EGY NÉVTELEN AMERIKAI ÖNÉLETRAJZ (3)

Fordította: SZÉKELY BÉLA

 

IV.

Boolkie rossz hirt hoz: Archie Wotint, Ikie Schneidert és Dago Jackot letartoztatták. Valami kis betörés. Boolkie legjobban Archie elvesztését sajnálta, aki a „the gun”¹ nemes titulusát viselte.

„Dühöngök Archiera” — jelenti ki a sulyosan megprobáltatott vezér. Hisz megmutattam neki, hogy milyen könnyen lehet pénzt keresni; az egész céh legügyesebb zsebmetszőjévé tanitottam ki! Mért a fenéért nem marad meg a mesterségénél. Nem, — arra a patkánypofáju baromra, Issie Weingardra kell hallgasson, aki felhivta a figyelmét egy üzletre, ahova könnyen belehetne törni, csak Archiet kellene az ajtó csapóablakán át benyomni. Hiszen Archie olyan nyulánk és hajlékony testű. Well és a „bull”-ok² Dopeivel együtt elfogták. És most moroghatnak. Bár maradt volna meg a saját kaptafájánál. Archie valóban ügyesebb, mint bárki is, ki eddig idegen zsebekben kotorászott. Valóban ő lehetett volna a „nagyágyu”.

Ifjúkori játszótársaimnak nem maradt egyéb hátra, mint morogni és keresztülesni a bajon. Mintán olyan Ujakról volt szó, akiknek semmiféle politikai jelentőségük nem volt, a család befolyásnélküli, s pénz se volt, hogy ügyvédet vegyenek fel és a rendőrséget megvesztegessék, — úgy érte őket a törvény szigora, mint a villám. Ennek a három senkinek ügyét olyan hamar intézték el, hogy alig egy hét mulva Boolkie már elszontyolodva adta hirül, hogy bajársait a „dologház”-ba küldötték. A biróság tizennyolc hónapra itélte őket, melyet Randalls Island hírhedt „house of Refuge”-jébe kellett leülniök.

Én azon bosszankodtam, hogy a banda bajai nem az én dicsőségemet szolgálják és terveket kezdtem kovácsolni. Gyakran lógtam ugyanis az Eastside rendőrbiróságának, az Essex Barket-i törvényszéki épületnek kapuja előtt. Szakadatlanul őrlő malom ez, melyben szenvedő embereket őrölnek meg. Ide-oda figyeltem, miközben innen is, onnan is elkergettek... Ide-oda kóboroltam... majd, mint akinek fontos dolga akadt, elloholtam... hogy egykedvüen lusta-kiváncsian jőjjek vissza... de mindig nyitott szemekkel, de mindig mindenre figyelve... amig végre sikerült beszélgetések itt-ott ellesett foszlányát összeszednem... míg eseteket, neveket, titkokat lestem ki. Megfigyeltem az ügyes felhajtók módszereit, mint hajtják az elbolonditott klienseket azokhoz az ügyvédekhez, akiknek szolgálatában állanak... megfigyeltem, ki a legjelentősebb a rendőrhatalmasságok között... tanulmányoztam a politikusokat, akik mindig csak mosolyogtak és leereszkedően mindenkivel kezetfogtak. És nemsokára már én is mosolyogtam, már én is kezeltem a befolyásosakkal, mert könnyen rájöttem arra, hogy ezek nem is tudják, hogy ki az, akivel olyan szívélyesen kezetszoritanak... Igy proccoltam a letartóztatottak hozzátartozói előtt, akik a tárgyaló terem bejáratát valósággal megszállva tartották... Itt ismerkedtem meg Maxie Freunddal, egy valami hasonkoru fiatalemberrel, aki azonban csak két éve jött Amerikába, és akit becsvágya ugyancsak a jogi pályára csábított. Ő is résztvett a játékomban... elloholt, visszaszaladt, valamit rejtélyesen a fülembe sugott, mire én borzasztó nagyképüen, mint valami láthatóan nagyon fontos dolgot, a noteszembe jegyzeteket csináltam. Nagyon büszkék voltunk arra, hogy a körülöttünk álló külföldiekre milyen benyomást tettünk... De csakhamar megelégeltem ezt a játékot. A valóságot akartam. Minden vágyam az volt, hogy bejussak a tárgyalóterembe, amely mindig tele volt. Párszor megpróbáltam becsuszni, de a. kövér ajtónálló, Black Riley nem engedett be. Erre udvarolni kezdtem Black Rileynek. Behemot ember volt, különösen a hasa és a nyaka; nagy fekete bajusza volt, bozontos szemöldöke, amely szinte olyan vastag volt, mint a bajusza.

„Tehetek-e valamit önért Captain?” kérdem alázatosan.

“Ugyan, mit is tehetnének értem az olyan férgek, mint amilyen te vagy!”

„Mindent, amit kiván” válaszoltam.

„Very well, akkor megtehetsz nekem egy szívességet.”

„És pedig. Captain?”

„Tedd meg nekem azt a szívességet és kotrodj el innen a pokolba.”

„Yes, Sir” válaszoltam és elléptem, hogy nehány perc mulva, ujra megjelenjek a szintéren.

„Már voltál ott?” kérdezte.

„Oh, igen,” válaszoltam erre, „nagyon szép hely.” Ezen jót mulatott és míg nevetett, beslisszoltam a tárgyalóterembe és két asszony között helyet szorítottam magamnak a padon.

Ülőhelyem nem volt valami kellemes. Állandóan két könyök szorit össze, két betolakodásomért felháborodott könyök. Nem látok mást magam előtt, mint a nagy, kövér, lassanmozgó alakok hátát, a rendőrök nehezen lélekző testét, ügyvédeket, detektiveket és „bondsmen”-eket. Jobb szerettem volna, ha nem olyan kövérek. Első benyomásam: durva és éles, hangos és suttogó hangok vad összevisszasága. Lenn a rendőrfogda udvarán rövid időközökben egy mérges hangu harang szól; egy durva hang a lábukkal dobogó lovakat szidja, a vasalt kerekek dübörögnek a egyenetlen asztfalton, éles csikorgás, egy nagy vas kulcs megfordul a rozsdás zárban, rozsdás ajtósarokvasak nyekeregnek... nehéz, csoszogó, fáradtsággal vonszolt lépések... csitt, csatt, bum, csikorgás, sóhajtás: a nehéz vasrácsos ajtót megint becsapták és a kulcs megfordul... Fegyencek és vádlók, embervadászok, védők és államügyészek állanak a biró előtt, rínak és bögnek, előadnak és kérnek, vádolnak és védnek, tagadnak és tuloznak suttogó hangtól egész a bömbölésig.

Ebből a locsogásból és káricsolásból egy erős, egykedvü hangot hallok ki, amely felülemelkedik e vad hangzavaron, akár a szél susogása az eső egyhangu zenéjén.

