Sohasem láttam még Párist ilyennek, mondta Theo Bertrand, a Gaumont filmgyár első rendezője.

— Nem is igen láthattad, felelt Paul Boutroux, a Matin egyik hangulat riporterje. Hat millió ember adott ma randevut egymásnak ebben az öreg fészekben.

Az Arc de Triomphe tetején álltak, frakkok fekete erdejében.

Juliusi nap tüzött az Etoilera és a Champs Elyséesre. A háztetőkön és a csillagalaku térbe összefutó úttesteken morajlottak az emberhullámok. Mindent elöntöttek. Az úttestek tribünjeit, az erkélyeket és a párisi tipusu padozatig leérő nagy ablakokat, a sokcsővü magas kéményeket. Az emberhullámok taraja felcsapott a diadalkapu tetejére is. Kis, fehér felhők uszkáltak az ég halvány kobaltján és keresték a fű, a bokrok és fák tompa zöldjét, amely előttük ismeretlen sötét hullámokban veszett most el.

A diadalív tetején két csoportra oszlottak a frakkosok. Az egyik csoport fekete fehérségét a mellények alól kibukkanó smaragzöld, bibor és cinobervörös, türkizkék moiréselyem szalagok s a frakkok selyemtükre mellett sziporkázó gyémántcsillagok élénkítették. Ez a politikusok és a diplomaták csoportja volt. Az ujságírók és fényképészek csoportjában csak itt-ott csillant fel szegényesen egy-egy kis rendjelecske. Végül egy szakasz tábori diszbe öltözött poilou állott a tetőzet szélén. Róma praetorainak tubáihoz hasonló hosszu ezüsttrombitákkal voltak felszerelve, parancsnokuk egy nagybajuszu tambur. Mindnyájan trombitások, egy hadtest válogatott mellű legényei.

A diplomaták szendvicseket vettek fehér glaszékesztyüs kezük hüvelyk és mutatóujja közé. Valamenyiük átküldte a felszolgáló pincéreket az ujságírók csoportjához. A szendvicsek fogytak, de egyre ujabb tálak kerültek a felszínre.

—   Menjenek csak a mi derék szürkéinkhez is, szólt oda Boutroux az egyik pincérnek. Ők is szeretik a káviáros pástétomot.

Nevettek. A pincér odasurrant a tállal a trombitásokhoz. A szürke sorfal mozdulatlanul állott, pihenj állásban. Rohamsisakjaik tompán, ezüstkürtjeik élesen csillogtak a napsütésben. A tambur egyetlen kézlegyintéssel zavarta el a pincért. Kis fekete szemei villogtak és bajusza haragosan meredezett az ujságirók tapintatlanságára. Hogyisne, majd ezek a normandiai, bretagnei, gascognei és provencei parasztok itt pofázzanak az országok vezető személyiségeinek szemeláttára. Mégcsak az kellene.

—  A tamburnak igaza van, mondta Bertrand. Mindig olyan elhamarkodott vagy. Biztositlak, jó kolbászos paszulylevest ettek reggelire és egyáltalában nem éhesek. Hiszen akkor nem tudnának teli tüdővel fujni.

Boutroux mosolygott.

—Igazad van, öregem. Roham előtt is gondoskodva volt a bendőjükről.

—Nono, nem igy értettem. Nézd csak, az elnök most is egy sous cigarettát szi. Még jó, hogy nem sodor a zsebében, mint máskor szokta.

Bertrand odapillantott a diplomaták csoportjára, Egy aranyvirágos olívzöld fecskefrakkabátban feszítő szikár úr tüzet adott a kis, pocakos, fehér kecskeszakállas vidéki ügyvédnek. Ez jókedvüen hunyorgatott kerek madárszemeivel és tréfásan szalutálva remekül vasalt cilinderéhez emelte rövidujjú, tömzsi kis kezét. Egy másik öreg úr nagy sötét szivarból pöfögött mellette, cilindere alul hosszú fehér haja lógott hátrafésülve.

— Nem tudom, mondta Boutroux, miért hord ez a Lloyd George művészhajat.

