Hogy Magyarországon fejlett piktura van, azt régen tudtuk. Nem régi keletü ez a magyar festő-mozgalom, de viszont az utolsó három-négy évtizedben oly erőteljes, hogy nem egy nyugatabbra fekvő országéval felveszi a versenyt. De általában ezt a festészetet nem tartottuk magyarnak, inkább csak magyarországinak. Azt fejezve ki ezzel, hogy úgy éreztük, nem egyéb lényegében, mint a nagy nyugati vezető népek között megszületett képzőművészeti irányok lecsapodása a magyar kulturterületen. Arra, hogy a nyugati irányok magyar utánérzéseiben megnyilatkozik valami közös és magyar, nem is igen gondoltunk. Arra pedig még kevésbbé, hogy ez a közös magyar sajátosság egész ujabb képzőművészetünk fejlődésén át végig kisérhető, tehát, hogy lenne egy sajátosan magyar festőművészeti stilus.

Annál meglepőbb, ha jön egy izzigvérig modern gondolkozásu műtörténész, aki teljesen otthon van a modern európai festészetben s azt állítja, hogy van modern magyar festőművészeti stilus. Mintahogyan Kállai Ernő az Uj magyar piktura cimű könyvében (megjelent az Amicus kiadásában, Budapesten) a 19. és 20. század magyar festészetének részletes analízise által azt igyekszik kimutatni, hogy van benne valami sajátosan nemzeti összetevő, amely a nyugati irányok minden utánérzése dacára külön egyéniséget, egy nemzeti vonást kölcsönöz neki.

Kállai könyve az első nagyobb arányit kísérlet a, magyar festőművészet összefoglaló, organikus tárgyalására. Eddig inkább csak monografiákkal rendelkeztünk érdekesebb festőinkről, de olyan kísérlettel, amely egy összefüggő világnézeti egészbe próbálná foglalni a magyar festőmüvészetet, Kállai könyve előtt nem bírtunk. Kállai kimondottan az összefüggéseket keresi, könyve az ujabb piktura fejlődéstörténetének és stiluskritikai elemzésének készült, amely elsősorban sajátosan magyar stilusjelenségek nemzeti és társadalmi összetevőit keresi, a művész egyéniségeket közösen determináló társadalmi és nemzeti foglalatot.

Festőművészetünk a 19. század második felében kezd jellegzetes magyar vonásokat ölteni, azóta bontakoznak ki fokozódó tisztaságban és sokoldaluságban a magyar festőművészet) stilus jellegzetes vonásai. Az ujabb magyar piktura reprezentatív értékei már nem állanak — minden idegen hatás dacára sem — ötletszerűen és véletlenül a nemzeti kultura körén belül. Amióta a 19. század második felében a magyar festői stilus néhány lényeges vonása a vászonra került, azóta ezek a hatást és alaptónust jelentő vonások a feltétlen lélektani alkalmazkodás, a stilusérzés Wahlverwandschaft és logika rendjén irányítják a magyar piktura fejlődéstörténetét. Hiába járnak a magyar festők Párisba és Berlinbe, Cézanne és Matisse, van Gogh és Gauguin, Picasso és Gleizes világa felett végül is urrá lesz a bőséges nedvü és dús materiáju hazai természet.

Kállai könyvében ezt az áthasonulást próbálja nyomon követni. Azt keresi, hogy miként öltenek a nyugati modern művészeti törekvések, a sajátos magyar stilustendenciák kezén szükségszerűen ilyen vagy olyan testet. Rá kiván mutatni a különböző irányú és egyéniségű kreációkban nyilvánuló közös stílusbeli lényegre, benne a sajátos magyar nemzet- és társadalomlélektani összetevők funkciójára. De hangsulyozza — s ma erre szükség van, — hogy mikor nemzeti sajátosságokról szól, „nem a liberális polgári illuziók vagy a fajvédő reakció értelmében való fogalmakat” honorál. „Az osztályokban tagozodó társadalom egészére kiható, egységes nemzeti kulturáról beszélni igen késői felujítása volna romantikus történelmi konstrukcióknak. Uj pikturánk magyar, de polgárian magyar művészet. Sem a magyar paraszt, sem a magyar munkás élete, gondolat- és érzésvilága nem ölt testet benne. Ha csak nem polgári intellektuelektől származó értelmezések alakjában... A magyar fajiság gondolatát annyiban látom reális élet- és kulturtényezőnek, amennyibben a Petőfi—Petrovicsok, a Munkácsy—Lieb Mihályok, Rippl—Rónaiak, Iványi—Grünwaldok, Kernstock Károlyok, Perlrott—Csabák és a többi idegen származásuak műve is magyar faji sajátosságokon épül, — a környezet és a történelem beolvasztó hatásának jóvoltából”.

