Néhány esztendővel ezelőtt úgy látszott, mintha nagy fellendülés következnék be a magyarországi irodalom életében. A forradalom elbukása után a polgárság pillanatnyilag megerősödött s erélyesen hozzálátott, hogy pozicióit politikailag is, gazdaságilag is kulturálisan is megerősítse. A „magyar reneszansz” jelszavának hangoztatásával indult a polgárság ebbe a küzdelembe. Egyre-másra erősödtek meg, támadtak új életre, vagy alakultak sajtóorgánumok, amelyek anyagi erőforrásaikat különböző kapitalista érdekcsoportokból, erkölcsi tartalmukat pedig az érdekeiknél fogva konzervatív polgári osztályok tömegeiből, az úgynevezett közvéleményből merítették. Az a meggondolatlan hit kapott lábra, hogy túl vagyunk minden bajon, most már csak a „romok eltakarítása és az építés” következhet. Ez a hit optimizmussal töltötte el a polgári osztályokat S optimizmusuk meglátszott a szellemi élet területein is.

Megindult az infláció. A gazdasági inflációval egyidejüleg holmi szellemi infláció is. Repült a papírpénz, ia tőzsdén dühöngött a játék, paloták és villák épültek, könnyen szerzett pénzek változtak részint épületekké, részint nyomdafestékké. A felületes szemlélő szive csakugyan örvendezhetett. A látszat valóban az volt, hogy a polgári rend, az osztálytársadalom gazdasági és politikai rendje végkép megerősödött, a „társadalom békére és munkára vágyik”. A proletáriátus elnyúlva hevert, végkép elvesztve energiáját és letargikusan adva át magát a minden mindegy érzésének. Vezérei részint rabságban, részint emigrációban szétzüllesztve, szervezetei felbomolva, sajtója dadogásra kényszerítve, — a polgári társadalomnak valóban semmitől sem kellett tartania s a biztonság érzése hatalmasan megduzzadt benne.

Ebbeli az „időben kezdtek visszatérni a polgári lapok a háború előtti nívóra. Elérkezettnek látták az időt, hogy közösségüknek „szellemi táplálékkal” is szolgáljanak s mig éveken át csak egy-két prononszirozott irodalmi folyóirat adott hangot az „irodalom” ügyének, most a napilapok szinte rávetették magukat az irodalomra. Néhányan észrevették, hogy bármennyire visszatért is a társadalom a régi alapokra, valami mégis változott, valami) újat mégis vár a lélek a háború utáni időktől s hogy ez a valami új egyelőre az írók munkáin keresztül jelentkezhet. Felnőtt az új generáció, amely alig pelyhedző bajusszal vonult be a háborúba és fejletlen vállain szótlanul cipelte a hátizsákot és a fegyvert, ez a generáció most beszélni akar. Félni nem kell tőle, hiszen a polgári rend oly véglegesen megszilárdult, hogy még a fiatalok sem mernek semmi „felforgatót” gondolni, éppen úgy „békére és munkára” vágynak, mint az egész társadalom, beleértve még a tökéletesen elnyomorított proletáriátust is. Azonkivül az új írók felfedezése és szóhozjuttatása még jó üzletnek is látszott. Ezek a lapok, amelyek mindent a profiton keresztül látnak, úgy érezték” hogy egyrészt erkölcsi tőkét gyüjthetnek akkor, amikor a „magyar reneszansz” mozgalmát új írók lanszirozásával erősítik, másrészt ebből a lanszirozásból az (életre kapó könyvkiadó-tőke is leszopogathatja a maga kamatait.

Mikes Lajos é az érdem, hogy az idők változását megérezte és abból a fiatal írók számára annyi előnyt biztosított, amennyit csak lehetett. Ő adta ki a jelszót, hogy a fiatalokat össze kell fogni, portálni, erősíteni, támogatni kell őket, éjt nappallá téve olvasta kézirataikat, programmot dolgozott ki az irodalmi élet fellendítésére s a programmnak a kivitelét ő maga vette a kezébe. Minden kritikus között ő látta a legtisztábban az idők jelelt, ő ismerte fel úgyszólván egyedül, hogy a nagy „magyar reneszánsz” csak átmeneti állapot, aminthogy nem is lehet egyéb, mert az ország egyik társadalmi osztályának a problémáit sem fogta meg gyökerében és egyiket sem tudja ennélfogva megoldani. Ő látta egyedül, hogy itt csupán pillanatnyi konjunkturáról van szó, az osztálytársadalom pillanatnyi megerősödéséről s abban a pillanatban, amikor a dolgozó rétegek kiábrándulnak az ellenforradalom jelszavaiból, amikor a problémák megoldatlansága kiélezi az osztályok közötti ellentéteket, a nagy optimizmus, halleluja és biztonságérzés elszáll, mint a füst.

