Thoiry előtt 17 évvel bizonyos Richard Dehmel ezt írta : „az egyesült Német- és Franciaország ideális és reális politika szempontjából, egész Európát sakkba tarthatná”. Költő írta, költő mondta, az életnek, az ellentétnek kellett jönni, hogy igazsággá bizonyítsa. A német-francia ellentét likvidálására, még Thoiry előtt újra egytollforgató vállalkozott. Bizonyos, hogy Th. Mann nem híve a titkos diplomáciának, mert jelentése immár előttünk fekszik: Pariser Rechenschaft (S. Fischer, Berlin 1926.) Kilenc párisi nap: ez a számadás kerete. A külső keretek keveset mutatnak, a külső keretek egyenesen veszélyesek, kiábrándítók... az ember vállat von. Az az ember, aki tán ép a német-francia ellentét miatt lett nyomorkreatura, az az ember, aki tán ujra csak szám lesz egy ujabb állatszámlálásnál. Az ember vállat von: mi közöm hozzá... Néhány fínom és nagyon okos ember nagyképűen, fontoskodva, kicsit lelkiismeretnyugtatón, kicsit későn beszél kultúráról, békéről, miegymásról. Néhány finom ember frakkban, szmokingban, ünnepélyesen, feszesen zöld asztalnál és epikureusi örömmel fehér asztalnál... vaniliafagylalt meleg csokoládésatóval, melyet a Café de la Régence-ben még őrölt mandulával is tetéznek. Beszéd és dinner, számadás és souper, inycsiklandozó reggeli és tea és vizitek grófi és egyéb arisztokrata szalonok... Számadás? Az ember vállat von. A külső keretek, a túldekorációk, a dolgok, melyekhez soha ez életben nem lesz közöm, melyekben sohse lesz részem, engem a kreaturát, akiért ez az egész számadás történik, elvernek, elidegenítenek. Így nézve: a számadás nem más, mint — Tafelrechenschaft. Az ember joggal vállat vonhatna, ha... ezt az egész külső keretimpressziót nem robbantaná szét a belső számadás értékereje. Hiába a sok akadálykő, a sok dekoráció, a gondolatsorok feszítőereje oldalra veti őket... pihenő pontok csupán... paradoxmód: csokoládésatós vaniliafagylalt dacára: nagyon is egyszerű kreaturális kenyérdolgok... nagyon fínom nagyon okos emberek kenyérszépsége, életszépsége... akik csak így ily keretekben kristályosíthatják ki értékművészetüket, mely végeredményében mégis csak a másoké, embereké, akik pedig csak galuskát esznek tán. Néha az ember csakugyan érzi: nem az a fontos, hogy az egyik gép finom olajat kap, míg a másik — csak szélmalomkereket; a fontos: mit produkál a gép, a fontos, hogy produkálhasson a gép. A fontos, hogy meglegyen az az alapfeltétel, mely energiát termel. Th. Mann maga emliti Flaubert-t, a művészet szükséges polgári értékét, aki nem dolgozhatott volna úgy ahogy kell, ahogy arra szükség volt, ha nem áll a háta mögött a biztos polgári alap: a járadék. Th. Mann ennek a polgári művészetnek utolsó hajtása, túlhajtása. Vállaló tagadása egy szükséges valaminek. Th. Mann túlért a kereteken. Tudatosan. „Niemand bleibt ganz, der er ist, indem er sich erkennt.” Minden megismerés egy kicsit tagadás: a megismerés elsősorban hibamegismerés és így: képzelt értékek tagadása. Ez a megismerés: a számadókönyv egyik főeredménye. Ez a nem éppen politikai számadás. A polgárművészet számadása. És ez a leszámolás: a párisi számadás döntő értékplussza. A főhangsuly természetesen az emberpolitikumon van, de a lényeges: ez a reprezentatív önleszámolás. Az egyszerű emberi beszéd, az egyszerű ténysorolás és közlésmód, a felelős józanság: „Ich habe übrigens keine Dichtermagie walten lassen”...

Félre az ábrándokkal, az üres szódiszekkel, hidegen formaakarattal: döntőmutogatással kell számadást csinálni, hogy eredmény legyen: formátkapott, tényttermő gondolat, jó, szükséges, hideg, éles. Th. Mann teljes felszereléssel, teljes felelősséggel írja a naplót: kilenc nap formatényét, kristálytisztaságát, ködnélküli hideg élességét. Teljes felszereléssel és mégis könnyedén, átszáguldón, mindenhezértőn. Dolgokat érint, problémákat, finoman könnyedén, majdnem zsurnalisztamód és mégis: oly erővel, oly feltáró szuggesztiv módon, hogy a felidézett pillanatnyi káosz — máris éles örökkonturokkal torlódik az ember szeme elé. Biztos gesztusok. Csak biztos gesztusok. Szinte ijesztőn szótlan (a felületes olvasó csevegésfélét lát az egészben) mozdulatlan útmutató okjelző intések. Aki elolvassa mit ír Th. Mann a formáról, a szabadság melankóliájáról, a német romantikusok (Novalis, Nietzsche, Jean Paul) hídverő francia jelentőségéről, a polgári művészetről stb. — az mindenképpen igazolni fogja szavaimat. Sok minden van ebben a vékony naplókönyvben, amiről érdemes lenne beszélni: írói portrék, világos tiszta értékelések: német, francia, orosz dolgok. (Mélyen emberi az emigráns orosz Iwan Schmeljow-val kapcsolatos naplórész). Fel kéne említeni azt a finom és mégis megadó tiltakozást, mellyel Bertoux-t mentegeti, amikor az a frankfurti Goethe-házat és a lübecki szülőházat egy jelentőséggel emlegeti... És szólni kell végűi ép ezekkel a házakkal kapcsolatban, arról a számadásról, mely ezen a párisi számadáson túl, máris erős valóság. Ami a lübecki ház után jön: az a kunyhó, a műhely, a gyár, a szalmazsák, a kenyér szentsége és ereje. A mindenki kenyerének tömegereje: a főszámadás élet és jövővalósága. Utolsó ítélet és első nap. Mindenki napja, mindenki kerete: egyforma kenyér, egyforma élet. Igazság, számadás nélkül.

(Stósz)