— Elég nagy művész, válaszolt a rendező. Hatvan millió ember sorsát intézi és ha úgy vesszük, az egész emberiség sorsát. Hiszen ő most: Nagybritannia,

 

— Nem hasonlít John Bullhoz, aki Kalkuttától Sidneyig terpeszti a két görbe lovaglócsizmás lábát, alatta pedig, a két lábszára között tizenhét dreadnought-flotta vágtat át az oceánokon, füstfelhőbe borítva térdnadrágját és kockás mellénybe bujtatott nagy potrohát. Ez a bácsi inkább az alkoholellenes és állatvédő liga elnökének külsejével rendelkezik. Csak egy nagy esernyő hiányzik a kezéből. Igy teltek az órák. A Champ du Mars felől megdördültek az ágyuk. Mindenki önkénytelenül odakapta a fejét.

— Nincs semmi baj, — mondta Boutroux, — nem a bocheok.

Nem hallotta senki gúnyos nevetését, amellyel a saját tréfáján mulatott. Nevetésének valami nagyon kesernyés zamata volt. Lent megmordultak az emberhullámok ás mozgásba jöttek. A párás reggeli levegőn át most ezer színben bontotta apróra magát a tömegek nagy szürkesége. A nap oszlatta a párákat és tiszta, átható fényt bocsátott alá a magasságokból, mintha a diadalmenet egyik rendezője volna. A diadalkapu párkányzatán galambok ugráltak és szedegették a szendvicsek morzsáit. Az ágyudörgésre ijedten felrebbentek és nyugtalanul szálldostak. Repülőgépek szabályos rajokban emelkedtek a magasba, Mindenki a horizontot figyelte.

— Megindultak, — mondta Bertrand. — Hé, hé! Vandois, forditsa most a gépet a diplomaták felé. Mindegyik elnök megvan premier planban?

— Igen, főrendező úr.

— Most várja, míg a repülőrajok az urak hátterébe kerülnek és akkor kurblizzon. Igen hatásos csoportkép, a repülőkkel a háttérben. Kár, hogy Vilmos császár nincs itt, ezüst mellvérttel és aranysisakkal. Őt aztán élvezet fényképezni.

Hirtelen elhallgatott. Két alacsony, ferdeszemü emberre esett a tekintete, akik egy magas, cvikkeres, nagyorru, ferdeszáju, erősen kiugró, nagyállu emberre szegezték hasitott szemeik tekintetét.

—   Menjen csak, Vandois.

Félrelökte az operatört és a két japánra irányítva a gépet, kurblizni kezdett. E percben a hórihorgas cvikkeres közvetlenül a japánok mellé került. Levette magas, ódivatu kürtőkalapját és zsebkendőjével törölgette izzadó, dudoros homlokát.

—   Ugy, ezt meg kellett örökítenem, Boutroux. Ha láttad volna, hogyan nézett a két barátunk Wilsonra. Mint macskák a kutyára. Ezt láttad volna csak! Úgy hiszem Tokióban vagy Newyorkban nemsokára esedékes lesz egy diadalkapu, — mondta Boutroux az ő kesernyés nevetésével.

A távolból zenekarok hangcsoportjai érkeztek, amelyek egyre erősödve szóltak bele a gépmadarak monoton kattogásába és berregésébe, az alant hullámzó tömeg morajába. A diadalkapu tetőzetén felengedett az eddigi merev elhatároltság. A nagy lapok főszerkesztői a diplomaták falankszába merészkedtek, egyes követségek attaséi és titkárocskái viszont az ujságirórejonba tévedtek, ahol nem egy ismerősük volt. A filmfelvevőgépek minden irányban müködni kezdtek és az ujságirók tüneményes gyorsasággal firkálták tele kis jegyzőkönyveik lapjait. Néhány rajzoló nagy mappák érdes papírjára dobálta a vonalak szürke seregét. Boutroux lassan, élvezettel szivta szivarját és elnézte a gyors kezek kalandozását fehér papirországban.

Mr. Plantage, vigyázzon, elszalad a keze!

A Graphie vöröshaju rajzolója elvigyorodott és abbahagyta a munkát.

— Jónapot, Mr. Boutroux. Ön nem jegyez?

— De igen, az agyam papirosára.

A két japán feléjük tartott. Az egyik, a soványabb, mélyen megemelte cilinderét, a másik alig hogy megbillentette.

—   Ha megengedik, — mondta az ujságíró, — Mr. Plantage, a Graphie rajzolója.

Nem árt vele jóba lenni, mert néha csunyán kikészíti az embert. Aztán a rajzoló felé fordult.

