A kérdés, amelynek aktuálitását megokolni nem kell, ez volna: milyen, szerepet játszott a történelemben a tudatos faji érzés”? Milyen gyakran mozdította elő a faji öntudat a barátságot hasonló faju, vagy az ellenségeskedést különböző faju népek között? Közismert tény, hogy vallási gyűlölet milyen hatalmas szerepet játszott különböző időkben a nemzetközi viszonylatokban. Vajjon föltehető-e, hogy a fajok egymásiránti szimpátiája vagy antipátiája ugyanilyen mértékben szerepelt, mint mozgató és cselekvő erő a nemzetközi politikában? Kétségtelen, hogy a kérdésre csak a történelmi események alapos kritikájával lehet rávilágitani, ha kikeressük a történelemből azokat az eseményeket, amelyekről feltehető, hogy mozgató erejük a faji érzés volt.

De mielőtt a kérdés megfejtéséhez hozzáfognánk és a külömböző történelmi eseményeket felsorakoztatnánk, szükségesnek mutatkozik, hogy a faji érzést szükebb értelemben megkülömböztessük és elválasszuk két olyan érzéstől, amellyel gyakran és könnyen összetévesztik: a törzsi-ösztöntől és a nemzeti érzéstől. Törzsi ösztön alatt értjük azt a természetes hajlamot, amely az embereket azokhoz vonzza, akiknek külseje, nyelve, szokása és különösen vallási ceremóniája az övéikkel hasonló. Azokat a kisebb egyesüléseket, amelyekkel az ember szociális megszervezkedése megkezdődött, mint genteket Itáliában a klánokat a keltáknál és a törzseket a többi népeknél, a hasonló egyesülésekkel szembeni védekezés tartotta össze és mindegyik egy-egy nagy családot képezett. Sőt nagyon gyakran vérrokonoknak tekintették magukat, akik egyazon őstől származnak; a kapcsolat köztük nagyon erős és a törzs, de főleg annak főnökével szemben a kötelességtudás igen nagy volt. De viszont ezek az egyesülések vagy törzsek se fajilag, de sőt: még nyelvileg se külömböztek gyakran a többi törzsektől és mégis: nagyon sokszor sokkal nagyobb gyűlölet és ellenségeskedés volt köztük, mint az idegenfaju törzsek között.

A nemzeti érzésben, — amely a szociális fejlődés magasabb fokozatát mutatja — lehet része, ha nagyon kis mértékben is, a faji elemnek. Ez az érzés, a közös nyelv és irodalom, a hagyományok és a közös hősi mondák vagy emlékek, a nemzeti erőben és sokszor a nemzeti „küldetés”-ben való hit együttes produktuma és ha a faj vagy nép elbukik, ez az érzés sokszor képes az erők hihetlen felfokozására. A nemzeti érzés erősödése sok elbukottnak hitt népet emelt már fel. És mégis: vannak nemzetiségek, amelyek külömböző faju és nyelvü emberekből állanak, mint pl. Svájc, Belgium és Kanada és vannak hasonló faju népek, amelyek külömböző, — sokszor ellenséges nemzetekre oszlanak, mint pl. Délamerika köztársaságai. Amidőn tehát a kérdés megvizsgálását tüztük ki célul, akkor elsősorban a népek életét vizsgáljuk meg és nem a fajokét, mert csak így jutunk közelebb annak megállapításához, hogy: mennyiben befolyásolta a népeket történelmi pályafutásukon és külpolitikájuk cselekvő tényezőiben az a tudat, hogy az emberiség egy bizonyos fajához tartoznak?

