A zálogházban sokan voltaik, a diák azonnal beállt a sorba és levetette a kabátját. Persze, huszonötödike van, a hónap vége, ilyenkor már általában elfogy az emberek pénze és a szegénység kellemetlen illata is jobban érzik rajtuk. A diák nagyon jól ismerte ezt a szagot sajátmagáról, de most, hogy a mások ruháiból es testéből jött feléje, mégis undorodva fordította el a fejét. A szegénység nem szégyen, nem bűn, csak betegség. Mint ahogy régen megkínozták az őrülteket s ördöngősöknek, boszorkányoknak, a gonosz lélektől megszállottnak tartották őket, mintahogy régen máglyára vitték az őrülteket, éppenúgy el fog érkezni jaz az idő, mikor belátják, hogy a szegénység is csak egy beteges állapot, amelyet gyógyítani és nem büntetni kell, belátják, hogy nem börtönökbe, hanem kórházakba vagy szanatóriumokba kell fektetni őket.

A diák előtt egy öreg néni feje hintázott jobbra-balra, mint egy falióra ingája, rozoga papirosdobozt szorongatott a kezében, amelyből időnként egy pár viseltes, kopott női félcipőt vett ki, körülvizsgálta és részvétet könyörgő, síró arccal mutogatta az előtte várakozó szégyenlős és gőgös embereknek.

A hivatalnok úr a fényesre mázolt asztal előtt ült, tollak, naptárak, vonalzók és az iroda egyéb magasztos titkainak társaságában, a hivatalnok úr összeráncolt homlokkal nézett az előtte hemzsegő népre és gondterhesen tisztította a körmeit. A diák mögé már újabb várakozók nyomultak, egy nyurga legény egész testével a hátára feküdt, az arcán óriási vörös pattanások pompáztak és a szájából vastagon ömlött a pálinka füstje.

A diák megszédült egy pillanatra, eszébe jútott, hogy legutóbb a revolverét hozta el ide és most mégis úgy érezte, hogy a fegyver a zsebében fekszik. A hivatalnok úr türelmetlenül néz le reájuk, talán nem is volt joguk ilyenkor ide bejönni. A hivatalnok úr egy hegyes, fénylő kis acélszerszámmal benyúl az újjai hegyébe, végigkaparja a körme alját és a kiemelt piszkot a fényes asztal széléhez keni. A diák látta az ajtóra akasztott táblán, hogy a hivatalos órák kettőtől ötig tartanak, most már fél három, talán már ki kellene takarodniok, ezt érzi ő maga is, hogy nem illik ebbe a fényes, exkluzív környezetbe, hogy úgy állnak itt, mint a versaillesi kastélyba benyomult sansculotte népség. Igen, igen, most kihúzza, a revolverét és a bólogató fejű néni válla mögül ráirányítja a fölényes hivatalnok úrra. A tokáján megy be a golyó, felforgatja a szemeit és meredt kezéből kiesik a maniküröző kés. Az elnyomott tömeg pedig egyszeriben öntudatra ébred, eldobálja az ócska ruhákat és rongyos cipőket, megrohanja a hivatalt és szétszórja az aktákat. Ő maga az iróasztalra ugrik és onnan harsogja az extátikus tömegnek, hány pénzesszekrényt törjenek fel, hány üzleti könyvet tépjenek darabokra. A szabadságtól megrészegedett emberek végül óriási trónt raknak össze a megkínzott könyvekből és a tetejére ültetik a diákot, aki megszabadította az emberiséget a hivatalnok úrtól....

...Az öreg néni visszakapta a pár cipőt és a diák alázatos arccal állott a hivatalnok úr elé. Az öreg néni szipogó orral és nedves szemekkel vitte a pár cipőt az öreg bácsihoz, aki a terem sarkába támaszkodva várt reá. Az öreg bácsi nagyon rendesen kikefélt felöltőt és nagyon piszkos kaucsukgallért viselt, megvigasztalta a nénit és szépen becsomagolta a cipőt.

A diák mélyen meghajolt a hivatalnok úr előtt, bemondta a nevét és csendesen megköszönte a kapott pénzt.

A két öreg elindult kézenfogva, hogy a vízbe öljék magukat. Künn az uccán rövid szoknyákban járkáltak a polgárok asszonyai. A szoknyájuk olyan rövid volt, hogy a térdeik fölött szabadon hagyta a harisnyakötőjüket. Ebben az időben jött divatba a harisnyakötőket valódi drágakövekkel díszíteni.