lány.

—   És az adók? Ezt mindig elfelejtik. Lássa uram, nagyapának nem sikerül mindezt megérteni és főleg azt nem, hogy az állam most a mienk.

A fiatal felé fordulva kérdeztem:

—   Jobb a termés?

—  Meghiszem azt. Gondolja csak el, hogy annak idején körülbelül 44 pud gabonát arattunk deszjatinonként és most 54-et sikerült, dacára a szárazságnak, mely az idén volt.

—   És azután — tette hozzá egy negyedik — van még egy nagy előny s ez az, hogy a gépekkel a munka gyorsabban megy. — És a magok? — szólalt meg az egyik, barátja vállára téve kezét. — Nem kapunk-e kiválasztott magvakat, melyek jobban ellenállanak a szárazságnak!?

De nagyapó rázta a fejét a sarokban és nem engedte magát meggyőzni. Tovább tiltakozott a fogai között. Láthatólag keserítették az új rezsim dicséretei.

—   Ó igen, — mondta miközben munkától eltorzult kérges ujjaival
tarkóját vakarta, — ők megelégedettek, főleg azóta, mióta szüleik meg
vetésére tanítják őket. Nem rettenetes látni ezt? Még a templomba se járnak. Az én fiam is olyan, mint ezek a fiatalemberek, testestől-lelkestől lángol a kommunizmusért. Én nem akarom megakadályozni ezt, ha őket mulattatja, de hagyjanak nekem békét altató meséikkel és hagyják meg a vallásomat.

Majd felém fordulva ezt kérdezte:

—   Mindezek után ugyebár jogom van erre! ?

—   Unokája, a kolkhoz vezetője nevetni kezdett.

—   Igen, — mondotta — de amit nagyapó vallásnak nevez, az nem egyéb, mint egy sereg babona.

—   Bezárták-e a templomot? — kérdeztem tőle.

—   Nem, — válaszolta nevetve, — de a fiatalok nem járnak többé templomba és a papnak alig van miből megélnie négy falujából.

Amint az öreg észrevette, hogy jóakaratulag hallgatom, nekibátorodott, sőt fellelkesült.

—   Lássa, tovaris (ezt a kifejezést Oroszországban mindenkire alkalmazzák, mióta az ur és a hölgy megszólításokat törölték) — azelőtt én voltam az, aki a bért beszedtem a gyermekeimtől, — folytatta az öreg, de most ők maguk veszik fel, egyenesen nekik fizeti a kolkhoz, sőt még a kis Sonja is kap, aki csak tizenhat éves. Ez azt jelenti, hogy nincs többé semmim.

Unokája felállt, a vállára ütött és mosolyogva mondta neki:

—   Igen, de mond csak nagyapa, mért felejted el, hogy a kolkhoz etet!?

*

Meglepett az az ellentét, ami a két nemzedék között tornyosul. A két generáció ugyanazt a nyelvet beszéli, mégsem érti egymást. Nagyon jellemző azután a nő helyzete, amit a közös élet minden megnyilatkozásában elfoglal. Nemcsak egyszerű emancipációról, azaz törvény előtti egyenlőségről van szó, de abszolut egyenlőségről is, amelyet a közvélemény fogadott el. A legkevésbé sem csodálkoznak azon Oroszországban, ha nő vezet traktort, villamost vagy gyárat. Vannak városok, mint pl. Twer, amelyeket majdnem kizárólag nők igazgatnak. Az orosz orvosok hatvan százaléka nő. Még a vezérkarban is van egy nőtábornok,