Az ókorral kell kezdenünk. Ez a kor telve van küzdelmekkel és egyenetlenkedéssel. „A háború — mondja Plato — természetes viszonyt képez az öszszes városok között.” Az idegent már eleve ellenségnek ´tekintették. Az ókor végnélküli háborúi között — akár a törzsek közötti rablóhadjáratokra, akár a már jobban szervezett városok és királyságok közötti hóditó hadjáratokra gondolunk — volt nehány olyan, amelyet különböző faju nemzetek vivtak egymás ellen. Ilyen természetüek voltak Thotmes és Ramses egyiptomi királyok, valamint Assyria és Babylonia uralkodóinak hóditó háborúi. Nemkülömben ilyenek voltak Perzsia achÃämenidiai királyainak hadjáratai Egyiptom ellen. Mindezeknél a hadjáratoknál azonban a faji érzés egyáltalán nem játszott szerepet, mert ezek tisztára hóditó kísérletek voltak. Bryce, aki a kérdéssel először foglalkozott behatóbban az 1915 februárban a londoni egyetemen „Race Sentiment as a Factor in History” cim alatt tartott előadásában, különösen három népet jelől meg, amelynél ebben a régi korban is már a faji öntudat létezése valószinünek mondható. Egyike ezeknek a népeknek a föníciai volt. Amidőn a perzsa királyok Tyrus és Sidon föníciaitól, — akik hübéreseik voltak — azt követelték, hogy a háborúikban egy-egy nagyobb hajóhaddal támogassák őket, a föníciaiak, — akik egyébként szívesen mutatkoztak hajlandóknak tengeri ellenlábasaikkal, a görögökkel, megütközni — azt a kikötést tették a perzsáknak, hogy hajóhadukat nem szabad a karthgóiak ellen felhasználni, mert azok törzsbeliek voltak, akikkel barátságos viszonyt tartottak fenn.

A második nép a görög volt. Szellemi felülemelkedeltebbségük tudatában lenézték összes szomszédaikat, még az itáliaiakat is, akik később legyőzőik lettektek. Amolyan panhellén érzés-féle hatotta át őket, amely a legtöbbjüket öszszehozta, hogy előbb Dáriusnak — ós később Xerxesnek ellentálljanak és amely olykor-olykor egy-egy várost arra indított, hogy egy másiknak a perzsák ellen segítséget nyujtson ; de ugyanezek a városok ugyanolyan gyakran és elkeseredetten harcoltak egymás között és egymás ellen is. Theba és Plataea ugyanugy gyűlölték egymást, mint a görögök a barbárokat.

A harmadik nép, amelynél nagyon erős faji és nemzeti öntudat alakult ki: a zsidó volt. A zsidó nép történetében sok olyan vonást találunk — mondja Bryce — amelyekből a szomszéd népekkel szembeni faji antagonizmusra lehet rámutatni, vagy legalább is: következtetni. Josua könyvében, — amely bizonyára az utókor számára írt krónikának van szánva — leírva találjuk azt, hogy a meghódított Kanaánban talált lakosságot a hóditok elpusztították. Saul király Gilboa végzetes harcmezején inkább fegyverhordozója által akar meghalni, semhogy a filiszteusok kezébe kerüljön. És mégis: Izrael népe nagyon gyakran mutatott hajlandóságot, nemcsak házasságra lépni az őt környező bálványimádók leányaival, hanem azoknak isteneit is elfogadta imádata tárgyául. És a királyok uralmának befejezéseig nagyon sokszor meddően kísérelték meg a zsidók prófétái, hogy őket az egy Isten imádására visszatérítsék. Mindebből csak kisebb része a zsidóságnak képezett kivételt. Edom, Moab, valamint az ammoniták származásilag egyazon törzsüek voltak a zsidókkal és mégis: hihetetlenül nagy volt a gyűlölet közöttük és a zsidók csupán egy határozott isteni tilalom következtében nem támadták meg őket. Ez a tilalom, — ha a közös származásban is leli gyökerét — mégsem csökkentette a gyűlöletet közöttük. Sohse jutott eszükbe ezeknek a népeknek, hogy az asszyrok ellen egymásnak segítséget nyujtsanak.