Nem látok a folyton változó hátaknál egyebet. Ez a mindenen uralkodó hang bizonyára a biróé. A következő ügyet veszi tárgyalás alá. Egy durva hang a neveket kiáltja ki. Egy törvényszolga, aki a birói emelvény keskeny csapóajtóját őrzi, számbaveszi a neveket. Mintha ugatna, úgy ordit a cellák felé. A neveket egy korridor irányában adják tovább és egy megijedt fogoly visszadadogja: „Jelen... jelen... én vagyok!”... Hivatalos frázisok és ismétlések véget nem érő felolvasása... Lopás... lopás... ugyanaz... lopás... ugyanaz... ujabb frázisok és megint... ugyanaz... Ruhák... Ékszerek... ismert szavak... végül... és ez némi izgalmat okoz a hallgatóság soraiban, s csendes moraj hallatszik... Egy asszony feláll... „Yes Sir, az az enyém, az ékszereimet ő lopta el...” A kalapács lecsap az asztalra... a törvényszolga harsog: „Csend legyen a teremben... Leülni!”

Monoton beszéd... bizonnyára egy ügyvéd... unos-untalanul ismétlésekbe bocsátkozik, végül elnapolást kér... A biró lezárja az ügy tárgyalását... a hallgatóság sorai között nagy az izgalom ... A panaszos és a tanuk tiltakoznak az elnapolás ellen... A teremben nagy az összevisszaság... „Előre, előre ... a kalapot kün tegyék fel, ne itt benn.”... Tiltakozások és mentegetődzések és a folyosó kiürül. Közben azonban uj ügyet vesznek tárgyalás alá... Két asszony hajbakapott egymással. Most hol vádlók, hol vádlottak egyszemélyben, kölcsönösen egymást okolják. összecsapnak egymással; a gyermekeik nyafognak és a férjek a tárgyalástól függetlenül maguk is veszekedni kezdenek. Mind a kettő meg van győződve arról, hogy neki van igaza, hogy ő nyerte meg a pert: mind a kettőnek kezességet kellett vállalnia és ígéretet kellett tennie, hogy ezentul békében élnek egymással... A legkülönbözőbb esetek egész processziója vonul fel, melyek mind belefulnak a szavak áradatába... az érdeklődés csappan, amikor mint villamos áram fut végig a termen, ah! — egy gyilkosság. Ezt a sulyos esetet végezték el a legkönnyebben, minden kezesség nélkül... az esküdtszék elé... És megint megindul a részegek hosszu processziója, akiket botrányt okozó viselkedésük miatt büntetnek meg... az utcai árusok sora, verekedések, lopások, betörések stb.... Sötét lesz. A padok lassan kiürülnek. Végre megnézhetem magamnak a bírót is. Bizony, jobb benyomást tett akkor, amikor — még nem láthattam. Ő tekintetessége alacsony emberke volt, pálinkás arccal, a feje teljesen kopasz, orra komikus-tömpe. Az intimusai a negyedik kerülettől Pugsey Kelly-nek nevezték el.

Maxie Freund vár rám. Nagy tisztelettel álmélkodik azon, hogy bejutottam a tárgyalóterembe és olyan hosszu ideig maradhattam benn. „Összeköttetéseim vannak”, jelentettem ki lakonikusan.

Pár nappal azután egy siró asszony fogott el az utcán és elmondotta, férjét azzal gyanusitják, hogy egy asszony kezéből kitépett egy tárcát, melyben hetvenegy cent volt és most fogva tartják. Kijelentette, hogy ez a vád nevetséges, a férje egy szorgalmas, józan gombkötő és egyáltalán nem tudja megérteni, hogy miért épen neki okoznak ilyen kellemetlenségeket. Ártatlan-e vagy sem, de most mindenesetre belekerült a csávába és nem tudja, mihez kezdjen. A törvényszék közelében állunk és nehány felhajtó, ki jó falatot sejt, közelünkbe lopozkodik. Egyik félre is próbálja hivni az asszonyt, de én a fülébe sugom: „Jobb lesz, ha odébb állasz, Black Rileynek dolgozom”... Elképedve néz rám, de én megvetően a hátamat mutatom. Azután óva intem az asszonyt attól, hogy szóba álljon akár az épület előtt, akár pedig ott benn, idegen emberekkel, mert ezek csak rendőrspiclik. Nagy szerencséje volt, hogy az „igazi”-hoz fordult, amikor tőlem kért tanácsot és szerényen arról biztositom, hogy nagy befolyásom van a törvényszéknél... Az asszonyt odaállítom a lépcsökhöz és meghagyom neki, hogy engem figyeljen. Én pedig odamegyek Black Riley-hez és odasugom: „Tudna nekem egy jó ügyvédet ajánlani? Jó ügyem van, egy zsebtolvaj”... Riley a vállamra üt és feleli: „A legjobb forráshoz fordultál... Vidd el az ügyet Moe Levensonhoz, megtalálod az utca másik végén a Silver Dollar Salon-ban. Mond neki, hogy én küldtem ezt az esetet és elvárom, hogy „kippe”-t³ fizet... Igy van ez, fiam ... a hátsószobában megtalálod és légy résen, hogy mit fog majd kifecsegni...“ Az asszonyt magamhoz veszem és kijelentem előtte: „Well, bár nehéz eset, de barátom, a törvényszék vezetője kijelentette, hogy segítségemre lesz... A legfontosabb, hogy jó ügyvédet kapjunk... már pedig a „jó” ügyvéd mindig az, aki a biró barátja.” Ez az utolsó megjegyzés valamennyi felhajtó döntő érve. Nagyszerüen csinálom a dolgom. Az asszonyt a Silver Dollar Salon hátsó szobájába vezetem és Moe Levenson után érdeklődöm, akit az egyik privát szobában kártyaközben találok. Felvilágosítom, hogy Black Riley egy üggyel küldött hozzá. Azt hiszi, hogy én magam vagyok a bajbajutott. Mire én, csak úgy odavetve, mintha ez köztudomásu dolog lenne, megjegyzem, hogy Black Riley és én egy kézre dolgozunk... Moe nincs nagyon elragadtatva a dologtól s bosszankodik azon, hogy saját felhajtói ezt az ügyet elpasszolták.

Levenson ezután az aszonnyal beszél és komoran bólogat a fejével: „Borzasztó, borzasztó! Nagyon nehezen fog ez menni. Nagyon nehéz lesz itt segiteni!” A kétségbeesett asszony a zsebkendőjét tépdesi és halotthalvány lesz. Az ügyvéd erre hozzám fordul: „Mi az ön véleménye, vajjon ebben az esetben fordulhatok-e a biróhoz, a barátomhoz? Egy férfi, aki egy asszony kezéből kitépi a retikült... Borzasztó!” Az asszony könyörög és egyre ezt az egy szót ismétli: „Kérem, kérem, kérem.” Levenson megsimogatja a homlokát és azt mondja: „Rengeteg pénzbe fog ez az ügy kerülni, rengetegbe...“ Az asszony erre kibögözi a zsebkendője sarkát és kiteregeti az összegyürt papírpénzt, mindössze huszonkét dollárt. Levenson csalódott arcot vág: „Ez semmi,” mondja. Az asszony reszket. „Ez semmi?” kiáltja. „Ez minden vagyonunk.” Levenson feláll és szórakozottan zsebrevágja a pénzt. „Ha szereti a férjét, akkor most nekilát, koldul, lop, pénzt kér kölcsön. Ez az egyedüli, amivel férjét a reáváró hosszu fogházbüntetéstől megmenthetjük. Jól tudja, Amerikában vagyunk s itt pénzzel csodákat lehet müvelni.”