*

Olyan beszélgetés, mint aminőt az előbb idéztem, gyakori volt azokban a kolkhozokban, amiket meglátogattam. Az orosz falu átalakult. Az elszigetelődése ma már nem oly teljes. Hosszas letargiájából kilépve mindinkább érintkezésbe kerül a külvilággal. Az ellenőrző-bizottságok, a hatásos propaganda, az egyre jobban tűnő analfabétizmus a legfontosabb tényezői ennek az átalakulásnak. Egy nagy faluban, (Marxstadt a neve), jelen voltam egy hangversenyen, amit egy hegedűművész és több énekes adtak, egy díszteremmé átalakított templomban, új nevén a Kulturpalotában. A bejáró felett a sarló és a kalapács jelei csillogtak. A hallgatóság imaszékeken ült. A magas zenei értékű hangverseny s főleg a figyelmes meghatódottság, mely a paraszttömegen uralkodott, úgy tűntek előttem, mint megható bizonyságai a megtett erőfeszítéseknek, hogy a falvak életének kulturális nivóját emeljék. Az előadás alatt visszaemlékeztem azokra az orosz vidékekre, melyeket a háború előtt és háború alatt látogattam meg. Azt a parasztházat láttam, ahol el voltam szállásolva. A kemence mögött tyukok huzódtak meg. A nyomoruság, a piszok és a tudatlanság a viskó légkörét türhetetlenné tették. Mindazok a falvak, ahol az alkohol által elbutított pópa képviselte a civilizáció és a kultura karikaturáját, agyrém hatását tették rám az új falvak mellett, melyeket a Volga mentén most meglátogattam. Annak a világnak, amelyet bizonyos nemzeti festőiségek miatt némelyek olyannyira sajnálnak, kétségtelenül léteznek a nyomai a mai Oroszországban, de kétségbevonhatatlanul csodás erőfeszítéssel igyekeznek ezeket a nyomokat eltüntetni.

*

Bármennyire különös is, de az asz igazság, hogy a Lenin-közösség Amerikában alakult meg. 1922-ben, amidőn a hír az Uj Világba érkezett, hogy a régiben a földet felosztották 57 orosz paraszt, akik 12 éve vándoroltak ki az Egyesült Államokba, elhatározták, hogy hazatérnek. 53 férfi és 4 nő volt közöttük. Négy traktor és öt vetőgép vásárlásával kezdték, melyekért 35 ezer dollárt fizettek. Ketten közülük táviratoztak az új Oroszországba, hogy tárgyaljanak a szovjet kormánnyal. A kis kolónia 1922 áprilisában Libauba érkezett és nekilátott megművelni azt az ezer hektárnyi földet, amit Obolenska hercegnő régi birtokából juttattak nekik. Nemsokára más parasztok csatlakoztak hozzájuk. Ezek is kaptak 1500 hektárt. A kolónia 1350 lakosa közül sokan folyékonyan beszélnek angolul, mert a toborzás Amerikában folytatódott és alig két-három éve újabb csoportok érkeztek az Uj Világból, hogy egy még újabb világba jöjjenek. Amidőn összeszedve azt a pár orosz szót, amit tudok, a soffőrhöz fordultam, hogy megkérdezzem tőle, vajjon nagy utat kell-e még megtennünk, a soffőr valódi amerikai fordulattal válaszolta, hogy van még egy óránk.

Egyszerre elhagyjuk a fő utvonalat, hogy egy keresztútra térjünk. „Itt kezdődik a birtokunk”, — mondotta a soffőr. Láthatólag büszke volt rá és igyekezett a legkisebb részletig felvilágosítani bennünket. „Látja amott azokat a nyírfákat? Nos, az a mi parkunk. A kastélyt felégették, nem a bolsevikiek, hanem a brigantik. Idejövetelünk előtt még sok volt belőlük.” Közbül egy erődház-féle emelkedett ki, olyan, amilyent a Far-Westen is lehet látni és amely főépületül szolgált. Az volt az érzésem” mint valami erdő közepén. A ház teljesen fából épült s a falak mind friss és élvezetes fenyőillatot árasztottak.

A közösség elnöke kis angol speechet intézett hozzánk, mialatt kezeimet szorongatta.

A közösség öt részre oszlik. A közbülső rész, a legfontosabb, 700, a második 200, a harmadik és negyedik 250, az ötödik 200 tagot számlál Az 1350 lakos közül 900 dolgozik, a többi gyermek és aggastyán.