Midőn a történelem függönye Italia fölött fölgördül: olyan népeket és városokat találunk, amelyek egymástól nagyon külömböznek nyelvben és származásban. A latin származásuakon kívül, délen görög bevándorlókat, míg északon etruszkokat és valamivel később galliaiakat találunk. Szakadatlanul háborút viseltek egymás között és mégis ezeknek a harcoknak a legnagyobb megerőltetéssel sem lehet a faji külömbözőséggel okát adni, aminthogy ezekről sokkal kevesebbet tudunk, mint ahogyan az etnológusok szeretnék. Róma (amelynek a lakóssága szintén külömböző fajokból tevődött össze) hóditó hadjáratainak évszázadaiban egyáltalán nem tudjuk felfedezni a faji antagonizmus inditó rugóját. Semmilyen nép nem volt büszkébb, mint a római és semmilyen népnek nem volt több oka erre. Erejének teljében, hatalmának tudatában, amikor világuraló volt: semmilyen megvetést nem mutatott és semmilyen faji gyűlöletnek nem adta tanujelét a meghódított procinciák lakósaival szemben. Nagyon keveset tudunk arról, hogy a meghódított tartományok lakósai fellázadtak volna, legalább olyan mértékben, amilyent sértett és nagyon megbántott nemzeti érzés szokott kiváltani. A karthagói semiták ellen folytatott hosszú és rettenetes háború ugyan a fajok háborúja volt, de ez a harc az uralomért folytatott harc volt, nem pedig az itáliai fajnak a harca a föniciai ellen. Ama nagy költők közül, akik az irodalmi Róma díszét képezték: csak Lukrecius volt született római. Virgilius és Catullus valószinüleg kelta volt, mert az egyik Mantuából, a másik Veronából jött. Ovidius az adriai tengerpartbeli Peligniából származott. Propertius ambriai volt, Horatius egy apulini felszabaditott rabszolgának a fia, míg Seneca spanyol származásu volt. Statius Nápolyból, Juvenal Aquinumból került Rómába. És mégis: ezeknek egyike sem volt kitéve megvetésnek azért, mert nem római származásu volt. Amikor Róma az imperialista törekvések felé tendál, minden hivatal — még a császárság is — bármilyen származásu egyén előtt nyitva állott. Traján császár — Augusztus után a legnagyobb uralkodó — spanyol volt. Róma csak két fajjal szemben idegenkedett valamelyest. Az egyiptomiakat antipatikusnak tartották — beképzeltek és izgágák voltak — és ámbár Isisnek és Serapisnak nagyon sok követője volt Rómában, mégis a memphisi állatimádással szemben idegenkedéssel viseltettek. A zsidók sem voltak kedveltek, nem azért, mert más fajhoz tartoztak — mondja Bryce, — hanem olyan okoknál fogva, amelyek inkább dicséretükül szolgálnak. Szorgalmasak és törekvők voltak, összetartottak és segítették egymást. Mert nem akartak bálványimádók lenni, felhányták nekik, hogy nem akarnak az emberi közösségbe beleilleszkedni. És mégis nem volt kicsi ama művelt rómaiaknak a száma, akik a zsidósághoz — a kereszténységet hosszú ideig, a zsidóság egyik válfajának tekintették akkortájt — vonzódtak.

Tacitus csodálja a germánok erényeit akkor, amikor ezek már Róma északi határait veszélyeztetik. Claudianus a vandál Stilicho bátorságát énekli meg legszebb költeményeiben. A modern ember a „népvándorlást”, amely a gótokat és longobárdokat Itáliába, a vandálokat Afrikába, a nyugati gótokat Spanyolországba, a frankokat Galliába és az angolokat Británniába kergette: egy hatalmas, gigantikus méretü népmozgalomnak tekinti. Kétségtelen, hogy ez az is volt, de. az akkori ember nem érezte, nem látta annak. A római provinciák lakói csak azt látták, hogy a benyomult hódítók a római művészeteket megcsodálják és igyekeznek Róma vallását fölvenni. Alig akadt egy-két írója annak a kornak, aki az ellenszegülés érzésének adott volna kifejezést, vagy pláne, hogy a gyűlölet magvát hintette volna el a teuton és latin népek között. Az ujonnan benyomult hódítók — a vad hunnokat kivéve — tisztelettel és hódolattal viseltettek az ott talált civilizációval szemben és elenyészően kevés az, ami abból lerombolódott.

