Tolsztoj, a modern orosz próféta, halálának évében, 1910-ben egy vizójában meglátta a jövendőt, megjósolta a nagy világégést es az utána következő évek forrongó eseményeit.

— A nagy tűzvész 1912-ben tör ki délkeleti Európában — mondja Tolsztoj, — 1914-ben világkatasztrófává növi ki magát. Akkorra egész Európa lángban áll. Hallom a véghetetlen csataterek borzalmait... 1925-ben nagy vallási átalakulások sora következik...

Az idők igazolták a jasznaja-poljanai látnok vízióit és úgy látszik, az is bekövetkezik majd, amit az egész földkerekségen áthullámzó vallási átalakulásról jósolt. Tanú reá a különböző vallási mozgalmak egész légiója, a gombamódra szaporodó szektáriusság megerősödése és terjedése. Csak Amerikában, statisztika szerint 1935 féle szektát ismernek. De ez még semmi, hiszen minden városnak és falunak megvan a maga egykét-tíz reformátora a földgömbnek szinte minden pontján s a reformátoroknak, a „Weltverbesserer”-eknek ezernyi hívei, akik a legtöbbször kritikátlan tekintélyhitben futnak tanítójuk, mesterük, apostoluk után.

Ezek a vallásos mozgalmak a nyugati világban főként az Evangéliumok alapján állanak s a kultúrtörténetem e leghatalmasabb esztétikai — religiózus költeményének a képeit magyarázgatják annyiféleképpen, ahány ilyen szekta éppen működik. Igy szakadnak szét a világ keresztényei annak a törvénynek alapján, amelyet nem látnak, mely szerint az esztétikai képek végtelenül sokoldalúak s magyarázhatók így is, úgy is, amúgy is, anélkül, hogy a különböző magyarázatokban végkép meg lehetne egyezni. Igy válnak ellenségekké az Evangéliumok képeihez ragaszkodó ezernyi szekták s így ezek a szétszóródó vallásos mozgalmak egyenes konzekvenciái amaz ellentmondásoknak, amelyek az esztétikai fogalmazásban rejtőznek.

A képies vallási fölfogások minden ellentmondása kiélesedik és az ellentétek mind világosabbá, egy uttal pedig kínzóbbá válnak ebben a forrongó átalakulásban. A különböző vallásalapításokkal és a szekták keletkezésével immár az egész világsajtó foglalkozik.

A különféle vallásos elméletek lassanként mozgalmakban öltenek testet és a legélesebben ellentétes két világfelfogás: a keresztény és a zsidó, valamiféle közeledést keres egymáshoz, egyelőre persze csak tapogatózva, de mind jobban erőrckapó arányokban.

Az egyik hamburgi napilapban nemrégiben a következő híradás jelent meg.

„A második keresztény-zsidó konferenciát most rendezték meg a hamburgi Jeruzsálem-templomban, a SchÃäferkampfs-Allee-n. Krisztushívő zsidók nagy csoportja gyülekezett össze : kézművesek, kereskedők és lelkipásztorok Németország minden részéből. Céljuk nem az, hogy új közösséget, vagy egyházat alapítsanak, hanem az, hogy megismerjék egymást. A kongresszuson beszámoltak a keresztények és zsidók helyzetéről, egymással kapcsolatban. A résztvevők hatalmas tömegekben jelentek meg a Jeruzsálem-templomban és a Wilhelm gimnázium aulájában. A legközelebbi kongresszus Kölnben lesz, a jövő esztendőben”.

A Krisztushivő zsidókról, illetve a keresztény-zsidó mozgalomról tudnunk kell, hogy annak gondolata több mint hétszázéves. A zsidó kabbalisták, misztikusok a keresztény misztikusokkal közös gondolatban bensősítették a krisztusi megváltás világszemléletét. Sok üldöztetésben volt mindig részük ezeknek a misztikusoknak, akik veszedelmes ellenfeleik voltak mind a keresztény, mind pedig a zsidó egyháznak. Noha a „szent inkvizíció” mindent megtett, hogy még írmagnak se maradjon a misztikusokból, az élményekre támaszkodó bensősítés gondolatát nem lehetett többé kiirtani a kultúrtörténelemből.