Az asszony teljesen össze van törve. „De hiszen ártatlan” sirja ... „Ezt már ismerem” mondja Levenson szárazon ... „Mindegyik ezt mondja.” Azt tanácsolja, rendezzen egy gyűjtést a földiei között, kérjen kölcsön a rokonoktól, csapja zálogba az ékszereit, adja el a butorokat, röviden: tegyen meg mindent és hajtson fel pénzt... Ezután félrehuz és kitanit, hogy maradjak az asszony mellett, nézzek körül a lakásában, hogy milyen butorai vannak...

Az asszonyt hazakísérem és az első, amit látok az, hogy zongorájuk van. Kérdően nézek az asszonyra. „Nem vettünk magunknak ruhát, a falatot megvontuk a szánktól, csakhogy ezt. a zongorát a fiunknak megvehessük... Olyan tehetséges... A szive szakadna meg, ha elveszítené a zongoráját... De egy zongoráért mégse engedhetjük meg, hogy apja a börtönbe senyvedjen.” Az asszony elmegy pénzt kölcsönkérni és én Levensonnak jelentem a dolgot. „Egy zongora”... mormogja magában „kitűnő... A zongorát elveszem tőle fizettség fejében, kis lányom ugyis nem sokára zongorázni tanulhat...“ Azután elküldött, hogy egy teherkocsival szállíttassam haza a zongorát. Másnap azután Levenson már a gombkötő védőjeként jelent meg a tárgyaláson. Anélkül, hogy az ügy iránt valamit is érdeklődött volna, egy heti halasztást kap. E hét alatt az asszony nagynehezen tizenegy dollárt szerzett. Levenson ujra elnapoltatja a tárgyalást, mig végül meggyőződött, hogy az ujabbi nyolc dollár az utolsó összeg, amit az asszonyból ki lehet préselni. És csak most derül ki, hogy a gombkötőt az utcán fogták el, amikor „fogd meg, tolvaj” kiáltásra tucatnyi ember minden irányban szétfutott... A kézitáska nem is volt nála, amikor elfogták és végül is, mikor a tárgyalást végre megtartották, a kárvallott asszony kijelentette, hogy a gombkötő egyáltalában nem hasonlít a tolvajra. Természetesen felmentették, de az asszony, aki utolsó pennijét is odaadta, aki fiának zongoráját feláldozta, aki minden ismerősétől kölcsönkért, meg volt szentül győződve arról, hogy az ő pénze nyitotta csak ki a börtön ajtaját.

Hébe-hóba ezután is felcsiptem egy-egy esetet és Black Rileyhez vittem, aki Levenson-tól megkapta a maga részét és egy keveset nekem is adott belőle. Már két hónapja mulott, mióta a játszótársaim a dologházba bekerültek. Egy szép napon azután elbeszéltem az esetet a Silber Dollar Salon barjában Black Rileynek, aki Levensonnal is megbeszélte a dolgot és jó helyen alkalmazott kenésről, hivatalos akták meghamisításáról, eltünt bizonyitékokról és formai okok miatti szabadlábra helyezésekről beszélt. Persze, ez egy kis pénzbe fog kerülni. Gondolni kell a meghuzandó drót mind két végén álló emberekre. Well, kedvesem, az a bizonyos valaki igen szívesen megfizetné a mi hallgasonnak, hogy ekkora összegre gondolni se lehet. Erre azt válaszolta, hogy nincs fantáziám. Egy kis fantáziával ki lehetne a dolgot verekedni. És ezután megmagyarázta, hogy mit ért fantázia alatt.

„Mindenek előtt” — magyarázta — a fantázia megmondja az embernek, hogy ki is az, aki nem szívesen keveredne bele ebbe a dologba. Azután a fantázia mondja meg azt is, hogy hogyan kell ezt belerántani. És ha már valakinek ennyire segítségére volt a fantáziája, akkor a többit már maga is könynyen hozzá gondolhatja. Itt van például az ön esete: három ifju, tolvajok, Well, ezek bizonyára már előbb is loptak, nemde? S ha igen: kinek adták el a lopott holmit. Valakinek bizonyára. És ez a valaki bizonyára meggazdagszik ezeken a lopott tárgyakon. Nem nehéz belátni, hogy ez a bizonyos valaki, nem szívesen kötteti magát a nagyharang nyelvére, viszont nem szívesen hagyna fel azzal sem, hogy ilyen könnyen keresse a pénzt. És minden körülmények között áll az is, hogy a világért sem szeretne a törvény elé kerülni. Well, kedvesem, az a bizonyos valaki igen szivesen megfizetné a mi hallgatásunkat és ezt nevezik hallgatási sáp-nak. És ha azután mindent kipréselt az ember, ami kipréselhető volt abból a bizonyos valakiből, akkor annak fantáziája, ha csak valamicskét ér is, tovább is segíteni fog. Ez a három tolvaj egy bandához tartozik. Cimborái sajnálják őket. És ha a cimboráinak nincs e pillanatban pénzük, akkor betörhetnek valahová, hogy a barátjuk kiszabadításához szükséges pénzt megszerezzék.

Levenson tanításai termékeny talajra hullottak. Azonnal munkához láttam és alaposan megbeszéltem a dolgot Boolkieval „God damn him, Weingradnak elő kell teremtenie a pénzt, hogy kiszabadíthassuk őket! Mindig & az, aki a tejfölét leszedi s a fia volt az, aki hármukat beugratta a betörésbe. Majd elmegyek én hozzá és kiszedem belőle a pénzt. Arra kértem Boolkiet, hogy bizza csak rám a dolgot. És tanítómesteremet utánozva, kijelentem: „Ezekhez a bírósági dolgokhoz fantáziára van szükség, Boolkie, bízd csak inkább rám...” Meglátogatom Weingradot. És miután mindenféle közömbös dologról elcsevegtünk, csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy a törvényszéken dolgozom és igen sok barátot szereztem magamnak a detektívek között. Azután odasugtam: „Weingrad, legyen óvatos, kelepcébe akarják csalni!” „Majd leesik az álla... végre kiböki... Engem... kicsoda...?” Kérem, — mondom, — ne faggasson tovább...“ „De könyörgöm, mondjon el mindent!...” kiáltja. Szabadkozom és elmondom, hogy nem szívesen keveredek bele egy bünügybe és amikor figyelmeztettem, hogy vigyázzon, máris többet mondtam el, mint amennyit szabad lett volna. „Nem hallgathatom el Ön előtt Weingrad, hogy az ügye rosszul áll”... Erre azután teljesen elvesztette a, fejét. Arra kér, adjak tanácsot, miképen tudna kievickélni ebből a bajból. Megígérem, hogy estére visszajövök... Well, Weingrad nagyon nehezen vált meg a pénzétől. Három napra volt szükségem, mialatt állandóan szorítottam egyet a félelem hüvelykszoritó vasán, amíg végre ideadta a háromszáz dollárt. És ezt csak akkor, amikor meggyőztem őket arról, hogy a börtönbekerült barátaim feladása folytán most már őt is, a fiát is letartóztatják.

