Piktúra és film között kétségtelen szellemi és üzleti verseny folyik. Ez a verseny, ma legalább, a filmre nézve döntő győzelemnek Ígérkezik, ami elsősorban abban nyilvánúl, hogy a csak látványosságokra kíváncsi tömeg teljesen elfordult a kiállítástól és a moziba tódul. Igaz, hogy sportesemények is hasonlíthatatlanúl népszerűbbek minden múzeumnál és galériánál. De a sportbeli élmények egészen sajátos természetűek és ezért nem kínálkoznak olyan kényszerűen arra, hogy az ember összevesse őket azzal a hatással, melyet a festőművészet gyakorol (illetőleg, sajnos : nem gyakorol) a mai közönségre. A művészeti kiállítások szórványos látogatottsága és a mozik kolosszális tömegüzeme között azonban egészen szoros, kölcsönös összefüggés uralkodik, melyet érdemes szemügyre venni. A mozi nemcsak színház. Nemcsak drámát és vígjátékot nyujt, hanem teljes, optikai világképet is egyúttal. Korunk uralkodó optikai élményeit a film ölti testté. Eltekintve a szokásos heti aktualitásoktól és a többnyire amúgy is novellisztikus vagy dramatikus keretbe foglalt u.n. kultúrfilmektől, minden színjátékos film is egész sorát nyujtja a természetbeli és városi miliő felvételeknek. A film tisztán optikai tartalma minden irodalmi téma nélkül is annyira gazdag és érdekes, hogy ez a tartalom egymaga elhódítja a művészeti kiállítások közönségének ama részét, mely a képeknél úgyis csak az ábrázolás tárgyi mivolta, motívuma iránt érdeklődik. Már pedig a közönségnek legalább kilencven százaléka reagál így. Ez az a túlnyomó többség, mely a kiállításokat régente is csak azért látogatta, mert ott az ember s természet világából, innen-onnan”, ennyi meg ennyi látványosságban volt része és mert a motívumok irodalmi, filozófiai v. vallásos vonatkozásai kedélyének más tekintetben is épülésre szolgáltak. Ez a közönség ma inkább a mozit látogatja. Nagyon érthetően. Mert ugyan melyik műkiállítás állhatná a versenyt a világ minden tájékáról való képeknek azzal a sokadalmával, mely estéről-estére végig vonul a mozit látogató közönség szeme előtt. És ennek a képbőségnek tárgyi szempontból való, számbeli fölényén kívül is van még tulajdonsága elég, mely őt a közönség és pláne a nagyvárosi közönség szemében minden tárlat vagy múzeum fölé helyezi. Ide tartozik persze mindenek előtt a mozgás és vele a valószerűség teljesebb illúziója. Azután a képek nagy mérete és világító ereje, mely ezt az illúziót még élénkebbé teszi. Végül magának az ábrázolásnak fotografikus mechanizálása. Ez a mechanizálás teszi, hogy a képek tárgyi tartalma, a festői ábrázolásnál fennforgó gyakran igen bonyolult, szubjektív interpretáló és alkító momentumok nélkül, tisztára önmagában érvényesül. A filmkép tárgyi motívumát sokkal könnyebb látni és lelkileg fölérezni, mint a festményekét, melyek belső szövetét és alkatbeli harmóniáját csak koncentrált, elmélyült szemlélet élheti át. A moziközönség az aktív szellemi látásnak minimális mértéke mellett a legkülönbözőbb fajtájú látványosságok maximális számában részesül. Pompásan szórakozik — és ugyan mi értelme volna a nagyközönség nézőkedvének, ha nem az, hogy lehetőleg sokat és lehetőleg könnyen szórakozzék?

