A „Korunk” multhavi számában irókat különösen közelről érdeklő témát fejteget Komlós Aladár. E látszólag objektiv fejtegetést annak, aki irójának pályafutását valamennyire ismeri, keserűen szubjektív irásműnek kell felfognia. Ugyanez a Komlós Aladár pár esztendővel ezelőtt Losoncon könyvet adott ki, „Voltam poéta én is” bizarr címmel. Ez a könyv fájdalmas viviszekcióval tárja ki a világ előtt a maga művészi elhivatásában megrendült hitű költőt. Komlós poétai meghasonlásának ez volt szemünk előtt megmutatkozó első étápja. Aztán uj kísérletek következtek, amelyekből kiderült, hogy Komlós Aladár nem csak volt, de van is, mint poéta, finom és érzékeny lélek, aki a maga kifejezésére egészen élesen átvilágító formákat tudott megtalálni. Ám az igaz művészben minduntalan felüti a fejét a kétség. S a kétkedésnek korunk ama feltűnő jelensége is kedvez, hogy különösen a nagyváros életét élő embert nem érdekli a könyv és csaknem teljesen mozditatlanul hagyja a nyomtatásban megjelenő vers. Ennek bizonnyal így kell lenni, mert hiszen verskötetre kiadót kötéllel is alig lehet fogni és a véletlenül mégis piacra vetődő verses könyv eleve porosodásra van ítélve a könyvesboltok polcain. A kávéházban pedig tombol a tánc, a színházakban százas szériákat érnek meg ebül-kutyául összefércelt revük, a mozikba tolong a publikum, csak a vers, mint az elsóhajtott illat, oszlik hatástalanul a semmibe. Igy jutott Komlós Aladár a szemünk láttára a meghasonlás második etapjához. Már-már megtalálta önmagát, de nem tudja megtalálni a közönséget, mely az ő költői mondanivalóit szikkadt nyári földként szívja fel. Ezért általánosit és kijelenti, hogy elérkeztünk az irodalom csődjéhez.

Az így előrebocsátottakban a cikk megírására kívülről ösztönző körülményeket próbáltam felmarkolni. Ezek a dolgok nem foglaltatnak, vagy csak igen kis részben foglaltatnak Komlós írásában, aki e fejtegetésekkel önmaga számára igyekszik megindokolni, hogy miért nem érdemes írni s filozófiai alapon jár utána a tételét alátámasztó érveknek. Érveivel pedig érdemes vitába szállani, a meggyőződésnek ama fokáról, hogy itt nem bukásról, hanem örvendetes tisztító folyamatról lehet csak beszélni, mely az irodalom területét éppúgy körülhatárolja, mint hasonló folyamatok tették azt századokkal előbb a zenében és tizedekkel korábban a piktúrában. Abban az értelemben megbukott — és hála istennek végérvényesen — az eddig volt irodalom, ahogyan a piktúrából is kihalt a csatakép és a novellisztikus tartalom. Ahogyan a zene elszabadította magát a szövegtől, ahogyan a tánc is felszabadítani igyekszik magát a zenétől, hogy ezentúl kiki a maga törvényeinek hódoljon.

Komlós látja jól, hogy mindjárt irásának alaptételében nines igaza. Már a második oldalon rácáfol önmagára, mikor a logika rendjével felépített fejtegetéseiben oda kell kilyukadnia, hogy voltaképpen nem is irodalom, hanem a szellem bukott meg. „Az irodalomnak csődbe kellett jutnia — írja igen érdekesen — mert amibe vagyonát fektette, a megismerés, elvesztette értékét. Igen, voltaképpen nem az irodalom bukott meg, hanem a szellem és magával rántotta exponált filiáléját, az irodalmat”.

E sorok majdnem precíz megállapításai csak annál a „majdnemnél” feszíthetők alá. A szellemről beszél, holott az értelemről kellene beszélnie. A Vernunftról, mely Kant óta járszalagjára fűzte az irodalmat. A megismerés, e tisztára értelmi művelet, igenis devalválódott és eddigi egyeduralkodó polcáról nagyobbat zuhant, mint a német papirmárka. Német találmány volt, együtt kellett pusztulnia a többi idejétmult német értékekkel. De miért kellett volna azért megbuknia az irodalomnak? Egyszerűen csak annyi történt, hogy a megismerés ballasztja kirepült a léghajóból és ez legsulyosabb nehezékétől így megszabadulva, hatalmas szökkenéssel lendült új, magasabb szférikus körök felé.

Ez a folyamat látszatra az ujdonság ingerével hat s valóban alkalmas az értelem tiszteletében megrögzöttek szemében az irodalom létjogosultságába vetett hit megrendítésére. De meglepetésként fog hatni, ha itt két elfeledett esztétikust vonultatok fel, akik ötnegyed századdal ezelőtt kijelentették már, hogy a vers független az értelemtől. Pálóczi Horvát Ádám volt az egyik, Verseghy Ferenc a másik, a maguk idejében mindketten igen közepes költők, de Gyulai Pál is az volt s ettől még egészen bátran lehetett jó esztétikus. Sőt már korábban, már a hellén költő is elvetette olykor az értelem vastraverzét, a logikát, kilendült az értelemmel követhető és megismerhető világ köréből és segítségül hívta a deus ex machinát. Mert a költészet lényegét sohasem az értelem adta meg. Hiszen akkor legjobb esetben ritmusokbatört és rímbekényszerített filozófiát kellett volna művelniök a költőknek, amit jó középszerűek közepes sikerrel mindig is műveltek. A költészet éppen a racionálistól való elrugaszkodás miatt tart igényt külön elnevezésre. Költészet = értelem + egy adag irracionalitás. Ezt a megállapítást aligha fogja valaki kétségbovonni.