—   Kagato Kamurai márki, követségi attasé, Ashaki Nishi, másodtitkár. A japánok megint megemelték az előbbi módon cilindereiket.

A zenekarok most egyre közelebb harsogtak. A tömeg ujra felmorajlott és a Champs Elysée felől felhangzott a csapatok lépteinek üteme. A fasor hatalmas fái között három lovas tünt fel. A tambur felemelte aranyozott pálcáját. A tetőzeten álló szakasz gépies mozdulattal lendítette szájához a hosszu, vékony kürtöket. A diadalkapu tövében négy zenekar kezdett a győzelmi indulóba és a tetőről a fanfárok felelgettek, belekapcsolódva a mindenhol erőre kapó mámoros nagy ritmusba. Az ágyuk most ujra dörögtek az erődök felől, mintha ez is a nagy ütemre történt volna. A három lovas közeledett. Kezükben rövid, vastag karmesterpálcákhoz hasonló botokat tartottak és ezeket hol a csípőjükhöz támasztották, hol a sapkájukhoz emelték.

—   Joffre, Petain és Berthelot, — modta az ujságíró a japánoknak. Odalent felbömböltek az emberhullámok.

— Vivent nos maréchaux! Vive l´Angleterre!

A zenekarok elhallgattak. A három lovas áthaladt az Are de Triomphe óriás ive alatt. Az ut szélében skót dudások jöttek. A szálas, meztelentérdü legények a pukkadásig felfujt arccal és dudatömlővel harsogták a hires katonadalt.

—   It is a long way to Tiperary, it is a long way to go.

Kis, lobogószallagos sapkájuk hetykén félrecsapva, a fejük bubján. — A földieim, — mondta Plantage. — Highlanderek.

—   Szép szoknyájuk van és a fehér bokavédőjük, az is ennivaló.

A japánok udvariasan mosolyogtak. Megszokták, hogy ez a Boutroux nagyon fanyar élceket mond egyes dolgokkal kapcsolatban.

—   Hurra U. S. A.! Vivent nos yankees!

Az amerikaiak előtt nagy néger zenekar haladt. Ezek ujra felvették a dudások miatt félbeszakadt alkalmi induló ritmusát, amire a négy álló zenekar és a fanfárok is megszólaltak.

—   Nagyszerüek ezek a niggerek. Egy óra alatt megtanulnak mindent. Ha fehér zenekaruk lenne az amerikaiaknak, biztos, a Yankee doodlet nyekegnék, amit ötven év óta tanulnak és még most sem tudnak.

Az ujságiró hangját elnyelte a zenekarok harsogása és a tömeg bömbölése. A széleskarimáju kalapok alatt válogatott, hatalmas legények haladtak, előttük fehér lovon Persching tábornok.

—   Nagyszerü, — kiáltott Bertrand, — aki most egy percre sem mozdult el az operatőr mellől, rézbőrüek is vannak köztük!

Csakugyan, a nyolcas sorok első kettőjében szikár sasorrú katonák lépdeltek.

—   Hogy mi ebben a nagyszerü, — mondta az ujságíró a japánoknak, — ezt igazán nem tudom. Egy kipusztított nép utolsó példányai.

Bertrand kézzel lábbal hadonázott a tetőzet szélén. Megfigyelték, hogy két odalent dolgozó másik operatőrt is dirigál.

Az aranysasos zászlók csoportja közeledett. Rongyos, színehagyott zászlók voltak, némelyiknek a rúdján csak néhány foszlány.

—   Vive la France! Vive la France!

A tömeg őrjöngött odalent, önmagát ünnepelte. A Louvreból kihozott zászlók szalagjain olvashatóvá vált egy név: Jéna, Eylau, Aussterlitz, Waagram. Aztán élénkebb színü zászlók jöttek. Verdun, Lille. A poilouk kékesszürkéje elütött az angolok és amerikaiak kakiszínű ruháitól. A diadalív végnélkül nyelte a rohamsisakok ezreit. Majd zuavok, spahik, végül senegali csapatok következtek. A két japán integetett, mert a feketék után felbukkant a pirosnapos fehér lobogó. Az alacsony, sárga emberkék alig tudták kurta lábaikkal a menetelés ütemét felvenni. Erőlködtek, hogy nagyokat lépjenek és ezért amugysem szép járásuk egészen komikus volt. De a két japán és Hajasi konzul, aki szintén a diadalkapu tetején állott, büszkén lobogtatták zsebkendőiket és nem vették észre, hogy a napos lobogó milyen hüvös fogadtatásban részesül.

