Ma mán a kelleténél jobban ismeri mindenki a háború, a hősi-élet és halál rekvizitumait, ideje lenne talán már tovább menni és forradalmakba, európai csődökbe, Orgoványokba botlani, az utca és börze pénzháborúját rögzíteni és az utána következő életet kalandoraival és négereivel, sztárjaival és proletárjaival, részvényeivel és ghettóival, magzatmentő paragrafusaival és embertgyilkoló valóságaival. Röviden: a háborús regény után jöhetne a kor-regény, a. „háború folytatása más eszközökkel”, hogy egy közismert bölcsességet variáljunk. S tényleg: ezek a regények jönnek is. Az elején ott áll a paranoia sexualis fenegyereke Arnolt Bronnen hihetlen pózban, fasiszta etikával és misszióval. Regényének címe nem SOS, de O. S., nem lélekmentés, de Sziléziamentés (Oberschlesischer Selbstschutz) azaz: mentsétek meg a szenet a Kurfürstendamm bányabáróinak! De ez így csúnya, ez érthető próza, tehát: patriotizmus, új, titkos, ma már közismert, de modern írótól még fel nem avatott: a Fekete Százak, a Consul szervezetek, a Feme és egyéb szabadcsapatok irodalmi törvényesítése. A fasizmus etikája, melyet stílszerűen csak a paranoia sexualis irodalmi fenegyereke adoptálhatott. Ennek a perverzitásnak az amoralitása ott kezdődik, amikor kilép saját atmoszférájából és lélek- és eszmehóditó portyázásra indul és a tömeg, a munkás patriotizmusba való megtérését a bányabárók földjeiért való harcból vetíti. A kommunista Krenek egyszerre csak feleszmél: „Csodálatos, hogy mindehhez nekem is közöm van. Érezni akarom azt, ami fölöttünk van. Az iskolában hazának hivták. Talán még mindig így hívják”. És Krenek „kiszabadulva a munkástömegek kollektiv gépezetéből, beállt az ég felé lihegő föld vérfrontjába. És most először látta maga előtt az eszmét. Tévelygések és kerülők után befutott az egyenesbe”. Akárcsak Bronnen, aki szabódezsős lihegéssel, véres földszavakkal és bronneni harapós stílussal korszerű megváltó véreposszá avatja a bányabárók intrikáját és nem veszi észre, hogy a raffináltan becsempészett méhkaparás vérpatakján kivül sehol sem fakad könyvében egy csöpp vér, mert még a „hősök” is papirost rágva halnak meg nála: „Most, most érzem a haza nagyságát, a nagyság szándékát, a nagyság célját, a szabadságot”. Emberiség: nesze szabadság. Az ifju generáció, a modern író kínálja, neki elhiheted!

Nyájas olvasó egy percre sem lásd meg, hogy a nagy szekszuálforradalmár, az expresszionista lihegő, a jövő felé nyujtózó, az Annabergnél tovább már nem láthat, legfeljebb irigy düh-szemekkel Varsóig, de ami túl van a szénatmoszférán, az már tabu, az csak maradjon az öregeknek, a hiteseknek. Ezzel szemben Holitscher, tehát valaki a régi gárdából, mert mindig felelős, mert mindig korszerű volt: meglátja az igazán újat és ha idegenkedve is, de mégis megnézi és kóstolgatja ezeket a nyugati embernek már szinte kísértetiesen csodálatos más-embereket. A Bronnen esettel kapcsolatban, újból és újból le kell szegezni: épp a modernek, a valahai nagy torkúak, a család- és tekintélyrombolók, az embert — és vértlihegők azok, akik a legkevésbbé akarják meglátni az új orosz életkísérlet emberváltoztató tényét.

Két világ küzd egymással. A terhelt európai lélek kétségbeesésében öngyilkos módon ma egyre jobban a bronneni barrikádokra menekül. A fasizmus előtörése nem. frázis, de kitapinthatóan Európa utolsó aktivitása. A bronneni vérvirág, mely egyre jobban fertőz és mely ellen csak az új ember harcos aszkézise segit, az az aszkézis, melyről Holitscher könyve szól: „...mi az európai és amerikai életformákkal nem tudunk kibékülni. Épp azért nem is, esik nehezünkre lemondani Európáról”. De az európai embernek nehéz és ha egyszer el is szakadt beteges avatizmus húzza, csalogatja a pusztulásig. Lásd Heinz Pol még kormeleg politikai regényét: „Vagy-vagy”. Egy berlini kommunista képviselő kicsit kíváncsiságból, kicsit atrakciókép bekerül egy jobboldali politikai szalonba, kormányemberek közé, börzediktátorok közé. Érzi az atmoszféra veszélyes voltát: ez az. a világ, mely ellen napról-napra küzd és most íme bent van az oroszlánbarlangban. Nem történik semmi, csak a bankvezér felesége, az ünnepelt sztár kapaszkodik beléje és nem engedi, belecsókolja, beleeszi magát a vérébe és amikor ezzel készen van, jön egy másik nő és a radikális munkásvezér, aki a szociáldemokratákban csak „szmokingproletárokat” Iát, aki a saját soraiban a legjobban küzd a nyárspolgárság és azok ellen a proletárok ellen, akik még nem proletárok „de kivert kispolgárok falkája”, egy szép nap azt veszi észre,. hogy Bergande kis újja mindennél fontosabb. Fontosabb mint az egész marxi teória és gyakorlat. És akkor egyszerre beáll az undor, de már késő. A munkásság szemében máról holnapra „munkásáruló” lesz és amikor kiakar mászni ebből a hínárból, melybe mint egy alvajáró került, amikor aktivitását most még fokozottabban akarja az egy célra szugerálni, akkor éri a tragikus ütés: a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán bosszuló proletáröklök végeznek vele. És amikor Bergande jön, a büszke, a kékvér, a szűz, hogy az övé legyen, hogy csak uő lehessen, egyszer: ember — már csak a hullát találja. Werner v. d. Mühlen politikai szalonjában pedig tovább kotyvasztják a birodalom politikáját. Kár hogy ez a politikai regény ennyire regény. Kár, hogy Pol a regényt akarta mindenáron szerelmi tragikus pointirozással és szokványregényformában, mely nem szabadíthatta teljes életre a tartalmat, a lényeget: a vagy-vagy pörölyös tételét: két világ van, jobb és bal, vagy az egyikért élünk egészen vagy a másikért, de a baloldalról átsétálni a másikba: árulás, harcfeladás, harcszigetelés, kompromisszum, erkölcstelenség, melyért bünhödni kell. De itt a konfliktus elsősorban regénnyé élte ki magát és a tanulság nem kopácsol pörölyösen az olvasó agyában. Ettől az alaphibától eltekintve Pol könyve tényleg az első modern aktuális politikai regény. Az egész politikai üzem, a parlamentarizmus csődje, a háttér, oly erősen van reflektorozva, hogy a regény végeredményében az antiparlamentarizmus, sőt tovább menve a legalitás és illegalitás komplexumát vetíti.