2.

Fejtegetéseinek második részében ebből az alaptételből indul ki Komlós: „Hogyan szerezhetne a maga számára megbecsülést egy szellemi funkció, mikor magát a szellemet nem becsülik meg?“ Emiatt — szerinte — a művészet is azon igyekezett, hogy megszünjön szellemi funkció lenni. Vagy mozit és revüt csinál, hogy szélességében fogja meg az életet, vagy a legvégső mélységekbe próbál lehatni, ahol már alaktalan köd minden.

Ez szórói-szóra igaz. De mindezek nem szellemi funkciók? Vajjon egy finom művészi érzékkel összeállított és kiállított revű nélkülözi a szellemi erők megfeszítését? Amiért a színpadművészet külsőséges eszközeivel igyekszik megoldani és kifejezni az irodalmi mondanivalót, azért az irodalom, vagy a művészet megbukott 1 S vajjon, mert az új költő olyan mélységekig próbál lehatolni, ahová csak az inspiráció pillanatához fogható extatikus révületben lehet őt követni, azért meghalt, vagy megbukott az irodalom? Vajjon a Komlós által kaotikusnak nevezett verstipus, mely nem előre kiagyalt szerkezetbe sűriti a mondanivalót, hanem kiönti magából, mint a felmetszett ütőér a zubogó vért, nem rend már, nem céltudatos illeszkedési kísérlet egy magasabb és átfogóbb rendszer rendjének korlátai közé 1

Csak az az élet van, melyet az ember a maga társadalmi és családi körében leél 1 Csak az a rend, melyet a policáj, vagy az iskolatörvényeken nevelt esztétikus ellenőrizhet és kicirkalmazhat? Csak az a szellem, mely az irodalmat a házassági háromszög kátyujába megrekesztette, megtömte hazafias, vagy marxista politikával és egy adag holdvilágai? Szörnyű volna és kétségbeejtő, ha továbbra is ezt a kakasviadal-bolhaverseny életet kellene zengenünk szegény, jobb sorsra érdemes költőknek, akiknek megvan az előjogunk hozzá, hogy néha istenekkel és csillagokkal is társalkodjunk.

Az a költő és az a művész, akinek mestersége Komlós szerint megbukott, azért él ma is, csak beparancsolták a falanszterbe. Verset ír politikai napilapok irányzata szerint, tovább költi a kabaréknak a rendőri híreket; plakátot rajzol a gyárban, riportot a napilapnak, zenét a hintásbódé verklijei számára. Az történt vele, ami a kisiparossal, felfalta és megemésztette a nagyipar: a szinházüzem, a filmüzem, a sajtóüzem. Megbukott, mint önálló iparág, de beilleszkedett az élet kifejezési formáinak egyik magasabbrendű rendjébe, mely megszüntette az irodalmat, mint öncélt, de megtartotta gépalkatrésznek, vagy olajnak, mert elvégre a legundorítóbb tömeggics is rászorult egy kis — művészetnek látszó — sminkre.

Rosszul van ez így? Dehogy, nagyon is jól van. A dögkeselyű lecsapott a verébre és a maga vérkeringése ebből frissült. De ott variak aztán a művészek, az igaziak, akik egy szárny-csapással fölébelendülnek a trösztök, a kartellek, a népligák mamutragadozóinak és megmutatják, hogy még ezeknél is léteznek magasabbrendű rendek, kiszabadítják a műhelyekben beporosodott tüdejű embert a nagy Rend szabad levegőjére, hogy egy űdítő korty után továbbgyőzze a maga vigasztalan robot-életét.

Ez a művészet, legyen az akár irodalom, akár zene, akár képzőművészet, világért sem bukott meg. Bernát Shaw egészséges kacagása túlharsogja a gyári szirénákat, Wall: Withman üdvözletét küdi az egész emberiségnek a csúcsról, melyre a magamegismerésben feljutott s a költők százai, vagy csak tizei kitárulnak, mint a bányaszáj a sötétség mélységeiből az egyedül világító és melegítő Nap felé, hogy egy-egy sugarat, a mélyben sínylődők számára is lejuttassanak. S ezekből a forrásokból mindig eljut, ha közvetett útakon is, egy drága csöpp az emberiséghez. Egy Beethoven-taktusból gassenhauert csinálnak, de Beethoven zsenije repül tovább az olcsó dal szárnyain. Olcsó mozi lesz a nagy regényalkotásokból, de az alkotó lelke ott lebeg a vásznon, miként az úré lebegett sötétség és alaktalanság idején a vizek felett. Az irodalom nem bukott meg, csak annak egy egyedül valónak képzelt racionalista formája, de isten látja lelkünket, nincs miért szánakoznunk fölötte.

(Kolozsvár)