Ugy látszik az emberi haladás dialektikájához tartozik a hálátlanság: akik a haladásért küzdöttek, éppen akkor számithatnak a legkevesebb hálára, ha az, amit elérni akartak, tényleg megvalósult. Mert minél nagyobb mértékben vált valósággá, amit hirdettek és amiért harcoltak, annál kevésbé aktuálisak a mának. Az elmult éztízedek igen sok ilyen előharcosával vagyunk ma így: szégyeljük magunkat, hogy ma már a nevüket is éppen csak hogy tudjuk s mégis hiába erőlködünk, nem tudnak már igazán érdekelni. De nem lehet ez másként, amikor társadalmi konvulziók annyira meggyorsították a fejlődést, hogy az egyes vonalakon a leggazdagabb fantáziájú előharcosokat is messze elhagyta vagy az eseményeket annyira más irányba terelte, hogy a húsz évvel ezelőtt véresen aktuális probléma elvesztette minden gyakorlati jelentőségét.

Ilyenformán vagyunk a feminizmussal s a nőkérdés minden tiszteletünket megérdemlő nagy előharcosaival is. Nem mintha minden, ami itt elérendő volt, ma valóság volna. A nő politikai felszabadítása a civilizált világ legnagyobb részében megtörtént, alig van ma már ország, ahol a nő formailag másodrendű állampolgár volna. Sok történt a nő gazdasági felszabadítása érdekében is, már amennyi a mai termelési rend keretein belöl egyáltalában ez irányban történhetik. Egyenlő feltételekkel nem lép ugyan még ma sem: a nő — legyen proletár munkásasszony vagy középosztálybeli képzett munkaerő — a gazdasági harcba: férfi előítéletek egész raja nehezíti meg ma is pályafutását. S a szexuális kizsákmányolásnak sincs egyáltalában vége; sőt talán, ha más formában is, a nő munkába lépésével még nagyobb méreteket öltött. S a társadalom szexuális morálja sem változott még meg ma sem abban az irányban, amelyet a nőmozgalom nagy harcosai kivánatosnak hirdettek a nő teljes felszabadítása s emberréválhatása érdekében. Szóval a háborúelőtti nőmozgalom célkitűzései még nem váltak valósággá. Mégis: e mozgalom, úgy, abban a formában, ahogyan évtizedeken át lelkesített bennünket, ma már nem tud érdekelni. Talán csak azért mert papiroson legnagyobbrészt megvalósult a programmja? Bizonyára ezért is. De a lényeges inkább az, hogy a problémát másképpen állítjuk ma fel. Tágabban. Valahogyan azt érezzük, hogy ami egy különálló nőmozgalommal elérhető volt s amiért e mozgalomra szükség volt, az már el van érve. S a többi (bár legyen talán a leglényegesebb a programmban) ezen az úton már nem valósítható meg. Ezért érezzük a mozgalmat elsekélyesedettnek, feleslegesnek. S ez a mai hangulat némiképpen befolyásolja ítéletünket a mozgalom multját s régi képviselőit illetőleg.

Ilyen kissé talán melancholikus érzések fognak el, amikor ma a nő-mozgalomnak egy olyan kitűnő harcosa, mint Helene Stöcker hatvanéves születésnapja alkalmából a nyilvánosság előtt visszatekint pályafutására. Ez a kitűnő asszony az elsők között volt s mindig az első sorokban küzdött s ma is a leghaladottabb állásfoglalást képviseli, ami egyáltalában párton kivül lehetséges.

A mai fiatal leány, aki elvégzi a középiskolát, éppen úgy mint fiú testvérei s aztán beiratkozik az egyetemre, el sem tudja már képzelni, hogy mit jelentett ez a ma a világ legtermészetesebb dolga harminc-negyven évvel ezelőtt, amikor Helene Stöcker, ortodox kálvinista polgári szülők gyermeke, lépésrőllépésre harcolta ki magának az előítéletek sűrű erdején keresztül ezt a lehetőséget. Hány ilyen egyéni harc, győzelem és elbukás és elrontott élet szegélyezi az útat, amelyen ma már oly könnyű járni, éppen ezeknek a küzdőknek hála! Ma talán már csak falusi kis lányok érzik át igazán, akiknek még Ibsen is tud újat mondani.