A középkorban megint egy új világot találunk, amelyben a népek és emberek közötti ellentét komoly vallási okokban keresendő és amelyben a külömböző népek közötti ellenséges — vagy barátságos viszonyt még kevésbé determinálták faji indítékok. A szakadatlan háborúskodások kora ez, amelyben, — ha az embereket nem a hadizsákmány vagy a hóditások kilátása kecsegtette — tisztára csak a vallásért indultak harcba. A közvetlenül Mohammed halála utáni arab betörés óta Syriában, egészen az 1912 évi Balkán háborúig egy csak ritkán félbeszakadt küzdelem folyt a kereszténység és az Islam között. A keresztények nem tudták — és ha tudták volna sem igen törődtek volna azzal, — hogy arab, mór és török ellenségeik milyen fajhoz tartoztak; a harcra elegendő ok volt már az, hogy Mohammed követőivel állottak szemben. „Hitetlenek!” ez volt a jelszó mindkét ellenséges félnél. Az Islam kebelén belül se akkor, se későbben nem volt meg a faji külömbözőség tudata. Hogy egy sötétebb bőrszín az antik világban se váltott ki valami különös ellenhatást — Homeros látogatóba küldi Zeust és a többi isteneket az aetiópiaiakhoz — ennek oka abban rejlik, hogy akkortájt kevés sötétszínü ember jutott még el a civilizált országokba. De se a néger fekete bőre, se annak a mienktől elütő vonásai nem hatottak visszataszítóan a muzulmán országokban, Egyiptomban, Perzsiában vagy Törökországban. Az igazhit előtt nem létezett fajkérdés. Kétségtelen, hogy a török nem örvendett nagy szeretetnek se a perzsáknál, se az araboknál, mert mindkét nép félt a török kegyetlen akaratától és megvetette annak nálánál magasabb intelligenciáját. De ez a népszerűtlenség mégse váltotta ki az arab elemek összefogását a törökök ellen, míg a perzsák ellenséges indulata a suniták és siiták vallási harcában találja magyarázatát. A világháború elején olvashattuk, hogy Irák nehány törzse — épen, amikor a britt csapatokhoz akart csatlakozni, hogy a törökök elleni harcban résztvegyen — elállt attól, mikor tudomására jutott, hogy a török szultán, mint kalifa „Jehad”-ot hirdetett a hitetlenek ellen. A vallás az irányadó volt mindenkor.

A kereszténység kebelén belül voltak ugyan u.n. nemzeti háborúk, amelyek a faji konfliktusok látszatával birtak. A német császárok ama évszázados küzdelme azonban, — amely a hatalmuk feltámasztását célozta Itáliában, •— amint azt Bryce nagyon helyesen megállapítja — nem a latinok és a germánok közötti faji ellentétek háborúja volt, hanem az egyházi és világi uralom küzdelme a hatalomért, aminthogy mindkét oldalon találunk olasz fejedelmeket és városokat küzdeni. Dante, a nagy olasz hazafi, üdvözli VII. Henrik német császárt Itáliában. Németek és olaszok között nem volt gyűlölet, legalább olyan mértékü nem, amilyenról a mult század óta tudunk és amelynek magyarázatát az osztrák kormányzóknak Milánó és Velence rémuralmában találjuk. De az Anglia és Franciaország közti hosszú háborúkban se tudnánk nemzeti ellentéteket, mint inditó okot, felfedezni. III. Eduard és fiai épen annyira voltak franciák, mint angolok és volt egy francia biborosérsek, aki orleansi Johannát — valószínűleg angol nyomásra — halálra ítélte. Annak, amit Dante, mint korárának legnagyobb gyűlöletét kiemeli „a büszkeség, ami az angolokat és skótokat őrültté teszi” semmi köze nincs a fajkérdéshez, mert mindkét nép ugyanazt a nyelvet beszélte és ugyanazokkal a jellemvonásokkal birt. Igy pl. nem léteztek a XV. és XVI. században elkeseredettebb ellenségek, mint a dánok és a svédek, annak dacára, hogy közelebbi rokonai voltak egymásnak, mint Európának bármelyik két népe.

Nem kevésbé jellemzők a középkori zsidóüldözések. Minden kétségen felül álló tény, hogy ezeket csakis a vallási türelmetlenség váltotta ki. Az antiszemitizmus faji alapon csak a XIX. század terméke, aminthogy az antiszemitizmust, mint gazdasági féltékenykedésnek mellékvágányra való eltolását csak az utolsó nehány évtized tette oly hangossá.

