Képzeld a világ mindenségét roppant átalagnak, kibe az Ur beszüretelte vala hegyeinek minden termését. Millió fajta szöllő terem a hegyeken, a hitvány hévíztől a szagos muskotályig, a szapora fekete carbenettől a nem is bornakvaló Izabelláig. És valának szöllőtők, melyeken beérett a gerezd, másokon még puskábavaló zöld maradt a szem és ismét másokon már mazsolává is aszalódot az öszi napfényen. Szüretidő volt, mindet egyszerre kellett betakarítani, az az érett nem várhatta be a félig értet, mert odáig az asszú nedvtelen, fekete, ráncos, kiégett semmivé töpörödött volna össze.

A megszámlálhatatlan szőllőfaj féligért, beérett és elaszalódott szemeinek mustja vegyül a mérhetetlen űrtartalmu átalagban. És odabenn zúgnak, forrnak, keverednek izek és árómák, mézédes a savanyuval, füszeres a karakternélkülive). Háboruk vannak és valutakrizisek, földrengések, égzengések, kegyetlen nagy szerelmek és olcsópénzért vett pacsuliszagu csókok, forró napok után megüditő nyári esők, verejték hull ós forrás fakad, meteorok siklanak s napfoltok fáklyáznak.

És az Úr fordít egyet a csapon. Bor csurog, egyetlen izű, egyetlen zamatú, kiben cukrok és savak egyetlen karakterré elegyedtek, kiben benne van a mult, a jelen és az eljövendő. Egyik hegy százezeréves mészkőrakodmányából szívta e nedveket a szöllőtő valahol. Másik vulkáni közetből, időtlen világrengések idején kivetett s titokká dermedett lávából. Harmadik alföld homokjából, mely tengerfenék volt valaha. Ezeket mind külön nem is érzékeli az iny, de jelen vannak mind ama korban, aminthogy jelen van Ő is, akiről tudva van, hogy mindenütt jelenvaló. Ember, állat, ásvány és növény, és viz és levegő és éter és közeli porszemek és felmérhetetlenül távoli csillagok és a Törvény, mely minden idő valóságot a Rendben foglal össze.

A csap: a költő. A bor — és ez a közkeletű tévedés: a költő verse. Holott látnivaló, hogy nem a költőben terem a vers, ahogy a levegő sem szüli a villamosságot, csak hordozza, közvetíti, közegéül szegődik, át-meg-át járatja magát vele. De nem az övé az és nem is azonos ővele. A mindenségé. A csap : a költő. De a vers: a mindenség bora.

Itt sok ideig tévedésben voltunk. Sőt vagyunk még ma is. A költő alkot, ezt mondjuk ma is. De alkot-é a hegedű, melynek domború melle akaratlanul hangok zengő szekrényévé vált? A költő is csak úgy választatott ki az embererdőből, mint a hegedünek való fa a többi fák közül. Igy választotta ki a végzet Bartalis Jánost is, csapjává világ hordajának, kinek száján át a világmindenség együvé érett szőllőnedvei édes bor gyanánt tehetetlenül kicsurognak.

Nem lehet, hogy a költő alkotó legyen, mert az alkotás: aktiv, fizikai, vagy szellemi erőkifejtés. A költő pedig paszsziv. Magába gyüjti és átengedi magán az öntudatlanul borrá érett örök nedveket, kik mások nyeldeklőjén át gyomorba, vérbe és agyba hatolva, mámoroknak és mámoros tetteknek válnak okozóivá. A költő, a Kimondó, világgá kiálja a mindenség pillanatnyi Akaratát, hogy mindenek a maguk kis körében rabszolgaként engedelmeskedjenek. Nem ő parancsol, hiszen gyámolatlan ő, csak nyöszörögni, vagy magában fortyogva lázadozni tud. Nem ő a hadvezér, de ő a csatadal Kürtje. Nem ő a filozófus, de ő a gondolat csatornája. Nem ő a szerelmes, de. kifejezője mások, mindenek szerelmének. Ő a szerelem Hangja. Ő a bánat Sóhajtása, ő az öröm felcsengetyüző Kacaja, a kétségbeesés Könnye, a féltés Keselyüje, az elnyomottak Daca. Ő tudatosítja Benned a semmit Mindenné.

A költő csak egy minden érzékenységekkel áldott és vert idegrendszer. A vers valósággá álmodott titok.

II.

Bartalis János költő.

Milyen szerencse, hogy kinyílásának tizenhárom éve után önti elénk első könyvben a versek borát. Ebben a tizenhárom esztendőben, 1914—26-ig, legnagyobb próbatételnek napjai sorakoztak egymás mögé az idő számológépen. És üsd fel ezt a könyvet bármelyik lapján. Ez nem csalás, nem ámítás. Itt minden vers a születése napján volt — Bartalison keresztül — a Világ keresztmetszete. Itt állanak sorban, a húszéves, a húszonkétéves, a harmincéves Bartalis és rajta keresztül a Világ.

