Most, hogy tragikus körülmények közt meghalt s egy egész sereg magyar toll elsiratta pár meglepő vizióban idézve alakját, még most sem tudta meg az ember valójában, hogy ki volt. Páratlan szerkesztői talentuma maga volt a szokatlan a magyar írás történetében és az a már aszketizmusba hajló tartózkodás, amivel a tollal szemben viselkedett. Az volt a különös és a kísérteties, hogy szinte az egész életén át hallgatott, még akkor is, amikor a leghevesebb irodalmi zajlások és összeütközések ágaskodtak körülötte és a Nyugatja körül. Az volt a csoda, hogy sohase írt, még ha akármilyen kézenfekvő magyarázatot is lehet erre találni. Ez a hallgatása mindenesetre erény és termékeny erő volt s talán hajtóerő is, akkor, amikor mindenki irt, — ő azonban, a század elejei magyar irodalom egy kertbe varázslója — hallgatott. Mert az érdeme valószinűleg csak ez marad. Az újkori magyar szó történetében egy nagy generációt szedett össze. Valahol a század elején vájt fülekkel ült valami rejtett iróasztal előtt s amikor még senki semmire se neszelt, ő már hallott, hangokat és sóhajokat, a század elejei Magyarország hangját s azután elindult ezeket a hangokat összeszedni s a maga aparátusával megnövelni s minden felé hallhatóvá és visszhangossá tenni. Az ilyesmire nyilván csak varázslók és hasonló megszállottak képesek, akik valamiben a titokzatos idő látható utitársai, vagy pedig maguk a megelevenedett démonok, akik megszólaltatják a némákat. Valami démoni különben is volt benne. Akár vénen, akár ifjan álltál eléje, akár elfogadott, akár visszautasított kéziratról volt szó, az élményben, amelyben felszívtad lényét, a pillanat örvényei közt, látnod és érezned kellett a történelem eszközévé lett kortársat s valami — jobb magyar szó hiányában — Unheimlich erőt, mely sugárzott belőle. Nem volt szép, de csúnya. A fogait láttad és a pápaszemét és az ősz haját és a szemei fehérjét, a villogó szemét, amit papos lejtésű, de mindig apodiktikus hátterű szó szelídített el. Az egész ember inkább maszkra, mint emberre emlékeztetett. S talán maszk is volt. A magyar írás történetében az élő maszkot öltött kényszerűen szükséges alakító és életrehívó erő.

A maszk azonban bizonyos összefüggések közt az ember s főként maszk volt az ember anak az irodalomnak a szelleme szerint, amit Osvát életrehivott. A gyér naturalizmusból impresszionizmusba, onnan meg stílromantikába és elefántcsonttoronyba, majd pedig a kísérleti realizmusba hajló örök keresés nem is jelenthet mást, mint a maszkká különített művészet örök kergetését. A Jelek és Hangok kultuszát, ami végül is kizárólag csak magához a maszkhoz tapadt, — a valóságot pedig vagy elejtette, vagy kikerülte. Viszont azokban az időkben nem is csinálhatott mást s főként nem csinálhatott mást a Szerkesztő, aki a század elejei magyar irodalom áradását elindította, — a partok és medrek szabályozását azonban átengedte másoknak. Ő csak az elemeket szabadította fel, — eleinte természetes érzéssel s a küldetés még romlatlan hevületében, később már mesterség-szerűen, mint az új magyar irodalom köztudomással hivatalosnak ismert bábája. Kétségtelen: jó lett volna ha ír is, mert az a sok ellenmondás, ami a Nyugatban, mint szerkesztési objektumban természetszerűleg felidéződhetett, redukálódott volna. Minden szándék irásbeli vállalása az ellentmondások jó sorát küszöböli ki. Ő azonban többet vállalt, mint ezt vagy azt a véleményt, ezt vagy azt a megállapítást. Hozzáképest körülötte az új magyar irodalomban mindenki csak részletmunkát végzett. Osvát viszont valahogy az egészet csinálta. Mellette mindenki más vagy lírikus volt vagy regényíró, vagy kritikus, ő azonban mindezeknél több: egy egész irodalmi korszak, minden értékével, de a kaotikusságával is. Ugy, ahogy volt csöpp sötét emberkeként kapucinerei közt a magyar Infernóban és Paradisóban, a magyar irodalmi kávéházban egy egész korszak megelevenedett és láthatóvá lett irodalmi ízlése volt, aki körül az irodalmi időt nem lehet majd máskép nevezni, mint úgy, hogy „Osvát kora”. Ez a kor az ízében és a szellemében azután mindenben azonos vele: a démónitásban ugyan úgy, mint a pontok felrakásában. Ez a kor akkor volt fiatal, amikor ő és akkor volt a tetőpontján, amikor ő s most, hogy Osvát agyonlőtte magát, — világos, hogy ezzel a generációval is valahogy valami ilyesmi történt. Hogy a pillanatok nem esnek össze s hogy Osvát egyéni bánata utján ment a halálba — ezek csak más vetületei ugyanannak a lényegnek s a lényeg az, hogy Osvátnak már nem volt miért itt maradni. Az a Nyugat már rég nem volt, amiért még néki — egyebeken kivül — érdemes lett volna élni. Ha mást mondott is, ő kétségtelenül úgy láthatta, hogy a Nyugat is s így az ő kora is elmult. A Nyugatban és a Nyugat körül olyan nagy sivárság ásíthatott rá, amitől már félt. Osvátot az önmaga megszüntetéséhez valószínüleg azok az erőelapadások is vezethették, amik jóval előbb már elapasztották azt az irodalmat, a melyiknek ő egyik gyökere volt. A század elején kicsapott nagy átalakuló magyar irodalmi erő a háború után elégett, előrlődött, elmorzsolódott. A démon körül az összefüggések is démoniak. Mindig az az erő fogyasztja el őket, amelyik a világba kergette. A Nyugat irodalmának, hőskorabeli értékeinek elapadását, elfakulását követte ennek az irodalomnak az életbe vezérlő nagy Kertésze is. Ma már valószinüleg vasa valóság és az a művészet, amit ő szeretett, halott. Azt a művészetet elírta és elárulta az idő. Osvát halála egy sajátos magyar irodalmi szellemiség halála is. A Nyugat címlapját befelé lehet fordítani. Ami ezután történik az már Osvát nélkül történik s ez azt is jelenti, hogy minden véglegesen más lesz. Olyan is amilyennek ő már nem akarta. Egy ezredrésznyit bizonnyára ez elől a Nyugat elől is futott... (Kolozsvár)