Az arab vérengzés hatása nyomán a cionizmus különböző frakciói hozzáláttak erőik átcsoportosításához és az eseményeket más-más megvilágításba állítva, mindegyik igyekszik a tanulságot saját pártja álláspontjának és programjának igazolására felhasználni. Különösen nagy élénkség mutatkozik a Jabotinsky féle legionárus revizionista csoport táborában, ahol a fascista légiók szervezésének és fegyveres nemzeti ellenállásnak a szükségességét hirdetik.

Talán nem lesz érdektelen megvizsgálni, hogy mi történik és mi várható az ellenkező póluson: a palesztinai zsidó munkásság mozgalmában.

A cionizmus azt a feladatot tűzte maga elé, hogy az asszimiláció és antiszemitizmus malomkerekei közé került és felmorzsolódással fenyegetett zsidóságot a nemzeti állam felépítésének eszméjében regenerálja, faji öntudatának, önérzetének és ősi kulturájának felébresztésével.

Senkisem tagadhatja, hogy erre a mentőakcióra elsősorban az elnyomott, üldözött, elproletizálódott zsidó tömegek vannak legjobban rászorulva, nekik az üldözötteknek hiányzik leginkább az a zsidó otthon, amely a termelő munkában való akadálytalan részvételt és ezen túl ideális célkitűzéseket jelenthet számára. De vajjon a zsidó munkásság számára épül-e Palesztina? Kétségtelen, hogy az amerikai és angol-zsidó nagytőke „áldozatkész” bevonulása a kapitalista nagyipar és a feudális birtokrendszer kifejlődését hozza életre és ezzel együtt a tőke munka közötti örök harcot.

Igen, a szocialista cionisták másképp akarják, de egyelőre minden erejükkel támogatják és együttműködésükkel erősítik az érdekeikkel élesen szembenálló tábort. 1928 december végén Berlinben egy kongresszus ült össze, a dolgozó Palesztina németországi ligája, amelynek megalakulását az immár 30.000 számból álló palesztinai munkásszervezetek kívánták azon célból, hogy a dolgozó Palesztina hívei közös frontba állva küzdjenek a szocialista Palesztina felépítéséért. Ezen az alakuló kongresszuson Martin Buber, a cionizmus munkásfrakciójának egyik vezető egyénisége előadást tartott a szocialista Palesztináról. Előadásában nagyon érdekesen fejtegette az orosz és olasz társadalomátalakító kísérlettel szemben a Palesztinában megvalósításra kerülő eszmék újszerűségét.

Szerinte Moszkva az életből fakadó eszmét elméletekkel helyettesíti. Az elméletek mindig elhomályosítják az eszmét, mert az élő egyének és csoportok helyébe „az ember”, a „proletár” absztrakcióját állítják. Moszkva nem más, mint a realitások ellenállása folytán mérsékletre kényszerített elméletek uralma, amely ha koncessiót nyujt is néha, ezt mindig átmenetinek tekinti és sohasem mond le az elméletek alkalmazásának igénybevételéről.

Róma az erőszak hatalmával élve a tényleges és mély perspektívák alapos vizsgálata nélkül az éppen aktuális problemák egy-egy jól megválasztott részének kielégítésére törekszik.

A harmadik kísérlet, amely a két előbbitől élesen különbözik, a palesztinai szocialista állam lesz. Ez a szocializmus nem elméletekből, hanem az ősi primitív emberi szükségszerűségekből fog kifejlődni.

Arról azonban nem esik szó ebben az előadásban, hogy milyen módszerek, milyen eszközök és milyen lehetőségek nyomán fog ez a szocializmus megvalósulni? Vajjon azok a gazdasági és fizikai erőkben egyformán primitiv szocialista közösségek milyen módon fogják a tőkés termelésre berendezkedett hatalmi tényezőket a szociális termelésre rákényszeríteni? Mert ha a zsidó állam felépítésében résztvevő amerikai és angol-zsidó nagytőke csakugyan zsidó néptömegek produktív átrétegeződésére és jólétének emelésére

és nem profitszerzésre gondolna és ha nem volna minden idegszálával hozzánőve az angol-amerikai tőke-imperializmushoz, akkor a saját jószántából beleegyezne abba, hogy ez a nagy szocialista kísérlet békés úton megvalósítható legyen.

De a zsidó államépítő eszme eme nagy „barátjai” nem ezt akarják, hanem egy húron pendülnek azzal az angol imperializmussal, amely Palesztinát és a cionizmust csak eszköznek tekinti a „hetedik dominium” megszerzéséhez.

Az említett kongresszuson a munkásmozgalom taktikájával szemben olyan kritikák is elhangzottak, amelyek fényes igazolást nyertek az angol-arab eseményekben.

Az egyik felszólaló N. Steinberg szerint, akinek állásfoglalását akkor Buber utópisztikusnak és az elhangzott kritikákat a fiatalos álmok világából valónak minősítette, a szocialista cionizmus nem más, mint a hivatalos, polgári cionizmus egyik kereke, viszont a polgári cionizmus a nagykapitalizmus szekértolója lett. A cionizmusban minden hajlandóság meg van arra, hogy egy olyan zsidó államot építsen fel, amely gazdasági formában és kulturájában is hű kópiája mindannak, ami nyugaton már teljesen hanyatlóban van és pusztulásra van ítélve. Veszedelmes dolog a zsidó szocialista munkásságnak a cionizmusért a kapitalistákkal együtt haladni. Ennek a békés együttműködésnek az eredménye, hogy a szocialista munkaközösségeket kénytelen az egyik előadó a burzsoázia számára is elfogadható argumentumokkal védelmébe venni. Már pedig ezek a munkaközösségek, mint szocialista formák sohasem állhatnak védekező állásban, sokkal inkább támadó állásban. A zsidó szocialista munkásságnak teljesen egyedül kell masíroznia és meg kell szabadítania magát a kapitalista erők kötelékeitől. (Nagybánya)