A magyar temperamentum az, amely művészeink különböző stílusainak magyar izű egységet ad. Kállai ezt a magyar temperamentumot a test- és lélekszervezet szilaj dinamikájában, a hirtelen lendülő élmények heves iramában látja. De van ennek egy ellenlábas összetevője is: keleties nyugalom, amely szeret tunyán sütkérezni érzékei forró pompájában, emésztő passzivitás, amelyből váratlan fordulattal pattan ki a felszabadult elevenség duhaj paroxizmusa. Két veszedelem fenyegeti állandóan a magyar temperamentumot, irja Kállai, egyrészt a szertelen életigénylés káprázata, másrészt a csüggedés éjszakája. „Mind a két véglet a parttalanság´ és tagolatlanság csődjét jelenti az életérzés ritmusára nézve. Az aktivitás mohó lelkendezése szétszórja, atomizálja az élményt, vagy olyan kilengésekre ragadja, mely messze elrugaszkodik minden tartalmiságtól. A tulfütött érzékiség viszont ólomsullyal nehezedik minden impulzusra, mely mozgást, lendületet jelentene. Nincs szerencsétlenebb emberi problematika a magyar akarat immanens tragédiáinál... A magyar jellem alapvonása, hogy akaratának kitartó és megvalósitó ereje ritkán áll arányban a vérmes perspektívákkal, amelyeket temperamentumos lelkesedése látni szeret és ösztönéletének fullasztó nehézvérüségével, mely oly végzetesen szokott urrá fajulni jobbik esze és lelke felett. Még a cselekvőképességeinek teljes hatalmában álló magyar akaratot is mindig komplikálják és terhelik belső gátlások”.

Milyen festői stilus következik e temperamentumból? A magyar temperamentum, irja Kállai, sajátos vegyüléke a józan valóságra, irányulásnak és a romantikus érzelmességnek. Festőművészeiét is egyrészt a természethez való ragaszkodás, másrészt az erős kifejező törekvés jellemzi. Rapszodikus hajlamainkból következőleg egyenletes kiképzett stílusra kevés példa van festőművészetünk történetében. „Ha életérzésünk szenvedélyes vagy cselekvő teljességéből alkotunk, egyenesen mohó vággyal öleljük a teret és zsufoljuk a plasztikát. Fakturánk, viruló színeink, erővel teljes formáink csak úgy duskálnak a sűrű zamatos materiában... A szerkezet szigoru kötött törvényeinél jobban szeretjük az elemek szabad csoportosulását... Ösztöneink fojtó sulya többnyire mély sötétlésekben érezteti hatalmát, melyekből a világos tagozatok tudatot, aktivitást kifejező erővel törnek elő: a magyar festőművészetben a clair-obscur mind a mai napig fontos szerepet játszik... A mi temperamentumos, oldott festőiségünk sok pompás rögtönzést, hallatlanul koncentrált, szenvedélyes expresszivitást jelent, de tömérdek pongyolaságot is egyuttal és élményenergiák, festékanyagok bünös pocsékolását... A legnagyobbfoku mozgalmasság és zsufoltságában fojtott energiáju dinamika annyira jellemző magyar példáit festőművészetünk egész fejlődésén végigkísérhetjük, fel egészen a legujabb konstruktivista törekvésekig”. – d. l.