Stefan Zweig új kötete (Verwirrung der Gefühle. Insel-Verlag, 1927.) egy novellaciklus harmadik láncszeme és terjedelemben ép úgy, mint értékben három különböző novellát hoz. Az első problémát vet föl: „Megszökhetik-e egy harmincötéves, korrekt, gazdag és jól táplált asszony, akinek két serdülő leánya van, semmi gondja és egy hájasodé férje, az említett férj mellől egy olyan fiatalemberrel, akit összesen egy napig látott és akivel három óráig diskurált?” Megszökhetik, — mondja Stefan Zweig és én hozzáteszem: sőt szökjék is meg! ez a legokosabb, amit tehet. Hozzájárul a leányai felvilágosításához, jót tesz a táncosnővel, akivel a férjének valószínűleg viszonya van és két új taggal szaporítja a nőgyülölők táborát: az egyik a férje, akit elhagyott, a másik a szeretője, akivel megszökött. Ezenkívül pedig hamarosan megjárja az életnek olyan mélységeit, amelyekbe eddig bele se pillanthatott. E rengeteg nyereség mellett a burzsoá pillanatnyi elképesztése olyan kevéssé esik latba, hogy a probléma egyáltalán nem probléma többé. Mégis, Stefan Zweig egy igen formás, elegáns, sőt helyenként izgalmas novellát ir belőle, ebből az elképesztésből, amelyet azért szupponál, mert nélküle nem lehet meg a probléma. — A második elbeszélés a „szépirodalom” tipikus terméke: arról szól, hogy egy egész életében a családjának pénzt harácsoló öreg embert mint taszít félre a családja, mint egy rongyot, mialatt a felesége shimmit táncol azzal a fiatal úrral, akihez a serdülő leánya éjjelenként be szokott surrani. Van valami megkapó a mindenre rájött öregember lassú haldoklásának a leírásában, amelyhez egyébként az író bőszínű palettájának a legigazibb árnyalatait használta fel. A harmadik novella témája Thomas Mann óta nem ujság a német irodalom ban: egy öregedő egyetemi tanár halá los szerelme fiatal tanítványa iránt, akit egyébként a tanár fiatalabb feleségével boronál össze végül is a titok közös tu data. Fülledt forróság és ifjúi üdeség, fényesen lobogó szellemiség és mélyen bújkáló izgalmas érzékiség, felváltva zúg át e kis regényen, amelyben az író talán jelen fejlődése csúcsáig ért el. Ez a ma gaslat Stefan Zweignél gazdaságosan be osztott mondanivalót, egy-egy helyezett jelenetet és lüktető szenvedélyességet je lent; a stílusa elegáns és fordulatosságá ban néha megdöbbentően mély is, bár néhol pomádéssá válik: olyan tulajdon ságok ezek, amelyek mindennél meggyő zőbben hirdetik a sajátos meggyőződés- nélküliséget, amely formai nekilendülé sekre, témák gazdag felöltöztetésére, bá mulatos jelenetekre mindenkor képes, de öröklét-lehelletűt nem teremt. Ám erről — öröklétről — ne mindig essék sző. Le gyen szabad egy kissé a jelen olvasmá nyáért is élni — ebben Stefan Zweig a legérdekesebbet hozza nekünk. (Kolozsvár)