Ez a kis falanszter nem utópia többé, mivel már tiz éve él és minden nehézségen diadalmaskodott. Ami leginkább meglepett, az a testületi szellem. A tűzhely régi jelentésében eltűnt. Az egész egy nagy családdá alakult át.

A tagok szállodafélékben laknak, ahol családonként egy, vagy két szobával rendelkeznek. A sötét zug, ahol élelmiszer, ócskaruha, baktérium és rossz szag halmozódtak fel, — eltünt. Minden tiszta. A szobák kifogástalan fehérek, az ablakokon ragyogó tisztaságú függönyök.

A gyermekek távolléte fölött csodálkoztam: — És. a gyermekeik — kérdeztem — hol laknak?

— Külön házakban, — válaszolták, — nyomban oda vezetjük.

Pár perccel később egy kertajtón át az udvarra léptem, ahol egész sereg, 3—4 éves gyermek hemzsegett dajkáikkal együtt. A szobáikat kis butorok díszítették, a falakat élénk színű képek. Az egész kis világ játékokkal volt elfoglalva, amiket Montessori rendszere inspirált. A felügyeletet egy fiatal 18 éves lány gyakorolta. Az egyszerű, kicsi helyiségben nagy vidámság uralkodott. A felügyelőhöz léptem.

— Nem vágyik vissza Amerikába? — kérdeztem tőle.

Kissé zavartan, de mégis boldogan, hogy angolul beszélhet, bevallotta, hogy igen.

— Miért?

— A mozik mulatságosabbak ottan, — válaszolta. Azután itt nem tudok úgy öltözködni, ahogyan szeretnék. A selyemharisnyái mat kénytelen voltam félretenni, annyira bosszantottak miatta. Vajjon mi van ebben annyira elítélendő? De itt — tette hozzá fejét rázva — szigorú erkölcsök uralkodnak. A legkisebb kacérkodás bántja ezeket az embereket és gunyolódnak. Szigorúbbak, mint a quakerek.

*

Ezután a mezőgazdasági gépeket, a javítóműhelyeket és az istállókat mentünk el megnézni. Mindez körülbelül száz hektár területen feküdt. E terület jó részét azonban az öreg park foglalta el. Délután három óra felé a nagy ebédlőbe mentünk, ahol a munkások közösen fogyasztják el ebédjüket, mert családi konyha — nincs. Az étel, amit feltálaltak, kitűnő és bőséges volt. A pensio ára egy személynek nem került többe, mint 4 kopek naponta (körülbelül 15 lej), de megjósolták, még pedig a közel jövőre a pensio fizetésnek teljes eltörlését. Más szóval: a lakókat ingyen táplálják. Ami a pénzt illeti, kevés van belőle forgalomban. A fizetés kuponok, vagy könyvecskék segítségével történik, melyekbe beirják a bevásárlásokat. Ugyanígy történik ez a kolkhozokban is. A közösség feje egy fiatal, értelmes 24 éves ember, aki folyékonyan beszélte az angol nyelvet. Megkérdeztem tőle:

—   Mit keresnek önök itt?

—   Az a kategóriáktól függ, — válaszolta. Akiket a legrosszabbul fizetnek, azok havonta 30 rubelt kapnak. A legmagasabb kategóriában levők, a specialisták fizetése 80 rubelig emelkedik. A szakácsnő fizetése 39 rubel. Én, aki az igazgató vagyok, hetvenöt rubelt kapok. De költségeink nem nagyok. Ugyszólván semmit sem költünk. A kenyér és a tej semmibe se kerül. Mindent a szövetkezetünkből veszünk.

—   A gyermekek hova kerülnek az ovoda után?

—   Kirssanoffba, 25 kilométerre innen. Családoknál maradnak pensioba az egész iskola idő alatt. Csak a vakációra jönnek vissza.