A XVI. század vallási forradalmával kezdödnek meg Német-, Francia- és Angolországban a vallásháborúk, amelyekbe belejátszott a spanyol-, osztrák-, francia- és a kisebb német államok uralkodóinak nagyravágyása, de nemkevésbé mozgatták ezeket a külömböző kormányok intrikái is és a vallási ellentétek oly nagyok voltak, hogy azoktól a faji öntudatra való ébredés képtelen volt érvényre jutni. Tény az, hogy minden faj magában is több részre volt választva, a harc minden fajban önmagában és nem a külömböző fajok között dult, mert ha a protestáns elemek inkább tulsulyban voltak is a germánok között, mint a keltáknál vagy a latin országokban, mindazonáltal a germán Antwerpen, Köln és München katholikus volt, míg a franciául beszélő Genf, Wallis, továbbá Franciaország déli része és Piemont túlnyomórészt kálvinistának vallotta magát. Ahol a vallási ellentétek nagyobbak voltak — jelesen Németországban — ott a nemzeti öntudatra való ébredésre akadályozólag hatottak, míg azon országokban, amelyek egységesen katholikusak vagy protestánsok, nagyobb mértékben élt az egység tudata és hatványozottan érezték együvétartozóságukat. Spanyolországban pl. V. Károly és utóda alatt, bármilyen nagy is volt egyébként az ellentét Andaluzia, Arragónia és Kastilia között, mégis az összes spanyolok összetartottak a mórok elleni harcban.

Mindenütt — Itáliát és a Németbirodalmat kivéve — a középkor öléből zárt, egységes nemzetek támadtak és amidőn a XVIII. században a vallásháborúknak vége s a külömböző elemek minden országban egybeolvadtak: mindenütt olyan nagy nemzeti öntudat támadt, amely Spanyolország és Portugália, Spanyolország és Franciaország, Oroszlengyelország és Anglia között az ellenségeskedés magvát rejtette magában. És mégis: ebben az exkluziv nemzeti öntudatban a faji öntudatnak nagyon kevés része volt. Egyetlen nemzet, még Franciaország, amely pedig leginkább tarthatott fejlettségénél fogva igényt a vezetésre, sem dicsérte művészetét és irodalmát, hogy a másikát lenézze ezáltal. Mindegyikben megvolt a hajlam, hogy a másiktól tanuljon. Németországban pl. mindenütt a francia divatot és szokásokat utánozzák, dacára azoknak a hoszszas háborúknak, amelyeket a Habsburgok és a többi német uralkodók XIV. Lajos hatalma ellen vezettek. Nagy Péter Hollandiába ment, hogy mindazt elsajátítsa, ami nyers és vad népének hasznos lett volna. Nagy Frigyes, aki nagy küzdelmeket folytatott francia hadseregek ellen és csak nehezen tudott védekezni ellenök: francia tanulmányokat és verseket irt és a legboldogabb volt, ha francia művészeket és tudósokat — így Voltaire-t is — az udvarához vonzott. És mégis : mielőtt még uralmának vége szakadt volt, olyan fordulat következett be, amely azelőtt ilyen mértékben ismeretlen volt. Lessing, — aki nem tudta megérteni, hogy mi az, amit hazaszeretetnek neveznek „ich halte sie bestenfalls für eine heroische SchwÃäche” — még megérte Németország nemzeti szellemének első felbuzdulását.