A húszéves Bartalison át kiömlött versek: édes must, tánc, játék, világbíró erők gondtalan fölfeszülése. Az ifjúság hasad ki a szavakból, pontosabban: az 1914-ben élt ifjúság, mely még nem tudta, mi a köny, a vér, a förtelem, a kárhozat. Megszánja az aranycsattos cipöcskében korzóra szaladt kis cselédet. Nem az ő gondja” nem az ő hiusága. Ráér a más igénytelen kis fájdalmáit is megszánni. Neki nincs fájdalma, ő fiatal, csak fakadó tavaszi reggelek gondja az övé. Élni, kitárulni, ájulni, élni, illatozni, harmatban, napban, madárhangokban, gyönyörködni a magát megujitó és ujrakendőző élet derüjében.

Erre a Bartalisra rázuhan, mint napfényen sütkérező katicabogárra, az egész emberiség sorsának sziklája, Elfeketedik körülötte a világ s nincs e rettenetes drapérián ujjnyi rés, ahol a reménység sugarai bekacaghatnának. Mi marad Bartalisból? Számolja az uccán a rikkancsgyerek kiáltásait, méri a hidat hangtalanul elmotyogott nótákkal, kiesett belőle a világ és ő kiesett a világból. A. front mögött van és holnap fronton lehet ő is. Ne búsulj Bartalis — vigasztalja magát — azért te hasznos, kerge kis porszem maradtál. Sirnak a katonák. Huszonhárom évvel Bartalis a fronton. Maga fölé emeli ezeket a lerongyosodott, megtépett, önmagukból kiszakított embereket. Királyok, állapítja meg bakáiról. Nem elragadtatással, de névtelen, fakó szomorúsággal.

ő? Ezt már elvégezte, magában. „Ugy múlok ki, mint egy ökör”.

Aztán felcsillan valami reménységféle. Kórház, Karlsbadban. Ó, hogy reszket benne egy még remélni alig merő szerelem. Dadog és elárad és szemérmetes lesz, mint a szüzlány és hencegő, mint a diák. Olyan illatuk ezek a versek, mint hajnalban kötött, harmattal hintett rózsacsokor. S hogy reszket a kéz, mely kedvese felé nyujtja.

Bartalis felszabadul. Lehengeredik róla a nehéz kő, moly íme nem nyomta agyon, csak nagyon, kegyetlenül elgyőtörte. Felocsudik és mindjárt vissza is borzad. Ősszegabalyodnak előtte a már szépen kisimult útak. Már nincsen út. „Fel kellene költeni az alvókat!” Hiszen rettenetes, ami az ébrenlevökkel történik. À forradalomban Bartalis hazafias költő lesz.

Aztán révbe ér. Falu, kis gazdaság, asszony, gyermek. Letört füzfagaly, új televénybe szúrták, kihajt még. A régi Bartalis ez, csak rezignált lett, mélyebbek az otthon örömei s nem olyan riasztó odakinn, csak leszürkült minden. Kicsit lázadozik. Hol lehetne ő már? Világfává ültette el apja és lám, a hangja nem tud áthatolni határokon és hegyeken. Kosályon fur, farag, kapál, kaszál. Érvényesülési aggodalmai vannak. Harminchároméves már. Családja van, száz meg száz dalt elénekelt. Mindenki, hozzáértő, el volt ragadtatva. És Bartalis még mindig — mint költő — nem egzisztencia. Már csak ez fáj Bartalisnak. Másként beérkezett. Önnönmagáig. „Én megtaláltam az én Istenemet. Ó Halleluja, halleluja.”

Ne busulj Bartalis. Hova kell ennél teljesebb érvényesülés? Hányan mondhatják el magukról ez istentelen időkben, hogy megtalálták az Istent.

III.

Egyebekben az Isten és Bartalis együtt voltak mindig. Lehet, nem tudtak egymásról. Legalább Bartalis nem. Csak kiénekelte magából, mint pacsirta tüdejéből a levegőt, mely útközben, tudott beavatkozása nélkül, hanggá változott.

Paradoxonnak hangzik, de így van. Bartalis azért költő, mert nem költő. Bartalis — mondtam — csap, akin által a mindenség bora útat talál. Nem helyezkedik, mint jobbszélső, vagy balszélső csatár esztétikai és irodalompolitikai futballtornákon. Adja magát.

