André Gide hatvanéves. És úgy ünnepelik, mint Knut Hamsunt. A Neue Rundschau-ban Klaus Mann őszintén resteli, hogy a „legnagyobb élő író” jelzőt már lefoglalták Hamsun javára. „Milyen cím jár akkor Gide-nak? Ő az, akit a legjobban szeretünk. Gide szellemélete minden komoly európai részére reprezentativ értékű; az ő igyekezete és tapogatózása, vizsgálódása, habozása és kiváncsi hajszoltsága: a mi tükörképünk”. Annak az ifjuságnak, melyet Klaus Mann reprezentál, biztos, hogy csak Gide lehet az ideálja. Ez érthető, de szomorú, hogy az individuálhedonizmus emez utolsó szuggesztív fellobbanását épp a szociális kritikára kötelezett Neue Bücherschau veszi védelmébe. Klaus Hermann egy nagy cikkben az egekig dicséri Gide-t, a végén így ír: „Gide származásából következik, hogy művéből még hiányzik majdnem teljesen a szociális kérdés és ha már egyszer szerepel, mért laposodik el kötelezettségnélküli humanitássá. Csak nagyszájú butaság vetheti el annak az írónak a művét, akinek a szemében igaz, hogy mellékesnek tűnik a nekünk ma legfontosabb kérdés, de akinek tudásából ma többet meríthetünk, mint a zavaros és át nem gondolt eredetieskedőktől”. A kevésbbé radikális és szociális kritikára egyáltalán nem kötelezett Neue Schweizer Rundschau-ban olvashatjuk azt, ami a Neue Bücherschauban kimaradt: az igazságot Wolfgang Zuelzer tollából: „Gide-nál a nyugtalanság és ismeretvágy helyét elfoglalta az egyszerű kíváncsiság. Nála a néző kötelezettségnélküli öröme dominál. Már nem látja a konfliktusokat, melyek régen megkínozták, de önönmagát figyeli meg ebben a viszonylatban. Gide-t már csak saját maga érdekli. A problémákból anyag lesz, mellyel Gide a kívülálló szuverénitásával kísérletezik és a kísérlet eredményét kötelezettség nélkül lejegyzi. A kezdet nietzschei antimoralizmusa a legreménytelenebb szubjektivizmusba csapott. Gide ezt maga is felismerte... A Narcissizmus állapota ez, amikor az egyetlen valóság maga a megfigyelő. Gide, aki valaha így kiáltott: „Je t´enseignerai la ferveur!”, ma mint néző, mint amatör végzi be pályafutását. De utja nem volt hiábavaló: megmutatta, hogy a szabadságot mily oldalról fenyegeti veszedelem”. — Ez a veszedelem a gidei kötelezettlenség, ha úgy tetszik felelőtlenség. Gide-t ünneplik, de a dicshimnuszok és rokonvállalás szóáradatába ünneprontón konganak az Arno Holz-ot sirató harangok... Nem volt individuálhedonista, tehát nem is voltak csodálói, csak ellenségei. Tibeti szerzetes volt ő, Jób volt — mint Alfred Döblin mondotta sirbeszédében (Literarische Welt) és ennél is több: „Az ő szerepe volt, hogy Németországban leszámoljon egy üres és hazug tradícióval. Ő volt az, aki a leglényegesebben vallott hitet a jelen és a nagyváros mellett. Hadat üzent minden hiú kívülállásnak, zavaros utánzásnak, és annak dacára, hogy nemsokára neki kellett a legkivülebb állni, mégis a legerősebben élt a jelenben és közöttünk”. — Az anarchista Erich Mühsam lapjában a Fanal-ban a harcos társat bucsuztatja: „Arno Holz, mint kimondott küzdő jelent meg a porondon. De a forradalmi ösztön csakhamar a költészetet forradalmosította. A forradalmi költő átváltozott forradalmi irodalmi teoriák költőjévé. Holz egy forradalmi műhely költője. Ez a nagysága, de ez a gyengéje is. De neve élni fog és harcot fog jelenteni”. — Arno Holz máig is kiható korjelentőségét Carl. v. Ossietzky méltatja a Weltbühne-ban. Kontrapontnak felveszi az ugyancsak e napokban meghalt Bülow herceget, a kortársat, a „nevetőt” a „varázslót”. „Arno Holz a felületkultusz és hamis optimizmus bülowi érájának keményvágású ellenlábasa volt. Ő látta meg először a junkereket és a pénzt az egyik és a kizsákmányoltak milliós seregét a másik oldalon. Az életfogytiglani oppozíció, a bizalmatlanság korának bálványaival szemben: ez az, ami Holznak jelentőséget ad. Nem tartozott azokhoz a fiatalokhoz, akik egy pár évig rakoncátlankodnak, hogy aztán annál biztosabban és tiszteségesen fussanak be egy hivatal, vagy a hírnév révébe. Holz magatartása túl fogja élni művét, mely időhöz kötött volt és nagyrészében már ma is históriai értékű. Holz mindig előfutár volt. Inkább látnok és jelszóvetélő, mint alkotó. Korát mindig megelőzte néhány lépéssel. Ha nem lenne a név annyira elkoptatott, futuristának lehetne nevezni. Mindig a futurumban élt. Könyve: „Buch der Zeit” a modernek első harsonája, az első terepszemle egy új világban. Itt szerepel először a gyár, az utca, a nagyváros hangyanyüzsgése, éhező proletariátus, a szellemi munkás romantikából kihámozott nyomora. És így lesz Arno Holz a naturalizmus heroldja. Sokat próbált, sok nem sikerült, de sok eretnek gondolata — mert eretnek volt ő minden szívdobbanásával — talált mégis jó talajra.. Keresztelő János volt ő — az egész kor előhírnöke”.

* Kalotai Gábor: Főszereplő: az író! A Temesvári Hirlap kiadása, 1929.