Pol regényében a vagy-vagy nem robbant a kötelező elementáris erővel. Joseph Roth regényében ez az alaphiba még fokozottabban érvényesül. Itt is a „vagy-vagy” él, közelebbi megjelöléssel: jobb és bal, mégis a regényben ennek a lényegkülönbségnek semmi nyoma. A regény alakjaiban ott van az egész háború utáni kor, az infláció, a pénz, a kalandorok, csak épp az nincs meg benne, amit a cím sejttet, a két vagy-vagy a „jobb és bal” eredményt, tisztázást ígérő szembeállítása. Alakok vibrálnak, kiket csak ez a mostani konszolidált élet avathatott hősökké: ide-oda tántorgó és pénzbegerinceskedő urak, kalandorok, Femegyilkosok, kik magyar elvbarátaikhoz menekülnek. A típusok magukban hordozzák korukat, kilélegzik, kibeszélik, gesztusaik hamisítatlanok, de végeredményében ködalakok, tényleg létező regényfoltok az élet hullámzásában, elmosódók és újra összeállók. Viszont a tömegélet ellenáramát ezek hordozzák és tartalmatlanságuk pozitiv eredménye mindennél jobban mutatja a negatív korlemez győztes képét. Joseph Roth az emberábrázolás művésze, ezeket a konturnélküli alapokat pozitív módon ábrázolni, senki nálánál jobban nem tudja. Csak a vagy-vagy hiányzik, a kor teljessége, amit csak a cím sejttet, de ami a pontos karakterkonturozás közben elsikkadt. Talán a következő regény.... mert ez a mostani úgy végződik, mintha csak most kezdődne: „És így itt egy új fejezet kezdődik”. — És ugyancsak meg kell várni az új fejezetet Hermann Kesten-nél, aki első regényében (Josef sucht die Freiheit) már elérte az antipolgár destruáló formáját, de aki második regényében (Ein ausschweifender Mensch) sem tud még lényegesen többet adni. Tapogatózás, szalmaláng mindenbebotlás: a háború előtti ifjuság tipikus lelkivilága. Josef, aki megundorodott a családi hazugságtól, az egész polgári erkölcsszentélytől — könnyes kíváncsisággal keresi tovább a „szabadságot” és minél jobban kergeti, annál pontosabban ütközik korlátokba, börtönökbe. Mert: „mi az ember? Fogoly. Sokszoros fogoly, mindenütt fogoly”. És Josef, aki szabad akar lenni, egyre jobban kisiklik, tragikomikus körforgásban visszatér — a kispolgár szabadságvágyához: egyszerűen, elégedetlen ember lesz, savanyu el-elcsukló, könynyelmű és menekülőn ki-kitérő és újra visszazuhanó. Szabadság? „A szabadság: polgári előítélet”, mondja a regény mottójában Lenin. A mottó erejét nem birja irammal a regény. A negativ lemez újra erősebb: a szabadságvágy tartalmatlanul terjeng, még nincs cél, akarat, ami formába gyúrja, kikristályosítsa, nincs ami a felelős egyéni szabadság munkáját életre váltsa, életre ölje: tömegszabadság etikája. Kesten túljátékosan kezeli témáját, iróniája ostoroz, de nem rombol. A regény: intellektuális cserkészés a szabadság komplexumában, melyből hiányzik a tartalom, a valóság kontrolálható képe és így a legfontosabb a témakövetelte átütő erő hiányzik. De: az utolsó oldalakon Josef már a világháború első hónapjaiban tántorog, néha-néha fellobban, lázad, hogy a következő pillanatban fáradt mosollyal a földrehuppanjon. Talán a két regény után a folytatás — a háború és a forradalmak — a kényszer-kollektivitás ténye életfelelőségre gyúrja a céltalanul terjengő szabadságvágyat. (Stósz)

* Arnolt Bronnen: O. S. (E. Rowohlt” Berlin) — Arthur Holitscher: Es geschah in Moskau (S. Fischer, Berlin)— Heinz Pol: Entweder-Oder (C. Schünemann, Bremen) — Joseph Roth: Rechts und links (G. Kiepenheuer, Berlin) — Zipper und sein Vater (K. Wolff, München) — Hermann Kesten: Josef sucht die Freiheit.