Mintegy tíz napra rá Archie, Ikie és Jack visszatértek a régi szomszédságba, régi játékaikhoz, előbbi mesterségükhöz... A banda magán kívül volt, úgy ünnepelte őket... Engem valóságos boszorkánymesternek tartottak.

Maxie hozzám csatlakozott és valósággal együtthangzóm lett. Grimászokat vág, integet, titokzatosan értésére adja mindenkinek, hogy hihetetlenül nagy befolyásom van és minden tekintetben ördögi ravaszsággal a kezemre játszik. Maxie valóságos mestere annak a művészetnek, hogy miképen lehet elhitetni valakivel valamit, amit szívesen venne, ha valóban úgy lenne, — anélkül azonban, hogy egy lépéssel is közelebb jutna a való tények megállapításához. A „sub rosa” után szaglik és olyan bűze van, mint „a titkos hullának a padló alatt”... Boolkiet azzal ingerli, hogy váratlanul a halvába mellett bukkan fel. A tolvajok nem szívesen türnek meg valakit a hátuk megett. De Maxie ért ahhoz, hogy Boolkieval összebarátkozzék. „Hozzátok tartozom, hozzátok tartozom, minden a legszebb rendben van.” Ezzel viszont megint Boolkiet ijeszti meg, aki azt hiszi, hogy Maxie mindent tud, pedig a valóságban halvány fogalma sincsen a dolgokról. Viszont csak igy lehet az emberekből a titkokat kicsalni.

Az a tolvaj, aki már ült egyszer, olyan magas polcra kerül a társai szemében, akár az a tudós, akit díszdoktorrá választanak meg.Archie úgy beszél, mint egy bölcs. Kijelenti: „Valóban, most azután már sok uj dolgot tudunk.” A banda a fülét hegyezi azokra a bölcsességekre, melyeket magukba szedtek ezek a dologházban. Hogy lehet „meggörgetni” (egy részeget kifosztani) valakit, hogy kell egy utonállást begyakorolni, miképen lehet tárgyakat a legkönnyebben elganvenolni, hogyan lehet egy kis pénzszekrényt a legkönnyebben meglékelni, akár „furó”-val, akár pedig „suppe”-val, (nitróglicerinnel), hogy lehet betörni, feszítő vassal ajtók, ablakok zárát elvarázsolni, hogy lehet pusztakézzel zárakat feltörni, tolvaj kulcsokat kezelni, hova lehet a lopott holmikat legkönnyebben elrejteni, hol lehet betörő szerszámokat vásárolni, hogyan kell a bírákat és a rendőröket kenni és még rengeteg más tudnivalóra, intésre, melyekre egy betörőnek és brávónak pályafutása alatt mindig szüksége van. Archie azt meséli, hogy benn a dologházban a rabok egyébbel se foglalkoznak, mint azokkal a „munkákkal”, melyeket kiszabadulásuk után fognak elkövetni; tippeket adnak egymásnak és összejátszanak, hogy a börtönőrök figyelmét eltereljék. A „menagerie” botránykrónikáját is elbeszélte és behatóan tárgyalta, hogy mi történik akkor, ha egy csomó fiatal állatot összezárnak.

V.

Berel és Barney kölcsönösen leckéket adtak egymásnak és igy cserélik ki jidis, illetve angol tudásukat. Nagyon mulatságos őket hallgatni. Barney nem tudja a torokhangokat kimondani, viszont Berel az angol magánhangzókat nyomorítja tönkre... Egy futó zivatar a „vitatkozó”-kat Berel meleg pincéjébe hajtotta be. Berel meggyujtja a munka asztala feletti nagy lámpát és ennek fényénél fel lehet Barney Finnt ismerni, aki egy már agyonkoptatott pamlagon ül. Még Lutz is nevet azon, hogy Barney Finn, a szikár ir Berel besszarábiai jidisét kerékbetöri. Nem tart soká és a beszélgetés már az egész vonalon megindul. Barney vesszőparipáját, a törvénykezés reformját izekre szedik szét. Barney a törvényhozásban látja az emberiség megmentését. A legszívesebben törvényeket hozna a világosságról, a levegőről, a vizről, a szinekről, a térről, a higienikus árnyékszékekről, a mosóüstről és a fürdőkádakról; gonosztevők és fegyencek iránti igazságosságról; az utcák tisztításáról, a járdáról, csecsemőotthonokról, parkokról, játszóhelyekről, könyvtárakról, esti iskolákról, klubokról és klinikákról; a magasabb morálokról és a fejlettebb munkaviszonyokról... És ime, a válasz rá: a törvények nem érnek egy fabatkát sem... csak segítőeszközök, kisegítők s csakhamar eldobják őket és feledésbe mennek... Felületességek, melyek nem hatolnak le a hamisságok és rosszaságok gyökeréig... Mióta az emberben felülkerekedett az a vágy, hogy saját vagyona legyen, pompás törvényeket mindig is hoztak... ezek azonban csak arra voltak jók, hogy az embereket hipokritákká, törvényszegőkké és bünösökké tegyék... mindig az uralkodó osztály alkotta ezeket a törvényeket, ezért kegyetlenek és pártosak.

Már azt hiszik, hogy Barneyt jobb belátásra birták, de ez sziklaszilárdan kitart az álláspontja mellett és azt válaszolja: „Engedjétek csak meg, hogy törvényeim egyszer megvalósuljanak és akkor majd meglátjátok, hogy haszontalanok-e?

Barney azt állítja, azért tanult meg jidisül és azért él a gettóban, hogy megtanulja érteni a zsidókat. És beismeri, hogy minél közelebb jut hozzájuk, annál kevésbé tudja megérteni őket. Nem tudja megérteni, hogy nálunk tulsok az ellentmondás és a kontraszt: nincs két zsidó, ki egyforma lenne. „Tudnia kell, — szokta mondani, — hogy mi outsiderek a zsidóságban mindig egy tipust látunk...” Amikor a „vitatkozók” végeztek vele, már hajlandó egy másik igen népszerü felfogást is revizió alá venni; azt, amely szerint a zsidók megingathatatlan együttérzést reprezentálnak, eggyek és egységesek és a külső világgal szemben erős, zárt frontot alkotnak.