Miután a piktúra egykori monumentalitásának létföltételeit, a hatalmas isten- és monarcha-eszméket levetette magáról, stilusfejlődése századokon át a művészegyéniség és a természet kölcsönös áthatásán alapult. Az egyéniség gondolatának azonban ma már nincsen olyan zárt, központi jelentősége, mint a polgári kultúra virágkorában. A technikai üzemű, modern közgazdaság térfoglalása mechanizálásra és tipizálásra vezet — nemcsak a gépi, hanem az eleven emberi inventárium tekintetében is. Az ember mindenütt holmi szakmabeli speciálautomatává alakul, amerre csak a modem ipari és kereskedelmi kapitalizmus uralkodik közgazdaságon és életen. Ezt az alakulást (akinek úgy tetszik : fejlődést) főként a nagyvárosokban lehet szemmel követni. Szükségszerűen a szellemi élményösztönök bizonyos fokú normalizálódása is együtt jár vele. Ezek az ösztönök majdnem teljesen kivetkőződnek komplex egyéni összetételükből és mélységükből, ennek ellenében azonban az általános tömegérzeteknek egy beláthatatlanúl széles frontjához kapcsolódnak. A modern nagyvárosi ember nézőkedvével is így áll a dolog. Külsőségessé és gépiessé válik, de, hajlamainak és funkcióinak tipizálása révén, egyszersmind demokratikussá is, a szó legvégsőbb, legátfogóbb értelmében. A mozikép pszichikailag semleges fotómechanikája ennek a látásbeli demokráciának nagyon kezére jár, amennyiben a képmotívum felérzéséhez vezető utat már eleve mindenki számára föltárja. A film szellemileg magas fokon álló, kiművelt embereket ép úgy érdekel, mint egészen naiv kedélyeket. Vonzó ereje a társadalom minden rétegére és osztályára egyaránt kiterjed, amit a piktúráról sajnos, nem lehet állítani. A piktúra, a természetnek és művészegyéniségnek tökéletes képbeli egybeolvadása révén hasonlíthatatlanúl mélyebben és kifejezésteljesebben hat ugyan, mint a mozgófénykép. A mód azonban, ahogyan a dolgokat individualisztikus formává hasonultan ábrázolja, az amatőröknek és szakembereknek mindössze elenyésző, kis számához szól. A fotómechanikus ábrázoló módjában közérthető film viszont tömeges élménycikk lehet, anélkül, hogy népszerűségének a kvalitás rovására kellene esnie.

A fotográfia nemcsak osztályközi, hanem par excelence nemzetközi, kozmopolitikus képforma. Sem nemzetiség, sem hazai környezet nem köti. Aki nézi, az lehet sehová sem való és mégis könnyen érthető benyomásokat szerezhet a világ minden tájéka felől. Igaz, hogy ezeket a benyomásokat ép ilyen könnyen lehet ujból el is mosni, kiküszöbölni a tudatból. Kivált a filmnél, melynek fotografiái ezenfelül teljesen tová tűnő mozgássá válnak. A film tehát: impresszionizmus, a szó legvégletesebb konzekvenciája értelmében. A benyomások határtalan számát könynyen felfogható külsőségükkel és játszi változatosságukkal társítja. Ez-az extenzív kinétika egyenesen hajszás civilizációnk átlagemberének képére van szabva, akinek sem érkezése, sem belső nyugalma nincsen, hogy tudatát az összes életviszonylatoknak egy mélységes, megállapodott központjává összegezze, mint ahogyan ezt minden festőnek meg kell tennie, aki valóban jó és tartalmas képet akar festeni. A modern kornak és főleg a modem nagyvárosnak vásári tülekedése nem képes erre a szellemi statikára és szintézisre. Ezért nem a piktúra, hanem a film az az eszköz, mely optikai világképét testté váltja és a tömegeket magához vonzza.

A piktúra a futurizmusban és rész ben a többi forradalmi irányban is megkísérelte, hogy a modern optikai világkép extenzitásán és kinetikáján úrrá váljék. A kísérletnek kudarcot kellett vallania, mivel ellent mondott a festőművészet gyökerében stati kus és szintétikus lényegének. Az u.n. „új tárgyilagosság” kétségtelenül annak a jele, hogy a piktúra ismét ráeszmél voltaképeni határaira. De minél mélyebb és bensőségesebb ez a visszatérés a természet és szellem egységéhez, annál inkább kivűl áll korunk uralkodó életáramlatain. An nál inkább úgy hat, mint utolsó me nedéke egy kultúrának, mely valaha nemcsak mély, de szociálisan hatal mas is volt, ma azonban már csak szép gesztusokra képes. (Berlin)