*

A IX. században a Keleti tengertől délre és az Elbától keletre fekvő területeket minden valószinüség szerint szláv — vagy litván törzsek népesítették be. Brandenburg — a mostani Poroszország szíve: vend erősség volt. A germánok erre a területre délről és nyugatról nyomultak be és hosszu harcok után — miután jobban és erősebben voltak megszervezve — ők maradtak a győztesek. A fejlődés további fázisai aránylag békésebbek voltak és az ország germanizálása olyan tökéletes volt, hogy semmilyen fájó vagy izgató emléket nem hagyott maga után. Még röviddel azelőtt a vend nyelv volt használatos az Elbánál Drezdától délre és Meklenburg lakossága túlnyomórészt szláv eredetü volt. Nagyon nehéz lenne megállapítani, mennyiben változtak meg e vidékek mostani lakosságának karaktervonásai a germán törzsekkel való keveredés által. Nagyon nehéz — szinte lehetetlen — megmondani, hogy milyen befolyással van egy nép szellemi tulajdonságaira a vérkeveredés, összehasonlítva azt a szellemi — vagy etnikai téren végbement hatással. Most: a „tipus” majdnem mindenütt jellegzetesen germán, sőt Pomeránia — szláv nevével — (Po more = közel a tengerhez, csak úgy, mint Po Russia = Preussen, Poroszország: a poroszok eredetileg litvánok voltak) elismerten a legporoszabb része Poroszországnak. — Hasonló fejlődésen ment keresztül az utolsó öt évszázadban Oroszország. Az eredeti oroszok két szláv csoportból állanak. Az északi csoport centruma Nowograd és Moszkva, a déli csoporté Kiev volt. Aztán egy szlávositás indult meg, amelynek folyamán a finn törzseket, — amelyek északkeletre és keletre egészen az Uraiig tartózkodtak — továbbá a mordvinokat, csuvaszokat, cseremiszeket és votjákokat elszlávositották, csakugy, mint délkeleten nehány török törzset, amelyek közül csak a muzulmánok nem olvadtak bele a szláv tengerbe. Eme lassu és alig észrevehető fejlődés által, a jobban megszervezett és haladottabb faj nyelve, vallása és szokása került előtérbe, amelyet a gyengébb faj inkáb elfogadott, illetve elsajátított önként, mert nem kényszerrel lett ráerőszakolva. Nem jelentkezett faji konfliktus, mert nem létezett faji érzés. Mindezekből a népekből csak egy volt, amely az oroszositásnak ellentállt az egész idő alatt: a finnek Finnországban. Amikor a XIX. században az orosz cárok uralkodóikká lettek, már generációk óta a svédektől átplántált kulturával rendelkeztek, amely nek — a saját kulturájukkal párhuzamos fejlesztésével, az oroszokkal egyenranguak voltak. De fajkérdéssé náluk is csak napjainkban nőtte ki magát, mert a cárok erőszakos szlávositási kisérletei által a finneknél, nagyon erős nemzeti érzés alakult ki.

Egy másik területen, — ahol aránylag csak rövid ideje léptek az ellentétek előtérbe — hosszu évszázadokon keresztül kevés izgalmat okozott a külömböző fajok egymáshoz való viszonya, amely mindvégig békés volt. Magyarországon és Erdélyben a magyar elem uralkodott — hacsak nem sínylődött a török járom alatt — és csak a napoleoni háborúk után jelentkezett egy bizonyos foku antagonizmus magyarok, szlávok és románok között, de ez az antagonizmus ugyanugy megnyilatkozott a magyar nemes és a magyar paraszt közötti viszonyban is. Viszont Csehországban már a XV. században vált érezhetővé az ellentét a csehek és az akkor elég kisszámu németek között, amelynek eredménye a prágai egyetem lerombolása volt. De ezeknek a csatározásoknak semmiképen se lehetne csakis a faji ellentétekkel okát adni, annál is inkább, mert ezekbe egyrészt a husziták és az ortodox katholikusok közötti vallási disputa, másrészt meg a nominalista párt (túlnyomórészt német elemekből állt) és a realista párt (amely viszont a cseh tanitókból és diákokból rekrutálódott) közötti harc is belejátszott.

Ha azokat a jelenségeket tesszük vizsgálat tárgyává, amelyek a földgömb nyugati részén a fajok egymáshoz való viszonyában jelentkeztek, miután az egyébként elég sürün lakott területeken a spanyol hóditok kikötöttek: ugyanazokat az eseményeket észlelhetjük, mint Európában.