A feminizmus első hőskorában, amelyben Helene Stöcker megkezdi tevékenységét, a hivatalos feminizmus meglehetősen hűvösen és tartózkodóan viselkedett a szerelem problémájával szemben. Ugy tett, mintha ez nem igen tartozna reá. Talán egészen helyes taktikai érzékből: a közvélemény még akkor annyira készületlen volt a téma felől őszinte szót hallani, hogy félt az egész nő-mozgalmat kompromittálja vele. Ezért maradt egyedüljáró, disszidens feministák vállára, akik, mint Helene Stöcker, merték vállalni a problémafelvetés ódiumát. Ma a kérdés nekünk megint nem úgy aktuális, ahogy akkor felvetették; de akkor az igazán őszinte s a dolgokat végiggondoló ember nem térhetett ki előle.

Hogy fog állani a szabad, szellemileg, anyagilag független nő a szerelemmel szemben? Ellentétben [áll-e e legnagyobb függőség a férfitől a nő szabadságvágyával? Lehetséges-e az önálló dolgozó nő és a szerető feleség és anya színtézise? Igenlő válaszát Helene Stöcker regényében (Liebe) és elméleti könyvekben adta meg (Die Liebe und die Frauen, Das Werden der neuen Moral, Erotik und Altruismus). Azért hogy ma ezekben a kérdésekben már csak tisztára gyakorlati problémákat látunk, amelyeket egészen csak a társadalmi kérdés teljes komplexumában lehet megoldani, mindez nem jelenti azt, hogy nem volt szükség elméleti, hogy úgy mondjuk szexuálfilozófiai fejtegetésükre.

S Helene Stöcker gyakorlatilag is síkra szállott a polgári társadalom keretén belül megoldhatónak látszó nő-problémákért. Eszközt is teremtett magának hozzá a „Bund für Mutterschutz”-ban, amely pár év alatt egy „Internationale Organisation für Mutterschutz und Sexualreform”-má nőtte ki magát. A polgári közvéleményt legjobban felforgatta az anyavédelmi szövetség működésében az a tény, hogy nem akart különbséget tenni törvényes és nem törvényes anya és gyermek között. Ez akkor még igen nagy dolog, forradalmi álláspont volt. Helene Stöcker magára zúdította vele az egész „jólnevelt” társadalom haragját. Az evangelikus nőszövetség tiltakozott az ellen, hogy elhagyják a „bukott nő” megjelölést s a német országos nőszövetség megtagadta az akció támogatását. Még a liberális sajtó se mert állást foglalni Stöcker mellett, akinek a személyét legközelebb érő támadásokat kellett elviselni. Legerősebb fegyvere volt a küzdelemben lapja, a ma huszonötödik évfolyamát járó „Die neue Generation”.

Egyben egyik legbátrabb organuma a német békemozgalomnak, amelynek Helene Stöcker szintén egyik legrégibb s legkitartóbb harcosa, egyike azon keveseknek, akiket a háború őrülete nem fogott el s aki kezdettől fogva tiszta fejjel és igazi magas emberséggel harcolt a békéért. A polgári világ keretei között, de mindig a leginkább baloldalon állók között, akik ha nem is lépnek át a forradalmi munkásmozgalomba, mégis látják, hogy eszméik a tőkés társadalomban nem valósíthatók meg s ezért ellenségei a világrendnek. Könyvében: Verkünder und Verwirklicher, amelynek első felében az erőszaknélküliség nagy amerikai harcosát William Lloyd Garrisont ismerteti, a második felében pedig Oroszországban tett látogatását írja le, tanulságosan mutatkozik meg ez a kiegyenlíthetetlen ellentét, amely minden polgári idealista akcióképességét megbénítja. (d. 1.)