Más „költök” kiagyalják a „témát”, versbefoglalják és elrendezik „népies nemzeti”, vagy „egyetemes emberi” alapon belső és külső formákba. Nem beszélnek az az olvasóval, de szónokolnak hozzá, vasárnapi ruhában, válogatott szavakkal, gondosan megügyelve, hogy szép szavakat mondjanak és az ahogyan mondják, frappirozza is egy kicsit azt, akinek mondják. Kétségtelenül müvészet ez, amint egy felsőbb matematikai feladat megoldása is magastökélyü müvészete az elmének. És ami fő, be lehet vágni, le lehet kopirozni, utána lehet csinálni és mükedvelő előadásokon nagy hatást lehet vele elérni. Van egy „intellektuel” közönség is, ennek aktivistát, meg expresszionistát kell szavalni. Ez ekkor gyönyörödik el legjobban, ha halandzsáznak neki.

De mit csináljon az, aki se nem népies nemzeti, se nem egyetemes emberi, se nem semmilyen ista, csak költő, mint Bartalis? Akinek iskolája még csak ezután születik, aki nem ért rá valami élelmes irodalomtanárral rendszerbe foglaltatni „költészetét”, aki nő, hajt, rügyezik, levelezik, virágzik, világfává nő, mert süt rá a nap, mert veri az eső, mert jó neki a föld, melybe elvettetett? A kertészek a parkokban alacsony tujákat nyírnak engedelmes bokorfallá, ki látja meg a világfát, mely távoli, eldugott falucska völgyéből keresi koronájával az eget? Majd jön egy expedició. Majd felfedezik.

Addig? Ne busulj Bartalis. Te megtaláltad az Istent és tudod, hogy el jön a feltámadás.

IV.

Igy írhattak verset, mielőtt tudták volna, hogy mi a vers. Homérosz előtt és Salamon király előtt az időben. Igy improvizál tilinkóján a megkomponált dalt sohse hallott, de melódiától áradó szívü pásztorfiu. Benedek Marcell irta valahol le, hogy uj költőt vár a világ, aki mégegyszer meg meri mondani, hogy az ég kék ós a fű zöld, mert mesterkedők elmesterkedtek már a kifejezés igaz egyetlenségét, mert elkoptatták és hazugértelmüvé torzították az egyetlenértelmü szavakat. Bartalist vártuk, ha igaza van — ós mennyire igaz van — Benedek Marcellnek. De Bartalisból nem szabad külön sorokat idézni, ide kel iktatni egy egészen rövid versét, igazolásul.

 

A FALUSI GAZDÁLKODÁSBAN

Eljöttem ide, virágaid közé, a magányba,

hogy megismerjelek, Isten.

Itt jobban érzem hatalmad, jóságod,

haragod, szived,

Eljöttem a falusi emberekhez, hogy a

[falusi emberekkel egyféleképpen szóljak hozzád:

„Adj esőt.”

„Adj jó időt.” „Adj áldást”.

Ó Úram, itt egyszerübben, tisztábban

[cseng neved.

Itt szebben szól a fohász:

„Istenem segits.” „Uram, légy velem.”

„Adj szerencsét állataimhoz.”

„Őrizz meg tűztől, veszedelemtől.”

„Segits, hogy csűrt építsek és betaka

[rodjak.”

„Segits, hogy a mennyországba jussak.”

Ó Uram,

itt egyszerűbben, tisztábban, magaszto-

[sabban

   cseng neved.

Nem értem — mondta egyszer nekem valaki, szintén verset is iró ember — miért vagytok olyan nagyra Bartalissal? Falusi költő, bukolikákat ir, mit tartozik ez ránk, városi emberekre? Hol a rádió és a repülőgép, hol a modern élet lüktetése a verseiben?

És így felel Bartalis:

„A föld nyög.

Hallom a szenvedést.

Hallom a nagy szomoruságot.

Hallom a világ halálrakészülődését.

Hallom a hörgést.

Hallom a Szózatot, a felsőbb hívást.

Ki hiv?

A megváltók csendes énekével megyek

[az éjben.”

Majd ha Bartalis meghallja a hívást, hogy a rádióról és az elevátorról kell prédikálnia, ne féltsétek, arra is felelni fog. Bartalis falusi költő, de az egész világ ott lüktet a szivében. És ott hörög.

V.

Hová visz az útja? Sehová és mindenüvé. Meg fogják hallani és nagyon fogják szeretni ezeket a verseket, akiknek füle van a hallásra. És nem kell személyesen Budapestre mennie, hogy „kalapot emeljen előtte a vén Duna.” A vén Duna mellett, Ady óta, ennyire költő nem énekelt.

Tessitori Nóra szívvel irt előszót a Bartalisversekhez. Helyében Kosztolányit, Osvátot és más tekintélyeket nem vonultattunk volna fel Bartalis mellett. A verseknek nincs erre szüksége.

A Szépmives Céh kiállítása a szokott gondos. Kár, hogy a kifejező Kós-il lusztrációk nem kerültek pontosan a meg illusztrált vers mellé. Hiszen az illusztrá ciók célja: együtthatni a szöveggel. (Kolozsvár)