—Nem tudom, mit keresnek ezek itt, — mondta a rajzoló Bertrandnak. — Az egész háborút páholyból nézték és most eljöttek a zöldasztalhoz osztozkodni.

—Ezt maguktól tanulták öregem, — válaszolt a rendező és zsebkendőjével végigtörült izzadságtól gyöngyöző homlokán.

Fáradt volt és unta már az egészet. Egyre ujabb csapatok jöttek. Azt sem tudta senki, mifélék. A fanárok elhallgattak és a tömeg ordítozása is fáradságba fulladt. Furcsa dübörgés hallatszott és a fasorból nagy porfelhő szállt fel. A tankok jöttek. A nagy vashernyók lomhán másztak elő, mint az ichtiosaurusok. Két oldalukból egy-egy ágyúcső, az élükből gépfegyver meredt.

—Látják úraim, — mondta Plantage a japánoknak, — ezek nyerték meg a háborút.

—Ilyen hálátlanok vagyunk mi emberek, — szólt Boutroux, — ezeket hagyjuk a végére. Holott ezeknek kellett volna a menet élén haladni, nem a marsalloknak.

A repülőgépek szabályos harcirajokban követték a tankokat.

—    Ime, — mondta Bertrand, — ezek fogják a következő háborút meg nyerni.

A kapu tetőzete lassan megürült. A japánok is búcsuztak, a konzul már kereste őket tekintetével.

— Ugy-e lélekemelő volt? — mondta nekik búcsúzóul Boutroux. — Minden fegyvernem, minden népfaj. Valóban, ma láttuk az ötszínü embert.

—    Igen, fehérek, sárgák, feketék, rézbőrüek és barnák, — mondta Nishi és megemelte a cilinderét. — Au revoir!

Az ujságíró, a rendező és a rajzoló leültek a tetőzet párkányához támaszkodó kőpadra. Rajtuk kivül senkisem volt már a tetőn és odalent is a város felé áramlott a tömeg. Az óriási zaj után csak egy-egy fáradt hang kapaszkodott a magasba. A porfelhő lassan ereszkedett lefelé. A diadalmenet nagy ritmusa még hallatszott a messzeségből, mint egy elhalkuló szívverés, azután elhalt.

—   Hát mire várunk? — kérdezte Bertrand, mintegy önmagától. Boutroux és Plantage nem feleltek. De ők is úgy érezték, hogy várnak

valamire. Fülükben ott csengett a japán bucsúszava.

—   Fehérek, sárgák, feketék, rézbőrüek és barnák. Au revoir! Végül Bertrand szólalt meg.

—   Furcsa, hogyan bucsúzott ez a japán. Mintha nem lett volna megelé gedve a népfajok eme összejövetelével és egy új összejövetelt várt volna. Tu dom, hogy ő nem így értette. A véletlen mondatta ezeket a szavakat vele.

Galambok suhogtak a tetőzet körül. A nyakuk bronzszínekben fénylett. Amint a párkányra telepedtek, morzsákat keresgélve, kiálló, nagy begyükből érzelmes búgás tört elő. Azután verebek jöttek és elkapkodták előlük a morzsákat.

Boutroux felállt.

— Mondd csak, Bertrand, hazaküldted az operatőrjeidet? Nem jól tetted.

—   Nézd csak, a menet legérdekesebb része most következik.

Három katona jött az úttesten a fasor felől. Az egyiknek a féllába hiányzott, mankója vashegyének koppanása felhatolt a magasba. A másik kettőn fekete pápaszem. A földön kotorásztak maguk előtt botjaikkal, mintha valamit keresnének. Mindhárman karonfogva mentek és cigarettáztak. Amikor a diadalív elé értek, a mankós harsány hangon mondta a másik kettőnek:

—   Itt van a kapu, most megyünk át rajta.

Néhány járókelő megállt és megbámulta őket. Eltüntek az ív alatt. — Látta ezt, Plantage? — kérdezte Boutroux. Aztán felkiáltott:

—Ők is át akartak menni. Ezt rajzolja meg a Graphic számára! A galambok felrebbentek. Boutroux maga is megijedt a saját hangjától.

* A szerző készülő regényének, „Az ötszinű ember”-nek bevezető része.