„Kedves Barney, — mondja Philip, — maga a zsidó kérdésben egy nagy szamár. Egységes front — nebbich! Az összetartozás érzése: — puh! eggyek:— hahaha!... Kérdezze csak meg a cári kormányt; azt, amelyik úgy kínozza a zsidait, amely legyilkoltatja őket és a nevelés legelemibb jogát se adja meg nekik, útazni, kereskedni sem engedi őket. S mit gondol, kik azok, akik milliós kölcsönöket adnak az oroszoknak? Kik lennének mások, mint német, angol, francia zsidók! Ki adott annak idején a kormányoknak pénzt, amelyek a kutyáknál is rosszabbul bántak a zsidókkal? Angol zsidók, német zsidók, olasz zsidók!

Abe Lewkowitz, aki éjjel-nappal azon fáradozik, hogy a szabómunkásokat egységes szervezetbe tömörítse, elkeseredetten teszi hozzá: „És kik azok, akik a zsidó munkásokat megizzasztják és a vérüket szívják? A zsidó szállitók, lengyel, orosz és galíciai zsidók!”

„És kik azok, akik a szállitókat nyomják? — kérdi Philip, aki nem mulaszthatja el, hogy életét-kitöltő gyülöletét a szőnyegre ne hozza: — Kik volnának mások, mint a német zsidók!”

Benny Finkelstein türelmetlenül mondja: „Well, boys, a tárgyra, a pénz nem ismer testvért.”

Simon Goráin fölemelkedik és összeszedi mondanivalóját. A vitához való hozzászólása sohse kevesebb egy fulmináns beszédnél. Minden beszéde előtt előrebocsátja, hogy a kérdést történelem-materiálista szempontból világítja meg. Mint minden gyakorlott szónok, halk hangon kezdi meg beszédét és azután a szónoki készség pompás crescendójáig fokozza fel.

„Kérdlek téged, Barney Finn, meg akarod ismerni a zsidókat? Akkor be kell járnod az egész világot, élned kell minden országban és meg kell kiséreld, hogy az egész világ minden országát megértsed. A zsidók — nem zsidók. Hanem németek, oroszok, angolok, olaszok, törökök, afrikaiak és igy tovább. Soviniszták szívtelenek, nagylelküek, kicsik, nagyok, nemesek, gazemberek, ideálisak, anyagiasak, bambák, buták, tudatlanok, liberálisok, bigottak, intellektuellek és okosak. A föld valamennyi népéből tevődtek össze. Megtalálod bennük a föld valamennyi népének jó és rossz tulajdonságait... Valamennyi nép testi jegye rajtuk ... Kövesd évezredeken át történelmük folyását, figyeld a győzelmes örmények, babiloniaik, egyiptomiak, perzsák, görögök és rómaiak rohamát és elüzetését, mind, mind uj vérrel oltották be Izráelt. Lásd meg a hódítók örök törvényének bélyegét rajtuk, szokásaikban, erkölcseikben és kulturájukban mindnek nyomát; vedd figyelembe az elüzetés rémületét és borzalmát, a kiüzöttek annyi megkisértetését, a keresztes lovagok borzalmas tetteit, az Inkvizíció kínját, •— ezek mind-mind uj vérrel verték a zsidóságot... Menj ki a gettóba és nézd meg a minden ur-országból kiszakadt zsidók gyermekeit és minden népek jegyét arcukra írva ott találod...

VI.

Weingradéknak jól megy a soruk. Mindenféle lim-lomok árusításának kicsinyes üzletkörét a nagykereskedői méltósággal cserélték fel, s már is sokat beszélnek arról, hogy milyen nagy lábon élnek, mióta cselédet is tartanak... Weingrad földieinek persze keserü a szájuk ize emiatt. No, nézzétek csak meg ezeket — szokták mondani, — hogy felkapaszkodtak az uborkafára. Az paja még suszter volt a falunkban. Tegnap még cipőfűzőkkel házalt és Goldsteinék istállójában aludt egy kéziszekeren...” De ma... nos nézzük meg ma: a megvetett suszter menye, aki különben egy szabó lánya, — már pedig az orosz határ táján alig van valami nagy különbség a kettő között, — valósággal uridámának játsza ki magát, akinek már nem is kell hideg vízbe mártani a kezét, ha ott ülhet az üzlet lépcsőjén. De ennek dacára a ruha, melyet a Nagykereskedőné Őnagysága visel, már foltos és viseltes, a nyakában levő horgolt sál szakadt, a cipője pedig kitaposott, ferdesarku.

Kövér ujjain a meggazdagodás világító szignálja; rózsás, kékes, acélos ragyogással sziporkáznak a kövek. “Weingradné gyürüi a hiuság és az irigység tűzével töltik el az Essex Street asszonyainak különben oly szürke életét. A gyürük szikrázása pedig férjeik bensejéig éget, amikor megkérdezik őket: „Nu csak azt szeretném megérni, hogy te is olyan knocker-¹eket vegyél nekem, mint amilyenek a Weingradnéé... Oj, oj, azt hiszem, hogy előbb fog eljönni a Messiás, mint ahogy én ezt megérjem... Ládd-e, igy van az. Vannak, akiknek mindenben szerencséjük van. Már gyémántjai vannak és most még — cselédje is lesz. Hogy is lehet valakinek ilyen szerencséje...”

Az én szemeimet azonban csak a cseléd, Gretel Lipsky vakitja, egy egészséges, egészségtől majd ki nem csattanó greenhorn, aki csak most lépett le a hajóról és Weingradéknak vagy úgy huszonharmadik ágon rokona is. A bére: a koszt és ráadásul Weingradné elhordott ruhái, ha ugyan valamikor el hord egy ruhát. A mi házunkban lakik, Bergsteinéknál, mert kenyéradó gazdája a négy szobás lakásban, melyben feleségével és hat gyermekével lakik, már nem tudott az ő számára is helyet szorítani.

Megfigyelem Gretelt. A napja a hajnal pirkadással kezdődik és csak akkor fejeződik be, ha Weingradék elhatározzák, hogy végre lefekszenek... Fülig szerelmes vagyok Gretelbe. Nem úgy hat rám, mint Lilie, akibe csak akkor vagyok szerelmes, ha a szemeim előtt van. De Gretel minden gondolatomban ott van. órák hosszát ácsorgok a lépcsőn, amig eljön az édes pillanat és szerényen elsuhan mellettem. Ugy reszketek és táncol bennem minden, mint a vasszemek a mágnes körül. Ha csak elmegy mellettem, már is magamon kivül vagyok. A vér az arcomba száll. A szivem erősebben ver. A pulzusom csak úgy lüktet és belefájul a szemem, úgy nézek utána. És ha már elment, akkor lelohad a tüz, közönséges ócska, rideg vasdarab vagyok... Még egy szót se beszéltünk egymással . Nem tudom, hogy mit is mondjak neki. A vágy vihara elfojtja a lélekzetem... Csak annyit tudok, hogy Gretel az enyém kell legyen. Az én számomra életet és erőt jelent; nélküle elvesztem... Gretelt akarom és amit én akarok, azt el is kell érjem... Gretel... Gretel... Gretel. Öntudatom horizontját a naplemente vérvörösével borítja be... Most már tudom, hogy mit akarok, miért van nekem Gretelre feltétlen szükségem! Azért van szükségem rá, hogy igy megóvjam magam éhségem veszedelmeitől... Hiszen csak nem rég égette meg magát nehány jó ismerősöm... megborzadok attól a gondolattól, hogy a testemet nemi betegségek marhatják fel... Testem fehérségét, szimetriáját és egészségét úgy tekintem, mint valami szentséget. És igy elhatároztam, hogy az Elisabeth-Street bűzös és égő szemétdombját kerülni fogom... nem a lelkem,... de a testem miatt... És Gretel fehér láng.