Zsidó részről a 18. században a kabbala egyik kiigazásaként megjelent a chászideusok szektája. A ehászidok szakítottak a kódex vallásos merevségével és a zsidó vallási szertartásokat szabadabban, de egyszersmind több bensőséggel gyakorolták. Tanítóik szabad vezetőik voltak híveiknek s egyéni bensőséggel merültek el a tanításokban. Ehhez képest a ehászidok is, tanítóik felfogása szerint különböző csoportokra oszlottak. A legnagyobb ehászid szekta-alapító a híres Baal-Sem Tob volt a 18. század közepén. Ez a nagy „bálványdöntő” az aszkctizmus helyett bensőséges életörömet, mennyei szelídséget és vidámságot hirdetett és szektája a maga hírén belül valóban csodálatos összhangját mutatta az emberi együttélésnek. Híveit egyébiránt „bestian”-oknak nevezik, a szektaalapító nevének kezdőbetűi (B. S. T.) után.

A ehászidok azonban, különösen nagy mesterük halála után, lassanként eltávolodtak a kabbala mély, in tuitiv bensőségétől és mindinkább külső tekintélyeket tiszteltek. Ezért a bensősítő törekvésekkel szemben beállt a, hanyatlás, a chászidizums dekadenciája. A híres szadagórai csodarabbi mérhetetlen hatalmáról a lelkek fölött mindenki hallott és a csoda-rabbi vérségi leszármazottjai valóságos dinasztiát jelentenek, amelynek minden tagja óriási tekintélynek örvend hazájában még ma is. Ime tehát: a tanítások benső tartalmának és tényállásának elhomályosulásával ezúttal is a külső tekintélyhit, a kritikátlan rajongás és a vérségi leszármazás imádása lép homloktérbe.

*

Az eredeti kabbalista gondolat Krisztust megváltónak tekinti, bensősiti a Krisztus hirdette szolid mennyei Atyát, aki egyformán küld esőt jóknak és gonoszoknak. Óriási forradalom ez az ótestamentum szellemével szemben, mert megtagadja a Jehovát, a büntető istent. E tanitás befogadása által a kabbalista máris élesen szembefordult a zsidó egyházzal és magára idézte annak haragját.

Ez a régi kabbalista tanítás kelti most életre a Krisztushivő zsidók mozgalmát, amelynek ma már sok vezetője és számtalan követője van. Hitük igen sok egyoldalúságról, tisztázatlanságról tesz tanúságot ós így törekvéseikben sok az ellentmondás, amelyeknek kimutatása azonban ezúttal nem célja ennek a cikknek.

Annyi bizonyos, hogy ezek a zsidók visszakövetelik Krisztust, azon az alapon, hogy a zsidóknak föl kell ismerniök szellemi fajuk legnagyobb zsenijét és történelmi hivatottságuk legmélyebb géniuszának kifejezőjét a názáreti Jézusban. A Krisztushivő zsidók útja azonban nem az egyházakon keresztül vezet.

A mozgalom Németországból indult ki és onnan terjed szét Európába. Nem valami külső szervezkedésről van itt szó, amely híveket gyüjtene és agitációt fejtene ki, hanem egyes vezetőik hirdetik Krisztus visszakövetelésének gondolatát, főként könyveik útján, amelyek százezres példányszámokat érnek el és a legtöbb nép nyelvére lefordítva közkézen forognak.

Az intelligens zsidóság igen nagy része — többen, mintsem hinnők mélységes tisztelettel gondol ma már Krisztus tanításaira, Jézusra, aki zsidó volt, héberült beszélt és tanítványaira, akik kivétel nélkül ugyancsak zsidók voltak. Ezek a zsidók gondolkodásukban a zsidó szellem és egyúttal az egész emberiség legnagyobb lángelméjének éppen Jézust tekintik és nyíltan, vagy burkoltan, sejtelemben vagy tudatosan sokkal inkább az Ő hívei, mint az egyházi zsidóságéi. A Krisztushivő zsidók követik ugyan a zsidó rítusokat, de nem vakon. A péntekesti két gyertya számukra: a mindent megvilágító menynyei ész szimboluma, a világosságé, amely ma még csak gyöngén pislákol, de valóság és meg kell elevenednie.

