H. L. Mencken, az American Mercury szerkesztője, kétségtelenül egyike a mai haladó szellemű Amerika legjobb fejeinek, akinek vesékig ható kritikája méltón állítható egy Sinclair, egy Lewes Amerikát leleplező írásai mellé. S ez a kitünő író, ez a kíméletlenül éles kritikus most elkövetett egy cikket, amely visszaejti a vérbeli amerikanizmus bárgyuságainak e kíméletlen kritikusát a százszázalékos (mert ott úgy hívják) amerikanizmus nívójára, amely Menckent legfélelmetesebb kritikusának tartotta. Ez a cikk roppantul érdekes először tartalma miatt, de talán még inkább mint kortörténeti dokumentum, dokumentuma annak, hogy minden zsenialitás, minden lelkes nekilendülés dacára milyen megbízhatatlan s negatív marad a „világnézetmentes” kritika, amely csak destruálni tud s ha egyszer véletlenül konstruktiv vágyak fogják el, vagy tehetetlenül áll vagy, mint most Mencken, visszaesik arra az alacsony nívóira, amely elleni harc volt minden értelme. A Mencken-eset iskolapéldája a L´art pour l´art terméketlenségének és időszerűtlenségének.

Mencken helytálló kritikának veti, alá cikkében az összes hivatalos békeakciókat: a Népszövetséget, leszerelést, háborúellenes paktumokat, stb., s teljes joggal megállapítja, hogy ilyen sánta eszközökkel nem lehet tartós értékű eredményeket elérni.

„Békepaktumok csak a romantikus lelkeket győzik meg, akik az olyan dolgokban, mint a szocializmus vagy a „New That Thought”-mozgalom hisznek. A leszerelési szerződések nem egyebek — akármilyen barátságosan veregessenek is a felek egymás vállára — mint eszközök arra, hogy az egyensúly-politika költségeit egy kissé leszállítsák. A nemzetközi bíróságok pedig, legyen bármi a céljuk, mind meghiusulnak azon a tényen, hogy csak jelentéktelen alkalmakkor lehetnek őszinték. Mind a három meg van már s mind a három láthatólag eredménytelen. Mint Hoover mondotta: „Még a fegyverkezési hullám sodor bennünket”. S világos, hogy egy ujabb nagy háborúba fog belesodorni”.

E helyes megállapítások után Mencken így folytatja:

„Mit lehet tehát tenni? Szerényen javaslom a Pax Romana új kiadását. Ez oly egyszerű volt s mégis évszázadokon keresztül csaknem tökéletesen bevált. Lényege volt: hogy egy nagyhatalom, amely jobban fel volt fegyverkezve, mint az összes többiek, megtiltotta a háborút a többieknek.

Ha két nép háborúba kezdett, azonnal beavatkozott, előbb segítette az eresebbiket a gyengébbet leverni, aztán elintézte az erősebbet. Az ő tilalma ellenére nagyobb jelentőségű szervezett harc tisztára lehetetlenség volt. Csak őrültek bocsátkoztak ilyen vállalkozásba s őrültségükből automatikusan és gyorsan kigyógyíttattak. Ott nem voltak előkészítő tárgyalások, nem kellett szövetségeseket tanácskozásra összehívni. Az egyetlen nagyhatalom megvizsgálta az esetet, kimondta és végrehajtotta az ítéletet. Lehetséges volna ma így eljárni? Kétségtelenül. Minden más tervezet erre megy ki; hibájuk azonban, hogy csak útak hozzá. De hol van ez a legnagyobb nagyhatalom? Már meg van: az Egyesült - Államok. A mai nagy nemzetek között egyedül az Egyesült-Államok az, amely az összes többivel felveheti a harcot. Az övé a pénz, a nyersanyag s van elég embere. Ha az Egyesült-Államok holnap az összes létező békepaktumokat és leszerelési megállapodásokat eltépik s e helyett felépítenek egy flottát, amely képes a világ felett uralkodni, a történelem három év alatt kész. Anglia nem igen tudná magát tovább tartani, a többiek pedig neki se mennének a küzdelemnek. Egy ilyen flotta, megfelelő légi flotta és egy nem nagy szárazföldi hadsereg ágyuinak védelme alatt garantált tartósbéke uralkodna a földön. Az ellenállás költségei elviselhetetlenek volnának. Kifizetné magát az összesek számára leszerelni s a népek éppen úgy mint az egyének erényt csinálnának mindenből, ami kifizeti magát.

De lehet-e abban bízni, hogy az Egyesült-Államok igazságosan vezetnék a világot? Talán. De miért emiatt gondokat okoznunk magunknak? Nincs olyan békejavaslat sem, amely teljesen igazságos lehetne. Egészen bizonyosan egyik vagy másik országnak adna ez is olyas valamit, amit egy másik ország feltétlenül magának kiván, elkerülhetetlenül véget vetne sok törekvésnek, amely ma szent sok ember előtt. Az emberiség problémája nem az, hogy egy tökéletes béketervezetet találjon, hanem egy gyakorlatilag keresztülvihetőt. Ime itt van egy, amely gyakorlatilag keresztül vihető — s évi összköltségei — még az Egyesült-Államok számára is — hamarosan jóval kevesebbek lennének, mint amennyit jelenleg elköltenek arra, hogy gamasnis idiótákat időnként Genfbe küldjenek”.

Ez a lényegében igen keserű írás jól visszaadja minden ország polgári szellemi elitjének mai hangulatát: a mélységes kiábrándulást a pacifista játékból. Mert mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy a mai kormányok álpacifista játszmáiból igen hamarosan kifejlődhetik a holnapi háború tragédiája. Ez az elkeseredett hangulat magyarázza lélektanilag Mencken eltévejedését, amikor a legvadabb imperialista és militarista álmokat felülmuló mammut-imperializmussal véli a világbékét megvalósíthatni. Mencken mind a kettőben téved: abban, hogy ez a Pax Amerikána megvalósítható volna s abban, hogy ez jó, csak jobb is volna a mai helyzetnél. A Pax Romana sem tartott örökké s a mai technikai eszközökkel biztosan sokkal rövidebb ideig tartott volna; ugy hogy Mencken Pax Amerikája nem biztosíta ná hosszú időre a békét s alig érne többet a Népszövetségnél. De ha megvalósítható volna: egy abszolut rendőrállam felér-e a veszekedés szabadságával? Megérné Európának a békét a százszázalékos Yankeek uralma? Annyira sülyedt volna már Európa, hogy létéért oda kell adja magát az amerikai kulturátlanságnak? A lényeg azonban még mindig nem itt van: Mencken nem látja, hogy tudat alatt az egész Pax Ame ricana gondolat nem egyéb, mint az oroszellenes blokk tetszetősebb s rejtettebb formában. Végeredmény ben a Pax Americana nem volna egyéb, mint a tőke nemzetközi katonai megszervezése a munka ellen: egy óriási, az egész földre kiterjedő tőke-internacionálé a munka internacionáléjával szemben. Ami létre is jönne, ha az ellentétek a kapitalista államok között nem volnának még nagyobbak, ha az imperializmus természetével nem ellenkezne a kiegyezés. Egészen addig, amig meg nem szünteti önmagát s meg nem nyitja az útat nem a Pax Americana vagy Europeana, hanem a Pax Mundi felé. (M. P.)