—   Nem sajnálják a családi tűzhelyet? Az egyéni életet? A saját maguk által felnevelt gyermekeket, a tehenet, a kis kertet, ami Önökhöz tartozott?

Kérdéseim a válaszok lavináját robbantotta ki. A főszakács, egy hatalmas asszony, otthagyta a kemencéjét, hogy résztvegyen a vitában. Csipőre tett kézzel beszélt hozzám:

—   Elhiszi-e a tovaris, hogy a gyermekeink gondozottabbak, mint a másoké. Jobban nevelik és táplálják őket, mint otthon. Vannak kertjeik, ahol nyugodtan játszhatnak és a mi életünk is nyugodtabb.

Aznap este elmentem a klubba, ahol a rabotnyikok szabad idejük nagy részét töltik. Propaganda filmet adtak. A film távol állott attól, hogy remekmű legyen. Semmiben sem emlékeztetett Eisenstein vagy Pudovkin filmjeire. Egyike volt azoknak a termékeknek, amiket tucatjával adnak Oroszországban. Azoknál a részeknél, ahol a propaganda világosan kitűnt, a nézők tapsoltak. Felvonás közökben a „Krasznaja Armia”-t énekelték. Ebben az énekben a vörös katonáról van szó, aki megverte a balti fekete bárókat A fiatal amerikai lány mellettem ült és lefordította, hogy mit beszélnek a teremben. Ez a fiatal, selyemharisnyás lány Michael Gold regényére, a Zsidók, pénz nélkül hősnőjére emlékeztetett. Ő is az emigránsok New-Yorkjának függő vashidjai alól jött, ahol hemzseg a bűn, az élvhajhászás és az emberi salak.

Ő is megőrizte nosztalgiáját ezután a mesterkélt, vakitó, mozidiszitéses, erotikus, jazzos, sztáros, holywoodi orosz herceges élet után. Ó, ez az élet számára nagyon távoli. Iszonyú távol e steppék közepébe rejtett közösségtől, ahol az érzelmek e fajának semmi becse.

*

A szocializmus és az irányított gazdálkodás mind e hatalmas kísérletével szemben olyan álláspontot foglalhatunk el, amilyent akarunk. Lehetünk hivei, vagy ellenségei. De tagadni történeti jelentőségét, úgy az orosz gazdasági élet, mint a világpolitika szempontjából, lehetetlen jóhiszemű ember számára.

A civilizáció történetében ez az első alkalom, hogy egy állam ilyen nagy mértékben vezeti be az irányított gazdálkodást, még pedig egy olyan agrár országban, amely egyike volt a civilizált világ legelmaradottabbjainak.

A kérdés, amit most feltehetünk, a következő: az U. S. S. R. által használt gazdasági módszerek révén sikerült-e elérni a kitűzött célt, — amiben a legkevésbé sem kételkedem a saját szemeimmel látottak után, — s mindez, ami Oroszországban történik, nem kényszeriti-e majd a világ másik részét arra, hogy példáját kövesse. A két adott rendszer, t.i. a kapitalizmus és szocializmus, sokáig nem állhatnak szemben egymással.

Az orosz gazdasági terv több mint jelszó, több mint propagandaeszköz. Valóság. Egy politika egyenes vonala, mely behatol e végtelen ország legelhagyatottabb zugába, s amit a lakosság vad energiával hajt végre. Maga a terv egy vezető akaratnak van alávetve, mely a modern hadsereg hierarchiájára emlékeztet. Az U. S. S. R. gazdasági főhadiszállása kidolgozza azokat az intézkedéseket, amelyeket alkalmazni kell a társadalmi berendezkedés különböző fokozatainak összes részleteiben. A termelésnek és a fogyasztásnak ez a harmóniája csak azért lehetséges, mert ez a főhadiszállás az ország egész gazdaságával rendelkezik, földdel, ásvánnyal, vizienergiával, kézimunkával, gépekkel, stb. és azért is, mert munkáját nem köti bilincsbe az egyéni gazdálkodással együtt járó anarchia.