A mozgalom első jelei Amerikában mutatkoztak, ahol napirenden van, hogy a keresztény pap meg a zsidó rabbi fölváltva prédikál a másik felekezet templomában, a legtöbbször Jézus történelmi alakjáról és a krisztusi gondolat hivatásáról a szellem fejlődésének históriájában.

A Krisztushivő zsidók mozgalmának két legjelentősebb vezető alakja Berlinben él; az egyiket Martin Bubernek, a másikat Konstantin Brunnernek hívják. Két úton haladnak a közös cél felé: Buber inkább az esztétika útját választja és így különösen chászid meséket és mondákat dolgoz föl, míg Brunner a tudomány fegyvereivel kűzdvén, a tudomány útján terjeszti a mozgalmat.

Legjelentősebb munkája Brunnernek, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik, számos kiadást ért el Németországban és más népek nyelvén. E mű legjelentősebb és legérdekesebb fejezete élesen kikel a mai kultúra álkereszténysége ellen, amely nem az igazi Krisztust hirdeti. És Brunner a zsidóknak követeli vissza a keresztény egyházak által a felhők messzeségén túlra kivetített Krisztus-alakot.

Idézünk itt néhány szakaszt, amelyek ugyan sokszor ellentmondásokat mutatnak s nem mindenben felelnek meg az elfogulatlan tudományos szemlélet követeléseinek, de azért roppant jellemzők és komoly figyelmet érdemelnek:

— Ti keresztények — írja Brunner, — zsidó férfiakért van az, hogy keresztényeknek nevezitek magatokat. A ti kereszténységtek : zsidóság. És amaz időkből, amikor egész Európa úgynevezett kereszténységében az egész zsidóságot gondolta magáénak, azokból az időkből öröklődött reánk a gyűlölet; reánk, zsidókra, a mi zsidóságunkért. Régen volt, hogy meghódoltunk néktek, a gyönge az erősnek. De mégsem estünk el végkép; földresujtottan, némán, hallgatásunkkal is tiltakoztunk. És most, hogy ismét lélekzethez jutunk, beszélünk.

— Mi volt ez a kétezer esztendő? Álom, mese, köd, amely elszállt. És mi lenne, ha fölemelnők most szavunkat a ti kereszténységtek ellen, a visszaélés ellen, amit ti a mi zsidóságunkkal űztök? Mi lesz, ha tiltakozunk a mód ellen, ahogyan ti Krisztussal pajtáskodtok és mi lesz, ha odakiáltjuk néktek: Aut nomen, aut vitam mutate!... Vagy neveteket kell, hogy megváltoztassátok, vagy életeteket.

— Keresztényeknek nevezitek magatokat, mert azt mondjátok, hogy Krisztust követitek. Ha ez tenne titeket keresztényekké — és ugyan mi más tehetne? — akkor ti, úgy ahogy vagytok, nem vagytok keresztények; Krisztus zsidó volt és az utolsó zsidó is inkább lehetne keresztény, mint aminők ti vagytok.

— És halljátok csak: ha Krisztus ma visszatérhetne a mi világunkba, a kereszténységnek meg kellene őt tagadnia: ez lenne a „kereszténység” vége. Hogy maradnátok meg amaz állítástoknál, hogy ti Krisztus követői vagytok és osztjátok az ő zsidó hitét 1 Feleljetek, akik jámbor keresztényeknek nevezitek magatokat és igaz izraelitáknak, feleljetek: Vagytok, hisztek, és cselekedtek ti valóban úgy, aminő Krisztus volt, mint Ő cselekedett, hitt és amikép az izraeliták!