Az a tény — állapítja meg Bryce, — hogy már a spanyol hódítás kezdetén vegyesházasságok jöttek létre a bennszülöttek és a hódítók között, arra enged következtetni, hogy az amerikai őslakók a benyomult spanyolok szemében nem voltak általában ellenszenvesek. És ezek a vegyesházasságok olyan nagy számban köttettek, hogy a lakosság — Argentínát és Urugayt kivéve — ma majdnem kizárólag vagy bennszülőtt indiánokból vagy kevert vérüekből áll. Mexikóban, Kubában és Csilében még van ugyan nehány százezer spanyol, de a többi köztársaságokban elenyészően kevés. A meszticek és a tisztavérü európaiak között semmi szociális válaszfal nem létezik, még kevésbé gyülölet. A kevertvérüeket általában a fehérek közé sorolják. Az indiánok nagyon alacsony kulturfokon állanak, mert műveletlenek; egyrészük a fehér lakosságnál napszámos munkát végez, míg másik része civilizálatlanul, törzsekben él. A magasabb osztályu lakosság nem viselkedik megvetéssel velők szemben, aminthogy az indián elem sem táplál gyülöletet az uralkodó lakosság iránt, legfeljebb azt a tartózkodást és azt az aggodalmas bizalmatlanságot tanusitja, amely megvetett és elnyomott emberekben jelentkezik az ellenséggel szemben. A fajiérzés sohase volt jelentős tényező a latin Amerika politikájában (hacsak annyiban nem, hogy az elnyomottak — akik kizárólag a bennszüllőtt fajból kerültek ki — nem szerették elnyomóikat) ; a faji érzés külömben is sokkal gyengébb volt a déleurópai, mint az északi népeknél. Braziliában és Délkeletafrikában a portugálok szívesen lépnek házasságra mulatokkal.

Az Egyesült Államok a legjobb példát nyujtják arra, hogy miképen lehet egy erős és egységes nemzeti típust megteremteni szédítően vegyes elemekből olyan mértékben, hogy minden lakosság-növekedést magába fölszivjon és a saját típusára átalakítson, a legerősebb vérkeveredés árán. Viszont Kanada a legvilágosabb bizonyíték arra, hogy két külömféle faj — egy kormány által vezetve — a legtisztább és legbarátságosabb elkülönödésben élhet, ha mindegyik külön kerülettel bir. A franciául beszélő kanadaiak alig angolosodtak el ama másfél évszázad alatt, amióta az angol világbirodalom fenhatósága alá kerültek. Az önkormányzatban való egyenlő résztvétele mindkét fajnak, továbbá az egyre erősbödő kanadai nemzeti érzés, minden differenciától szerencsésen megóvta a kanadaiakat.

Az eddig felsoroltak tények — ha kissé körvonalosan is történt felsorakoztatásuk — világosan mutatják, hogy a francia forradalomig nagyon kevés tudatos faji érzés uralkodott egyes országokban és korokban. Az ókorban inkább a görögöknél és a feniciaiaknál volt meg valamelyest, hiszen a zsidók nemzeti érzése inkább volt vallási, mint faji természetü. A középkorban alig tudjuk nyomát felfedezni, mert vallásos érzések voltak a népek cselekedeteinek inditó rugói. Harcok folytak a külömböző embertömegek között, amelyeket a közös lakhely és a közösen használt nyelv gyurt egységessé, de ezeknek a harcoknak csak nagyon ritkán volt faji jellege. Háborút viseltek, hogy uj területeket hóditsanak. Rablóhadjáratokat vezettek. Harcoltak azért, hogy hirnevet és dicsőséget szerezzenek. Megkisérelték, hogy egymás vallását oktroálják egymásra akár hadviselés árán is. Olykor — főleg az ujabb korban — nem riadtak vissza attól sem, hogy az erősebb és szervezettebb tömeg a saját nyelvét kényszerítse a másikra, csak azért, hogy egységes típusra formálja amazokat, mint például a dánok Schleswigben és a poroszok Posenben. De bármilyen erős is lett légyen a nemzeti érzés és a hazafiság: egyetlen nép se viselt háborút etnológiai okokból, vagy azért, hogy a saját kulturtipusát a másikra ráerőszakolja. Ha egy elnyomott néptömeg arra gondolt, hogy a zsarnoki járomtól megszabaduljon: harci szózata sohse volt a fajiság.