Az előnyök, amelyek ma látszólag talán kicsinyek s amelyeket oly széles területen valósítottak meg, hatalmas arányokban szélesitik ki a nyereséget, mialatt a taktikai hibák azonnal feltárulnak, úgyhogy könnyű azokat kijavítani, mert állandóan figyelmes igazgatás gondoskodik az ország közgazdaságának egészéről s csak olyan módszereket alkalmaz, amelyeket a tapasztalat megerősített, mint helyeseket az előleges kísérletezésekben.

Másrészről a szocializmus által irányitott mezőgazdaságnak az a nagy előnye a kapitalizmus anarchisztikus rendszere fölött, hogy a technika minden haladását azonnal használhatóvá teszi, a földek összevonása s a tudományos szellem révén, mely a mezőgazdasági munkákat vezeti. A kapitalista országokban a föld szétdarabolása s a parasztok konzervatív szelleme, mint Amerikában is tapasztalhatjuk, a találmányok nagy részét hasznavehetetlenné teszi, vagy gyakorlati alkalmazásukat jelentősen késlelteti.

*

Ami az eredményeket illeti, ime néhány szám:

A bevetett föld 1913-ban (1000 hektáronként) 105.000; 1930—31-ben 137.000; 1933-ban (előirányzat) 150.000. — Gabonatermés 1913-ban (1000 tonnánként) 59.700; 1930—31-ben 87.300. — Buzaexport 1913-ban (1000 tonnánként) 10.662; 1931-ben 4846. — Gyapotültetvény 1913-ban (1000 hektáronként) 701; 1930—31-ben 2357. — Cukorrépaültetvény 1913-ban (1000 hektáronként) 664; 1930—31-ben 1370. — Tea-termelés 1913-ban (tonnákban) 130; 1930—31-ben 600; 1933-ban (előirányzat) 4800.

Az utolsó években a bevetett föld 18 millió hektárral emelkedett. A mezőgazdaság termelése 1931-ben a buzánál 56, a gyapotnál 61 és a cukorrépánál 77 százalékkal emelkedett az előző évi termeléshez képest. A traktorállomások 1931-ben tizennyolcszor nagyobb területen dolgoztak, mint 1930-ban. Ez mutatja, hogy ezek az álomások biztosítják az egész ország bevetett földje egyharmadának megművelését.

Ha ezeket az adatokat megvizsgáljuk, nem tulzott dolog megjósolni, hogy egy második ötéves terv megvalósítása után Oroszország önmagát teljesen el tudja látni, néhány tropikus növény kivételével, mint amilyen a kávé, banán, stb. Sőt, ami a kaucsukot illeti, amit nem rég fedeztek fel Oroszországban s nagy mennyiségben kezdik termelni

Középázsia déli részein, ellátja majd az ország szükségletét.

*

Oroszország új gazdasági földrajza zónákra osztja fel az országot. A zónák mindegyikében összpontositják bizonyos élelmiszerek termelését, egyes részeket viszont az állatállomány fejlesztésére tartanak fenn. A terv a legtermékenyebb földeket rezerválja a legkényesebb növények, a cukorrépa, a napraforgó és a konyhakertészet számára. A buzát mindinkább visszaszorítják a kevésbé termékeny talajra. A tendencia tényleg nem az, hogy a hektáronkénti termelőképességet növeljék. A gabonatermelés gépek segítségéve! valóban olyan olcsó, hogy még öt mázsával holdanként is bőségesen jövedelmező.