—   Feleljetek hát! Vagytok-e olyan jámbor zsidók, amilyen Krisztus volt, aki mélyebben akart zsidó lenni, mint akik körülötte voltak; aki nem tűri, hogy Mózes törvényeiből akárcsak egy jottányi is betöltetlen maradjon: „Mózes székén az írástudók és farizeusok űlnek ; tartsatok s tegyetek meg mindent, amit ők mondanak, de az ő tetteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, de nem cselekszik”.

—   Ti nem vagytok keresztények, vagy ha azok vagytok, akkor Krisz tus máskép gondolkodott, nem a ti hi tetek szerint, nem a mai keresztény ség szerint. Ti a ti kereszténysége tekhez ragaszkodtok, de nem Krisz tushoz...

—   Miénk a zsidó Krisztus. Vissza követeljük Őt magunknak, a mi ér zelmünkben. Ti durva erőszakkal el ragadtátok tőlünk ez a férfiut és el űztetek bennünket Tőle, hogy szava a mi szellemi fejlődésünkben nem hozhatott gyümölcsöt. Vagy tán úgy gondoljátok, hogy enélkül sem gyü mölcsözött volna bennünk? Azért gondoljátok talán, mert e férfiút az ő korának zsidó környezete felismerte!

—Krisztus nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy betöltse.

—A zsidó nemzet föloszlása, elsősorban azonban ti vontátok cl Krisztust az ő köréből. Elvágtátok hatását a zsidóságra és elgyűlöltetek minket tőle. Nevét borzalommá tettétek számunkra, korbáccsá saját véreinket ellenünk. Arra kényszeritettetek minket, hogy Krisztust ellenséges, idegen formában, a ti kereszténységtek szempontja szerint nézzük.

—Valójában azonban nem áll fönn ellentét és nem tátong szakadék: nincs más különbség az Ő kereszténysége és a zsidóság között, mint a lepke és az üres gubó között. Jézus Krisztus volt és marad a legzsidóbb zsidója a zsidóságnak.

—   És Krisztus nem halott szá munkra; még nem is élt számunkra. Nem öl meg bennünket, hanem meg elevenit. Mélyen szent szavai és min den szívhez szóló igazsága az Ujtes tamentum ama könyveiben: hadd hallassék a mi templomainkban és nevelkedjék rajta fiatalságunk, hogy föloldassék az igazságtalanság, amit elkövettünk sulyos elfogultságban és kényszerben, annyi fájdalom és könny közepette. És hogy áldássá váljék az átok és megtaláljon végre az, aki bennünket mindig keresett...

*

Sok évszázados szörnyű küzdelem testi alá Konstantin Brunner szavait, az a történelem, amely Nietzsche szerint az ember egyetlen nagy szégyenfoltja. Brunner nem látja ugyan azt az áthidalhatatlan szakadékot, amely az Ótestamentum szellemét elválasztja az Ujtestamentum megváltó önismeretétől, tehát az ős-zsidó és ős-keresztény szellemet egymástól. De azért figyelemreméltó az a különös és tagadhatatlanul érdekes törekvés, amelyet kifejt a Krisztushivő zsidók mozgalmának irányításában, visszakövetelvén az élő Krisztust a zsidóság számára. Valljuk be: titkon és nyíltan, sejtelem formájában, vagy világosan: egész korunk ezt az eleven Krisztust várja a kivetített, holt szimbolum helyébe. Azt a Krisztust, aki minden embert, kivétel nélkül a világ világosságának mond, nem hagyván ki a Messiást váró zsidót sem. A zsidót, aki megváltatlannak tudja magát, az „idők kovászát”, — aki a végletek feszülő játékában csapong, hol teljesen a sötétség démonainak hatalmában, hol pedig mindent habozás nélkül áldozván a megsejtett isteni életért.

A krisztusi gondolatot immár nem tudja kivetni magából a modern ember és a Krisztushivő zsidók mozgalma is sejti, hogy a Messiás az Evangélium szellemében jő el mindenek számára, de most már nem csupán a religiózus művészet, hanem a tudomány egyetemesen ellenőrizhető fogalmazásában.

(Budapest)