Gretel, a szó köznépi értelmébe véve, nem szép. Vonásai szabálytalanok. A kezei nagyok, a lábai szélesek. Telt teste széles csípőkön nyugszik. A melle telt és kemény. Friss, ifjú fa... Mélyen ülő szemei olyan bársonyos-barnák, akár a fa kérgének szine meleg eső után. Arca kerek és rózsás... Durván metszett ajaka olyan csábitó és nyaka olyan, mint az énekek énekének elefántcsont tornya. Fényes haja olyan a feje körül, akár fiatal levelek koszorúja.

Ma este boldog vagyok. Gretel és én a lépcsőn találkoztunk. Lehellete úgy száll el arcom előtt, akár a korai szél, amely a virágzó orgona bokorban bujocskát játszott. Szoknyája megsuhintja a térdemet. Megragadom. Kezem kerek karján pihen. El akar menni, de végre, hirtelen szótól árad az ajkam:

„Gretel, Gretel... mindig elfutsz előlem. Miért? Hát vétettem ellened valamit, hogy igy ki nem állhatsz? ... Tudod, mindennap vártam rád, csak arra, hogy a közeledbe lehessek, amikor előttem elsuhansz. Csak vártam és vártam, hogy legalább egy pillanatra láthassalak. Gretel, majd meghaltam a vágytól, hogy beszélhessek veled. De te nem engedted, hogy veled beszéljek. Mindig futsz előlem. És én oly szívesen beszélnek veled, hogy megmondhassam —”

Jidisül sugom ezt a fülébe, s ez most úgy hangzik, mint a muzsikaszó. Érzem, hogy elpirul, hallom, hogy sebesebben lélegzik... Azt feleli, hogy ő nem ért engem... nem hiszi, hogy én egy cselédlányhoz ereszkedem,... különösen, mert ő egy zöldfülü, mig én egy amerikai deák vagyok... És én elmondom neki, hogy majd el epedek, úgy szeretem, mire ő a szájamra teszi a kezét és kijelenti, nem illik, hogy ilyen beszédekre hallgasson... Lassan, lassan azonban megszokja Gretel is a lépcsőkön való találkozást velem és a legédesebb éjszakák azok, amelyek a tetőn egy kémény árnyékában töltünk el.

VII.

Konyhánk tele van a „vitatkozókkal.” A pacifista-, evolucionista, vegetariánus- tolsztojanus stb. Boris Udell a hegedüjét is magával hozta, bizonyára azért, hogy ha a vita túl heves lenne, ezt hegedüszóval tompitsa. De semmiféle zene se lett volna képes arra, hogy a ma esti vita tárgyát, amely körül dühös harc folyt, — túlharsogja.

A Szövetség!

Az ágyban fekszem és várom, hogy csend legyen és elaludhassak. Abe Lewkowitz, a Szövetség gondolatának ez a keménynyaku harcosa viszi a szót. Tele van kemény kétséggel: „Már eleget beszéltünk. Cselekednünk kell, cselekednünk!”... Uj jelszót talált ki, amely sokkal patetikusabb, semhogy csak úgy egyszerüen le lehetne kiabálni: „Kissé emberebb életet... egy kis szépséget az életen... jobb életsort mindannyiunk számára... ezt hozza majd a Szövetség a számunkra és társaink számára... “ Érzéseit respektálják... egy pillanatra csend lesz, annyira, hogy anyámnak módja van szerényen és vékony hangon megjegyezni: Talán... talán, ha a Szövetség meg lett volna már... talán akkor még élne az uram és nem pusztult volna el a gyári betegségben... “ Elfelejtettem megemlíteni, hogy az apám időközben meghalt. Ugy ment el, ahogy az árnyék eltünik, ha a nap alászáll. Nekem úgy tetszik, mintha mindig is halott lett volna. Most egy másik sötét árnyék foglalta el a helyét: most anyám ül mindig abban a sarokban...

„Well — ne fogjunk végre hozzá? Mit? Talán addig várjunk, mig a halálba izzaszt bennünket a robot?” kérdi Lewkowitz.

Michel (Jahn, a forradalmár válaszol:

„Igenis, várni, várni addig, mig teljesen kiéheztetik a munkásokat, amig minden vérüket kiszipolyozzák! Akkor, akkor majd fellázadnak a munkások, ahogy az éhes tömegek Franciaországban fellázadtak és megsemmisítették a vagyonos osztályt! Mit fecsegtek itt a szakszervezetekről! A forradalmat prédikáljátok! Készítsétek fel a munkásokat az osztályharcra. Mi is az az unionizmus? Csak mákony, csak holmi hajtó szer, amely csak arra való, hogy a keserü italt egy kissé megédesítse és csak arra jó, hogy az életet egy csipetnyivel elviselhetővé tegye, csak épen elviselhetővé, — csak hogy épen a munkás a bérrabszolgaságba bele tudjon törődni...!

Boris Ratnowskij, aki a. jelenlevők között a legszelídebb, — anarchista. Szelíden beszél. Szeliden irja le az élet borzalmait, azokat a kegyetlenségeket, melyek napirenden vannak, s amelyek oka mind mind, az, hogy a kormányok az intézmények, törvények, vallások, a család, a tradíció a szabad szót börtönbe vetették. A Szövetség se lenne egyéb, mint a szabad szó jogának ujabb börtöne.

„Én a szakszervezetek mellett vagyok,” vág szavába Simon Godin, a szociálista. „Ez majd megtanítja a munkást a saját erejére, a parlamenti akciók logikájára és ráviszi a munkásságot arra, hogy a problémáit szervezett, rendezett formában oldja meg, egy szóval, éretté teszi majd a szociálizmusra. Addig nem lehet szó valódi szociálizmusról, mig nincs eléggé képzett és fegyelmezett proletariatusunk... “

Boris Udell már ki is nyitotta a száját, hogy beszéljen, de azután meggondolja magát és inkább a hegedüjét hangolja. „Igy a helyes, csak hangold... ez az, amire valamennyiünknek szüksége van: harmoniára. Legyen összhang a játékotokban emberek és mindenki el fogja érni azt, amit akar... “

Barney Finn beszélt. Berelnek igaza van ... Ez nem beszél bele a vak világba.