Természetesen a terv végrehajtása szorosan kapcsolatban van a közlekedési eszközök fejlődésével. Ebben a tekintetben egy olyan ponthoz érünk, ahol a helyzet kevésbé látszik kedvezőnek. Jelenleg a termelés és a közlekedési eszközök között nincs meg az egyensuly. Ez az egyensulytalanság annál erősebb, hogy az ötéves terv programját sok esetben felülmulták, némely dolgot 4—3, sőt 2 év alatt valósítottak meg (pl. a petróleum). Ez a hallatlan siker okozta a közlekedési eszközök megbénulását. A közlekedés képtelen a közgazdaság új szükségleteinek eleget tenni. A háború előtti Oroszországban az utak és vasutak nagyon el voltak hanyagolva, sőt legtöbb esetben teljesen elégtelenek voltak a hatalmas ország számára. A háború és a polgárháborúk a rombolást még teljesebbé tették. Az U. S. S. R. ezen a téren is hatalmas újjáépítés előtt áll. A Turksib vasut, mely Turkesztánt köti össze Szibériával, 1400 kilométer szélességű területen halad át. Ez a hatalmas munka kicsiny részét mutatja csupán annak a programnak, amit Oroszország ezen a téren maga elé tűzött. A két következő évben Oroszország ki akar javíttatni 10.000 kilométer hosszuságú vonalat, vásárolni akar 800 mozdonyt és villamosítani készül 3690 kilométernyi vasutvonalat. A teljes elektrifikálási program, amely 1938-ban fejeződik be. kiterjed az összes orosz vasutvonalakra.

Nehézség még. amibe a terv megvalósítása ütközik, a képzett kézművesek és technikusok hinya. Az orosz nem barátkozott meg úgy a gépekkel, mint a német vagy az amerikai. A késés, amivel Oroszország ezen a téren rendelkezik, máról holnapra nem szüntethető meg. Ezért lesz hosszú időn át szükség idegen technikusokra. Moszkvában azt mondták nekem, hogy 1932-re 25 ezer új technikust és szakmunkást alkalmaznak.

Ez a nehézség sem olyan azonban, amit nem lehet leküzdeni. Nincs messzi már az idő, amikor Oroszország saját ereje révén ezen a téren is győz. Cooper ezredes, a Dnyeprosztroj alkotója, aki megmutatta nekem a Dnyeper hatalmas zsilipeit, kijelentette, hogy csodálattal nézi azt a gyorsaságot, amellyel az orosz paraszt még a komplikált gépekkel is megbarátkozik.

*

Kétségtelenül sokféle akadályt kell még az U. S. S. R.-ben legyőzni, de ott tartózkodásomból egy bizonyságot hozok magammal és ez az, hogy az irányított mezőgazdaság és a föld kollektiv megművelése a hatalmas paraszttömeg akaratán nyugszik, cementhez hasonló erősségű alapokon. Visszatérés az egyéni gazdálkodáshoz elképzelhetetlen. És téves volna azt hinni, hogy egyedül a proletárdiktatura brutális ereje állana ellen, mert a parasztok, sőt még az aggastyánok is, számot adhatnak maguknak, hogy a gépkultura számukra kiapadhatatlan forrása a gazdagodásnak és maguknak a kulákoknak is lehetetlen volna ily tökéletességü felszerelést rendelkezésükre bocsájtani. Látják évről-évre nőni, mintegy a szemük előtt a kollektiv munka gyümölcsét.

Sőt mi több, mintahogy fentebb mondottuk, a jelenlegi rezsimnek nincsenek hivatottabb védői, mint az ifjúság, amelyik lelkes hive a kollektiv gazdálkodásnak.

Amidőn a Dnyeprostrojt meglátogattam, egy amerikai mérnököt kértem meg, hogy magyarázná el nekem, hogyan sikerült ezeknek a hatalmas épülettömegeknek megalkotásánál leverni a gyorsasági világrekordot.

A következőt válaszolta:

— Legelőször is annyi munkásunk volt, amennyi kellett. Sőt némelykor a vörös hadsereg ezredei jöttek segítségünkre. Azután a kormány kétszer annyi gépet adott, mint amennyit kértünk és harmadszor — s most habozott egy pillanatig — mert ezek az átkozott kommunisták úgy dolgoznak, mint a négerek. Fanatikusak. Azt mondják: — az ügyért teszik.