A többi lap kénytelen-kelletlen utánakullogott Mikes kezdeményezésének. Ez volt az az idő, amikor fiatalnak lenni kitüntetés volt és büszkeség, amikor írni nemcsak azért lehetett, mert megfizették, hanem ázért is, mert a biztonságérzésében duzzadó rendszer szépirodalmi területen cenzurát úgyszólván alig alkalmazott.

Uj hangokat hallottunk akkoriban. Igaz, ezek a hangok tulnyomórészben polgári származású írók ajkairól hangzottak el, de olyanokéról, akiket a történelmi események átélése, a sok szenvedés, meghasonlás, harc nyíltakká tett és bátrakká a problémák felismerésében. Olyanokéról, akiket osztályuk ideológiájáról többé-kevésbé lesodortak ezek az átélések. De volt közöttük nem egy, aki egészen „alulról jött”, — mint mondani szokták —, vagy olyan, aki egészen megtalálta a maga helyét és elhivatottságát. Meg kell kockáztatnunk azt az észrevételt, hogy a napfényre került fiatalok között úgyszólván alig volt olyan, aki minden fenntartás nélkül polgári ideológiában -fészkelt volna s művei harmónikusan azt fejezték volna ki. Ebből is látszik, hogy a meghasonlás szakadékát csak elleplezni sikerült, de áthidalni nem.

Vázoljunk fel ide néhány emlékeztető vonást. Sárközi György, a legpolgáribb lírikus, Angyalok harca című kötetében mutatja ezt a meghasonlást. Nála tisztán esztétikai és vallási síkon játszódik le a polgári ideológia válsága. Szabó Lőrinc Kalibán! című könyve a racionalizmus tagadása és áhitozás a bukolikus örömök, a természet őszintesége és az ösztönélet gátlástalan harmóniája felé. Erdélyi József, származásánál fogva földmunkásproletár, a mezőkön élő és robotoló cselédnép szemléletét, természetérzését, primitiv miszticizmusát s ösztönösségét próbálja beleerőszakolni a polgári ideológia kényszerzubbonyába, — eredménytelenül. Fodor József klasszikusokon nőtt formáit veti szét a romantika, a szabad ember pogány életszeretete. Versei ezt az ellentétes feszültséget fogják össze s próbálják kiegyensúlyozni. Illyés Gyula és Simon Andor csak később jött, akkor, amikor az osztálytársadalom biztonsága már megingott és merőben új helyzet állott elő. A prózaírók közül Illés Endre mutatja legszembetünőbben a meghasonlást. Célkitüzései egy új társadalmi harmónia felé sodorják, ám eszközei és életszemlélete tipikusan esztétikai, úgy, mint Sárközinél. Pap Károly elfordítja szemét úgyszólván az élet minden társadalmi vonatkozásától, individuálisan rajzol embereket, akik belső meghasonlottságukban a misztikum. és a tragikomikus talajtalanság levegőjében állanak. Kőrös Andor megpróbálja teljesen magáévá tenni a polgári ideológiát, de az élete realitásai minduntalan lesodorják erről a biztosnak látszó alapról is ekkor, kétségbeesésében, önmagán követ el erőszakot, mintegy önmagát terrorizálván annak elfogadására, aminek korszerütlenségét az élet napról-napra nyilvánvalóbbá teszi. S így tovább, a példákból talán elég is ennyi.