De miért nincs épen Philipneh, a legtüzesebb vitatkozónak semmi mondani valója? Arra vártam, hogy szellemi tűzijátékot fog felröppenteni... A szakszervezet hivei tovább vitatkoznak egymással... Szövetséget alakítanak... itt... most... és Philip bácsi még mindig hallgat... „Elvtársak, ki csatlakozik?”... Lewkowitz keze reszket, amint a ceruzát és a papirt előkésziti... „Össze akarom irni a szervezőbizottság tagjainak nevét, hogy ezzel Amerika első Szabó-munkás Szövetsége megalakuljon... “

„Én... “

„Én is... “

„Engem is irj fel... “

„És engem is... “

Passziv-rezisztáló, anarchista, szocialista, forradalmár így jelentkeznek harmonikus kórusban...

„Most, most fogja megmondani nekik a magáét Philip bácsi... gondolom... de ehelyet csendesen „jó éjszakát” kiván... Az utcán, az ablakunk alatt éljenzést és kiabálást hallunk: „Éljen a Szövetség!” Lewkowitz hangja hallatszik: „Elvtársak, legyetek elkészülve, hogy sokszor maradunk majd alul a harcban. De ha minden harcban csak egy hüvelyknyire is előre jutunk, már azzal is meg leszünk elégedve. Türelemben rejlik az erő.”

Barney Finn ott marad. Látszik rajta, hogy valami érdekes dolgot akar Philiptől hallani. Aztán hallom, hogy Benny Finkelstein beszél. Pedig különben alig szokta a száját kinyitni. Nem is tudtam, hogy ő is itt volt. Biztosan ő is valamilyen „ista”, csak a felfogására ez még nem ütött bélyeget...

Philip beteszi az ajtót és ezt mondja: „Hallottátok, azt mondotta, hogy a türelemben rejlik az erő... a féreg.”

Tudja Finn ur, — mondja Finkelstein, — mi zsidók azt szoktuk mondani, hogy akinek elég türelme van, az még a Messiást is megérheti.”

Barney — jegyzi meg Philip, — Ön bizonyára ismeri Finkelsteint, de azért engedje meg, hogy még egyszer bemutassam Önnek : ez Benny Finkelstein, a kapitalista.

Ez az az „ista” tehát: kapitalista... de minden „isták” nevében, mi is az a kapitalista?

Meg kellett volna mondanom... — folytatta Philip — hogy holnaptól kezdve én és Finkelstein elkezdünk kapitalisták lenni.

„És a férgek — kérdi Finn — ezek a férgek fogják majd a talajt az önök számára trágyázni? De majd, ha a gyárak dolgozni és gyarapodni fognak, akkor majd ezek a férgek is együtt akarnak majd zabálni.”

„És mi azt fogjuk velük tenni, amit a férgekkel szokás, letapossuk őket és kidobjuk a kertből” válaszolja Philip.

Barney Finn felnevet. „Ön legalább nyilt kártyákkal játszik.” — mondja. „Miért ne lennék őszinte”? — kérdi Philip —a földet kemény valóságnak érzem a lábam alatt. Felismertem, hogy az élet nem egyéb, mint rideg valóság: kutya a kutyát marja, ember embert nyel el. Az életet nem látom költői álomnak. Látom, hogy addig élünk, ameddig élünk és ha megszüntünk élni : nincs tovább. Igy hát csak az élet az, ami számit. Látom, hogy mind az, ami a mienk, vagy amit szerezhetünk, nem egyéb, mint az, amit másoktól elvehetünk. Ilyen az élet. Senki sem tartja fenn magát önön magából. Mindenki másból él. Az erősek elnyelik a gyengéket. A gyengék csak azért vannak, hogy az erőseket táplálják. És az erős, aki tudja magáról, hogy erős : erős, mert felismerte, hogy a gyengék egész világa él s csak arra kész, hogy őt szolgálja.”

Felülök az ágyamban. Philip olyan biztos és mindent annyira maga alá gyürő volt, hogy szinte reszketni éreztem a levegőt: vagy talán csak az anyám sóhajtott?

Philip fel és alá járkál és a padló csak ugy recseg erős léptei alatt. Anyám a kezeit tördeli, hogy az ujj perecek csak ugy ropognak. Barney keresztbe rakja a lábát és érdeklődve hajlik előre. És Finkelstein Finnre vigyorog.

„Barney Finn — kezdi Fhilip elülről — mi kapitalisták — (a meggyőződés mély mellhangján) — akik a világot, az elemek hatalmát olyanoknak ismerjük fel, mint a milyenek a valóságban, mi szervezkedni fogunk és mi ellenőrizzük majd a világot. Egy uj birodalom királyai leszünk, a teljesítő képesség birodalmának. Könyörtelen hajtóerői leszünk a világnak, amiképen maga a természet sem ismer könyörületet. Mi leszünk az álomba borult nép mementója. Ipart teremtünk, piacokat és gazdagságot. — “

Finkelstein, kiesve szerepéből, hirtelen félbe szakitja. Röviden és velősen: holnap reggel hat órától kezdve Philip Gold és én mint „bos”-ok kezdjük a napot — mint ruhagyárosok. Hogy tetszik Önnek az uj cég neve: „New World Clothing Company”?

„Jól hangzik” jegyzi meg Finn. „Boss”-ok? kérdi anyám. „Valóban, holnap reggeltől a bátyja: boss.”

„Ugy van, növér, nem akarok tovább egy gép rabszolgája lenni ; most mások lesznek az én rabszolgáim.”

„Bossok — gépek — bossok —! mormogja anyám és hihetetlenül rázza a fejét. —

„Meyer — kiáltja Philip — alszol?

„Nem.”

„Hallottad, amit mondtam, — én, Philip bácsid holnaptól kezdve boss vagyok.

Egy kérdés kivánkozik ki belőlem és én nem tudom elhallgatni, ki kell bökjem: „Boss — de ki felett?

„Mindig praktikusan, mindig a dolog legbensejébe nézni : ilyen ez a Meyer, látszik, hogy kitünő ügyvéd lesz belőle.

Finkelstein viccel: Bizonyára üzleti titkokat akar kikémlelni, ki tudja talán konkurenciát akar nekünk csinálni?”

„Meyer, — mondja Philip, — hogy kik felett 1 Hát megmondom neked: a munkások háta felett.”

Anyám kezei ropognak és reszketnek. Szinte kiáltja : „Csak a munkások felett és ez elég... csak a munkások felett. De hisz te is munkás vagy, mit akarsz munkás testvéreidtől!

„Mit akarnak tőlem, mit akartak szegény férjedtől? Mindent, amit kipréselhetnek belőlünk! Én is ezt akarom, mindent, amit kipréselhetek!”

Anyám válasza halk sóhaj csupán.

„Mi van veletek, ti gyámoltalanok, ti férgek? Meg akarom nektek mondani, elaludtatok és nem látjátok, hogy megnőtt a világ.”

Finn köhög. Tudom, az anyám pártján van. Végeredményben ő is csak álmodozó, aki azt hiszi, hogy minden baj ellen feltalálta az univerzális szert: a törvényhozás reformját.

