Az American Federation of Labor vasipari szakosztálya október 2.-án tette közzé évi jelentését, amely egyszerre a nagy munkanélküliség rémét festi a sokat magasztalt amerikai jólét és prosperitás horizontjára. A jelentés szerint a veszély abban áll, hogy az amerikai gyárosok ujabban egyre-másra nyitják a filiálékat a külföldön, sőt egész vállalatukat áttelepítik Kanadába, Európába, Argentiniába és Indiába, ahol olcsó munkaerővel dolgozhatnak, amelytől az Unió évi 55 ezerre leszorított bevándorlási kontingense megfosztja őket. Az amerikai munkások így egy szép napon arra fognak ébredni, hogy a gyárak kivándoroltak az orruk elől, munkalehetőségeik exportra kerültek a tőkével együtt s általánossá válik a munkanélküliség az Egyesült Államokban is.

Három nappal később, október 3.-án, a genfi Nemzetközi Munkaügyi Hivatal tanácsa kimondta, hogy hozzálát ahhoz az ankéthoz, amelyet Henry Ford kért az amerikai és európai bérviszonyok összehasonlítására, s evégből elfogadja azt a 25 ezer dollárt, amelyet Filene, az ismert amerikai közgazdász és Ford kebelbarátja erre a célra felajánlott. Első olvasásra úgy tűnik, hogy a két esemény között nincs semmi különösebb összefüggés, pedig egy és ugyanannak a nagyjelentőségű világgazdasági jelenségnek a megnyilvánulásai, amint erre az alábbiakból rájövünk.

Fordot és legfőbb gazdasági tanácsadóját, az állandóan emberbarátként emlegetett Filené-t természetesen távolról sem plátói szempontok vezették, amikor a csinos összeget orra elé tartották a genfi Nemzetközi Munkaügyi Hivatalnak. Az amerikai és európai munkabérek hivatalos öszszehasonlításával ki akarják nyitni a szemét az ó-világ munkásságának, rá akarnak mutatni arra, mennyire alacsony az európai munkás életszínvonala az amerikaiéval szemben s ezáltal egyszerre két legyet is szeretnének ütni: közreműködni abban, hogy az európai ipar konkurrenciája, amely csak a munkaerő olcsóbb voltánál fogva tudott ártani Amerikának a világpiacon, megszünjék, ezzel pedig másrészt növekedjék az európai tömegek vásárlóképessége, mert a mai elszegényedett és nyomorgó itteni tömegekkel a standardizált jenki-ipar igazán semmit sem tud kezdeni. Ez a logika nem új. Gorkij írásaiból tudjuk, hogy a cári Oroszország egyik legnagyobb és legmodernebb kapitalistája éveken át 20—30 ezer rubelekkel támogatta éppen a Gorkij és a nemrégiben elhunyt Kraszin révén a bolsevikek mozgalmát körülbelül ezzel az érveléssel: Nekem, mint nagy vasiparosnak, nem szalmagazdaságos Oroszországra van szükségem, hanem egy második Amerikára, amelyben az ipar minden ága a lehető legfejlettebb; az orosz gyáros ezzel szemben általában nem igazi, izig-vérig kapitalista, hanem parazita, aki uzsorásból lett nagyiparos s ezért csak az a fontos neki, hogy minél kevesebb, tehát primitívebb befektetéssel minél borsosabb profitot sajtoljon ki üzemeiből; nos, ahhoz, hogy a lomha orosz gyáripar hajtóerőt kapjon, erős és támadó munkásmozgalom kell, amely nem hagyja élősködni a munkáltatót, hanem elszánt harcokkal egyre többet csipeget le profitjából s ezáltal arra kényszeríti, hogy tökéletesítsen, állandóan racionalizáljon s így valóban megfeleljen történelemszabta rendeltetésének. — Ugyanígy Ford is le akarja törni az európai kapitalizmus parazitismusát s rákényszeríti az egyazon termelési feltételek melletti konkurrenciára, amelyből legmagasabb racionalizáltságánál fogva csak az amerikai ipar kerülhet ki győzedelmesen.

Ezzel az akcióval nem ellentétes hanem párhuzamos az amerikai ipar hóditó hadjárata és kivándorlása. Ennek odahaza viszont az lesz a kihatása, hogy a munka tartalékhadseregének növekedésével Amerikában lenyomni fog sikerülni a béreket, amelyeket jelentékeny részben az a körülmény hajtott magasra, hogy a munkásszövetségnek sikerült minimálisra korlátoztatni a bevándorlást.

Az amerikai ipar tehát nyilván világszerte nivellálni, helyesebben standardizálni akarja magukat a termelési viszonyokat is, hogy ez úton éppúgy uralja a világot, mint az Unió tőkéje.

Hogy az amerikai ipar kivándorlása valóban mennyire nagymérvű, kitűnik a newyorki „The Magazine of Wall Street” egyik utóbbi cikkéből, amely szerint eddig közel kétezer amerikai iparvállalat alapított külföldön fióktelepet, vagy költözködött teljes üzemével idegen államba. Ismeretes, hogy Ford egész traktoriparát Irországba telepitette át, mig a General Motors megvette a németországi Opel-műveket, természetesen korántsem azzal a szándékkal, hogy ezután is Amerikában gyártott autókat vigyen a német piacra. Más iparvállalatok Délkelet-Európába, a Közel- és Távol-Keletre s Indiába helyezték át üzemeiket, vagy azok jelentékeny részét.

Szóval Amerika, amely eddig huszonhét milliárd dollárnyi pénztőkét exportált, most ipari tőkéjét is mindinkább külföldre viszi s abban az irányban fejlődik, hogy elsősorban bankháza és nem műhelye lesz a világnak.

Óriási horderejű jelenség: nem Európa vándorol ki többé Amerikába, hanem megfordítva. S rövidesen talán Amerika hegemóniája alatt lesz egységessé a kapitalista világ ipari termelése. (Brassó)