Mondottuk, hogy a „nagy magyar reneszansz” semmiféle problémát nem fogott meg gyökerében, sőt a problémák egyszerű eltagadásával kisérelte meg a saját életrevalóságának igazolását. „Rövid idő alatt kitünt, azonban, hogy egy-két kapitalista csoport és annak érdekszférája került csak nyeregbe s ez bár nem vált egyelőre tudatossá, ösztönösen mégis érezhető volt. Ekkor a polgári társadalom egyre erőszakosabb eszközökhöz volt kénytelen nyúlni, hogy a saját biztonságát növelje, mert hiszen az orruknál fogva vezetett tömegek egyre jobban elvesztették hitüket s optimizmusukat. A meghasonlások szakadéka egyre nőtt. S nőttek a gazdasági és következésképpen politikai meghasonlások is, az eresztékek recsegtek, itt is, ott is betódult a tengervíz a hajóba. S bár a sajtó még mindegyre harsogta, harangozta és szirénázta a maga szólamait „társadalmi békéről” és „alkotómunkáról”, az elnyomott tömegek öntudata világosodni kezdett. Mint ahogy az egyén lelkében nem lehet a tudat alá tartósan visszaszorítani ösztönös vágyakat, anélkül, hogy azok a tudatba akár kerülőúton is bele ne furakodjanak, vagy erőszakosan fel ne törjenek, a polgári; társadalom egész erkölcsi és fizikai kényszere, minden gátlása és cenzurája nem tehette nemlétezővé a dolgozó osztályok szabadságvágyát, új, egészséges, el nem nyomott élet utáni áhitozását. Immár megszünt a biztonság duzzadó gőgje. Ezzel egyidejüleg a sajtó is, amely valaha olyan nagy hűhóval próbálgatta a,; háború utáni” irodalmat, félárbócra eresztette zászlaját. Eleinte csak különböző enyhe megkötések jöttek: „a közönséget nem érdekli a paraszt, a föld, a szegényember és a szegényszag, kérjük, ne legyen erotikus, ne legyen tulerős ésatöbbi. „Mi ugyan korántsem akarjuk az írói Szabadságot korlátozni, de a közönség ... ” — mondották. A társadalmi, gazdasági és erkölcsi cenzura kényszerzubbonya egyre szorosabbra huzódott az író körül. A politikában ugyanekkor a félfasizmus és a féldiktatura rendezkedett be a tömegek nyomása ellen, egyre erősödött a mindenfajta egyházak klérusainak befolyása. Vajjon a polgári társadalmi rend így visszanyeri most már biztonságát és optimizmusát? Nem. Egyre többen és többen lesznek azok, akiket a kapitalista és feudális érdekcsoportok ugy gazdaságilag, mint politikailag elnyomni kénytelenek s ma már szinte az intellektuális foglalkozású emberek is olyan. elnyomatás alatt állanak, noha egyelőre nem akarják bevallani, mint a proletáriátus. Elképzelhetetlen korlátozásoknak van alávetve úgyszólván mindenki lelkiélete, aki a szabad mozgást nem tudja vagy pénzzel, vagy hatalommal biztosítani. Ez a helyzetkép tökéletesen megegyezik a cárizmus idején számtalan orosz. író által pontosan felrajzolt és analizált képpel. S ment a problémák gyökeres megragadása és megoldása el sem képzelhető (másként, mint az osztálytársadalom feladásával, a termelési rend megváltoztatásával, a bizonytalanság s ezzel együtt a biztonság mesterséges erőszakolása csak nőni fog. Milyen hangokat csal ki ez a helyzet az új írókból? Immár szigorúan •két csoportra oszthatjuk őket: vannak, akik mindent félretéve a mulattatásra, et bajok elfeledtetésére gondolnak, mondván, hogy „az ember felejteni akar”. Ezekkel nem sok dolgunk van. Ők azok, akik a haldokló ágya mellett (golyókat dobálnak s ezt a csepürágást a haldoklóval megfizettetik. A másik csoportba tartoznak azok az írók, akik valóban komolyan: veszik az életüket. Ezek egy része feneketlen nihilizmusba esett, mert úgy érzi, hogy „semmit sem érdemes kezdeni”. Nihilizmusuk csak a polgári ideológia teljes csődjét fejezi ki. Szabó Lőrinc, laki a Sátán műremekei című kötetében megkísérli még a harc hirdetését, az elnyomottak harcát a szabadságért, elhallgat s ha ír is, verseit a fiókjába zárja. „Nem lehet kivándorolni, tehát szellemileg vándorolok ki” — mondja. Sárközi György esztétikai és vallási meghasonlása a Váltott lélekkel kötetben válik teljessé, ezután felhagy a lírával és a történelmi regényhez menekül. Azt cselekszi tehát, amit előtte Móricz Zsigmond cselekedett s amit az erdélyi írók is cselekedtek úgyszólván kivétel nélkül. Erdélyi József képzőművészettel szeretne foglalkozni, új kötete, Az utolsó királysas, kétségbeesett próbálkozás a paraszti életszemlélet teljes meghódításáért. De mert költészetét nem tudja hozzákapcsolni a proletáriátus felszabadulási mozgalmaihoz, röviden szólván: idegen neki a gyárak népe s azok hitében nem hisz, másrészt megcsömörlött a polgári ideológiától, visszavonult magányába. Fodor József újabb versei, amelyeket kéziratban olvastam, az ősz lemondó szomorúságával, az örömtelen élet hiábavalóságával foglalkoznak, régi pogánysága fásult rezignációba hull, az „ugyis hiába minden” kilátástalan szomorúságába. A prózaírók hitetlenül írják tárcáikat a szerkesztő urak receptje szerint, vagy lemásolják régi írásaikat, amelyek néha máris megdöbbentő anakronizmusként hatnak. Pap Károly Jézus alakját formálja hónapok óta s egyéni szomorúságait, fájdalmait és letargiáját megpróbálja ezen az úton feloldani s kiegyensúlyozni. Nyilvánvaló a nihil végig, mindenütt, s ez a nihil nem egyéb, mint a pusztulását érzőosztálytársadalom halálösztönének jelentkezése.