Philip hátraveti a fejét és igy kérkedik: Megtaláltam a meggazdagodás titkát. A gazdagodás utja a munkások hátával van kikövezve. Ezen a flaszteren fogok én is előrehaladni, a munkások hátán. Egyre messzebb és messzebb fogok eljutni a meggazdagodás utján, egészen a hatalom tetejéig, addig, hol a német zsidók ülnek. Én is ugy teszek, mint ezek az átkozott, becsületes és meggondolt népek, ezek a német zsidók; én is ép olyan jó, tekintélyes, büszke leszek, mint ezek: jótéteményeikkel és pompás templomaikkal, amelyek benneteket, férgeket mind úgy meghatnak, hogy a hasatokon csúsztok előttük. Ezek azok, akik titeket kiszipolyoznak. Mostani munkaadóitok olyan finomak, hogy valóban büszkék lehettek rájuk. Nem is kivántok más mestereket... Azt mondod nekem, hogy én is munkás vagyok, s ez alatt azt érted, hogy a munkás az, aki a porba fetreng a munkaadója előtt. De én nem vagyok féreg. Vagyok olyan okos legalább is, mint a német zsidók és rájöttem a meggazdagodásuk titkára. Olyan egyszerü! Gyors profit az importált olcsó munkások segítségével. A jámbor, a jótékony, becsületes dollárjaikat a ti testetek izzadta ki. De még tovább megyek. Én a saját játékukban győzöm le őket. Én nem vagyok olyan finom mint ők. Én nem bujok meg holmi hipokritaságban. A legolcsóbb zöld fülü munkájával, amit csak épen találni lehet, fogom a vagyonomat megszerezni. A német zsidók sokkal finomabb lelküek, semhogy közvetlenül a munkással érintkeznének. Amit nem látnak, arról nem tudnak és igy kétszinüen kijelentik, hogy nincs dolguk a munkásokkal. A megbizást egyszerűen kiadják a szállitóknak, ezek a „contractor”-ok pedig a vice-contractornak. És a német zsidó jó kereskedő. A jó kereskedő pedig kihasználja a konkurenciát. Igy tehát nyomja a konkuráló ikontraktort. Ó nem, a német zsidók, mint ruhagyárosok, valóban nem foglalkoztatnak munkásokat. Nem, ez a szállitó dolga... De ebben azután lefőzöm őket... Ki fogom őket akolbolitani, mert én nem szégyenlem magam és nem félek tőlük. Nálam nem lesz közvetitő, aki az árakat nyomja. Én magam fogom az árakat leszorítani, kihasználni, lenyomni. Össze fogom hajtani a legszegényebb zöldfülűeket, ugy, ahogy a Castle Gardenbe megérkeznek... Munkát adok nekik, jól lakatom őket és a gyáramban fognak aludni... És hozzá még hálásak is lesznek nekem. Az asszonyaikat és a gyermekeiket otthon, a bérkaszárnyákban dolgoztatom majd. Majd a gyáramba jönnek és boldogok lesznek, hogy olyan munkát kapnak, amelyet hazavihetnek. Majd otthon varrnak, szabnak és igy megspórolom a bért és a helyet, félig ingyen fognak dolgozni és boldogok lesznek, hogy egy kis pénzt otthon is kereshetnek és megint, ezért is nekem lesznek hálásak.”

A mutter, aki mindig retteg egy kissé éleseszü fivérétől, szerényen megjegyzi: „Philip, hisz te magad is gyári munkás vagy. Magad bőrén láttad, hogy mi történik. Te magad láttad, hogy miképen csapolták ki boldogult férjemből az egyik izzadtságcseppet a másik után, mig belepusztult.”

„És mit tegyek én” vágja Philip élesen és gunyosan vissza.

„Nyiss szövetkezeti üzletet” válaszolja bátortalanul. Philip harsogva felnevet; az anyám szinte önmagába esik vissza.

„Még jó, •— mondja Philip, — hogy ebben a szabad országban élünk és azt használhatom ki magamnak, akit akarok.”

Finn feláll. Lehajtott fejjel megy az ajtóhoz, de ott visszafordul és mégis kiböki, amit gondol: „Ugy szokás, hogy a jó ismerősnek, ha valamibe belekezd, szerencsét kivánunk. De én nem tudok, lelkemre mondom, nem tudok egy elnyomónak és kiszipolyozónak szerencsét kivánni...” Szája keserű mosolyra huzódik, de szemei nagyon szomoruak. Philip fennhangon szuszogva mondja: „Barney Finn ébredjen fel, Ön elaludt.”

Finkelstein még tovább is nálunk marad s egyes részletkérdéseket beszélnek meg, ugyhogy nem tudok elaludni.

Végre Finkelstein hazamegy. Anyám felhág egy székre, felhuzza a fali órát, lecsavarja a lámpát és bemegy a hálószobába. De Philip elállja az utját. Én mondom neked, Neske, Neske, mégis csak jó, hogy én vállaltam magamra fiad nevelését. Te férget neveltél volna belőle, mint amilyen az apja volt... Anyám meghajtja fejét Philip erős akarata alatt... Te, a te átkozott tisztességeddel mulyává tetted a,férjedet. Az apád jobb példa lehetett volna a számodra...” Anyám az ágyba kuszik. Philip kioltja az utolsó világosságot, ledobja magát a diványra és igy kiáltja: „Meyer, tisztességesnek lenni: hülyeség... Megmondta-e már neked az anyád, hogy az apja közönséges lókötő volt... Igen a te nagyapád, az én apám, Isten nyugosztalja békében, nagyon ügyes lókötő volt.” Az óra mélabusan tiktakkol és az a sohaj, amelyet most hallok, biztosan anyám ágya felől jött... „Meyer... a mi városunkban volt egy kis kölyök... nem volt senkije... törvénytelen gyermek volt, akit az ajtó-küszöbön találtak... Felnőtt és ravasz volt, ravasz, akár egy fattyu, mint a példaszó is mondja: ravasz, mint egy fattyu... Ez vásárolta meg a lopott lovakat a nagyapádtól, eladta a parasztoknak és meggazdagodott. A népek irigykedtek rá és azt mondották: „Egy senki vagy, még őseid sincsenek...” Annyi baj legyen, — válaszolta erre — nincs nekem ősökre szükségem, majd életre hozok én utódokat... „Most itt van Amerikában... egy nagyon előkelő régi német zsidó családba házasodott bele... gazdag és előkelő és gyermekei egyszer majd büszkén tekinthetnek vissza elődeikre ...”

Philip nagyot ásit, másik oldalra fordul, mialatt a rugók nagyokat nyikorognak...

„Meyer... nekünk nincs senkink, akire büszkén tekinthetnénk vissza... Mi magunknak kell ősöknek lennünk...”

(Folytatása a következő számban)

 

Jegyzetek

¹a pisztoly,

² a rendőrök

³ felhajtási pénz

⁴ brilliás