Az idő megérett arra, hogy új társadalmi osztály vegye kezébe a magyar sors irányítását és hangot adjon az új társadalmi rend ideológiájának. Erre vannak is jelek az irodalomban. A háború utáni generáció soraiból Illyés Gyula és Simon Andor érkezik komoly és impozáns hangszerelésű lírával. Illyés Gyula faluról jött ember, aki Erdélyi József tiszta, primitiv természetszemléletével lát, ámde egyéniségébe már szervesen bele tudja építeni az új társadalmi tend ideológiáját. Költő, aki már majdnem beletartozik a proletáriátusba, annak vágyait érzi, annak a céljait tűzi ki, ember, aki elnyomottságából nemcsak fel akar szabadulni, de hisz is a felszabadulás lehetőségében. Simon Andor a primitiv ember ösztönösségével lát és énekel, mint a szabad világ szabad vándora, mint hamsuni lélek, aki minden gátlást levetkőzött. Villámszerűen meglátott és érzékelt képei azt a szabad, vidám, harcos és erős kiállást sugározzák, amellyel a költő mindent vállal. Az útat a faluból, a mezőkről ő is akadálytalanul megjárta a város felé, az ösztönélet szabadságát ő is össze tudta egyeztetni a modern ember tudatosságával. S hányan vannak még, lakik most forranak és teljesednek ki? Pákozdy Ferenc az elnyomott gyárimunkás érzéseit szólaltatja meg kissé még programmszerűen, de hallatlan őszinteséggel. Ha eszközeit gazdagítani tudja, szép munkát végez még. S azok, akik ma névtelenek s a maguk pénzén kinyomtatott füzetekben próbálgatják a helyes lépéseket? Kétségtelenül sok bennük a zavarosság, az ügyetlenség, gyakran a hang erősségét tekintik még a mű erősségének, de az új fiatalság itt van és itt is marad.

A proletáriátus új generációja most indul a harcba és hittel indul, optimizmussal, egészséges erővel. Még várni kell, amig hangja maradéktalanul annak a tömegnek a hangja lesz, amely tudatalatti vágyait, érzéseit most kezdi tudatossá tenni. De az kétségtelen, hogy a polgári társadalom új generációja hamuba ült, megszakgatta a ruháit és keserü szájjal fojtja vissza magába kétségbeesését, mint az a társadalom, amelynek részese. Ha lesz közöttük olyan, aki nyilván felismeri helyzetét és ösztönös erőfeszitéssel rá tud lépni a helyes útra, csak nyereség lesz az épülő magyar kultura számára. De amelyik úgy érzi, hogy a „lelki kivándorlás” az egyedüli mód, amely a relativ nyugalmat és harmóniát biztosithatja, — menthetetlenül elvész a polgári társadalom számára éppúgy, mint mindnyájunk számára. (Budapest)