I.

Amióta kiderült, hogy az idegesség nem tekinthető betegségnek a szónak a testi kóros elváltozásokra vonatkoztatott értelmében, hanem sajátságos lelki megnyilvánulásnak, melyet csupán analogizáló gondolkodásunk nevezett el betegségnek, azóta az idegességnek és az emberi lélek „rejtelmeinek” kérdése közérdekü problémává lett. Az idegesség problémája a kutatás folyamán az emberi lélek problémájává szélesedett s e probléma felvetése és feldolgozása általános érvényü lelki törvényszerűségek megállapítására vezetett. Természetes, hogy e megállapítások nem rendelkezhetnek a természettudományos megállapítások exaktságával, kihatásaik az emberiség életére és fejlődésére azonban ezért semmivel sem csekélyebbek.

A modern, ugynevezett mélységpszichologiai (Tiefenpsychologie) felfedezések Freud és Adler neveihez fűződnek. Freud tanításai „Pszichoanalízis”, Adler tanításai „Individuálpszichologia” néven ismeretesek az orvospszichologiai szaktudományban. Általában ellenfelekként szokták őket egymással szembeállítani, ami azonban csak annyiban indokolt, hogy a lélek mélységeiben egyértelműen felfedezett megnyilvánulások magyarázatára egy bizonyos mélységig együtthaladó, innen kezdve azonban eltérő elméleteik vannak. Igy végeredményben közösen elismert, sőt részben közösen felkutatott tényekből egymástól eltérő, sőt egymással ellentétes végkövetkeztetésekre jutnak, melyek ugy festenek, mint tanításaikból folyó két ellentétes világnézet. A valóság természetesen az, hogy az eltérő következtetések ugyanazon tényekből az eltérő világnézetek talajából fakadnak. Mig azonban az individuálpszichologia éppen saját tanításaiból logikusan következteti s igy elfogadja e tényt, addig a pszichoanalízis saját végkövetkeztetéseit mint egyedül lehetségeseket állítja oda.

 

A racionalizálás

A modern pszichologia a tudattalan fogalmának tudatos bevezetésével, a tudomány által való adoptálásával kezdődik. Helytelen volna azt mondanunk, hogy a tudattalan felfedezésével, hiszen irók és költők ősidőktől fogva a lélek mélységeiből, vagyis a tudattalanból merítettek és merítenek. Freud előtt azonban senkinek sem volt bátorsága e mélységekkel tudományosan foglalkozni, mig ma már szakkörökben épp úgy, mint laikus körökben anakronisztikusan hat, ha valaki a tudattalan létezését akarja bizonyitani. Amennyire egyértelmü azonban az egész tudományos világ ma már ennek elismerésében, épp annyira eltérők a vélemények, ha azt kérdezzük, mit tartalmaz általában vagy adott esetben ez a tudattalan s hogyan értékelendő és minősítendő ez a tartalom. Az individuálpszichologiai tanitások megértésére didaktikai szempontból talán leghelyesebb éppen ebből a pontból kiindulnunk.

E kiindulópont szerint az emberi lelki megnyilvánulások (érzések, gondolatok, akarások, hangulatok, cselekedetek, gesztusok, szokások, ideges betegségi tünetek, tévcselekmények és mulasztások, stb., stb.) elvileg sokértelmüek. A legvilágosabban látható ez a cselekedeteken, vagy mulasztásokon. Ha egy gróf a névjegyén nem használja titulusát, ha egy gyermek, vagy felnőtt sir, ha valaki nem megy el a találkára, stb., stb., mindennek sokféle oka és értelme lehet s hogyan döntsük el azt, hogy melyik az igazi? A legegyszerübb mód volna mindenesetre az illető egyén megkérdezése. Egyben azonban a legnaivabb is. Mert az esetek egy részében „nem tudom” volna a felelet, az esetek nagyobb részében pedig azt az indokolást, értelmezést kapnók feleletül, mely az illető lelkében a lelki megnyilvánulás tudatos okaként, magyarázataként szerepel. Ez azonban csak a legritkább esetben lesz a kérdéses lelki jelenség valódi és végső oka, hanem azt majdnem minden esetben az illető tudattalanjában kell felkutatnunk.

Az emberi léleknek azt a sajátságát, hogy cselekedeteinek és más lelki megnyilvánulásainak indokolására a valódiak (vagy ismeretlenek) helyett más okokat állit be tudatába, racionalizálásnak nevezzük. Ha egy embernek mély hipnózisban poszthipnótikus szuggeszciót adunk, felébredés után éber állapotban végre fogja hajtani a kapott parancsot. Cselekedete igazi okát azonban nem fogja ismerni, s ha megkérdezzük, mégis egészen ésszerü (racionális) indokolást fog adni, amelyet mi magunk is elfogadnánk, ha nem ismernők véletlenül cselekedete igazi okát (a hipnózisban kapott parancsot), mely az illető tudattalanjában van. Ezzel az egyszerü eljárással mintegy kísérletileg igazolható a racionalizálás sajátsága, amellyel azonban a mindennapi életben is léptennyomon találkozunk. A legközelebbről érdekel minket az ideges ember racionalizálása, amellyel betegsége okául különböző átélt testi ártalmakat, lelki izgalmakat, tulerőltetéseket szerepeltet a valódi ok helyett, amely számára ismeretlen, de amelyet akkor sem akar az övé helyett elfogadni, ha megismertetjük vele. Ez és általában a racionalizálás ténye méltán kelti fel érdeklődésünket és fel kell tennünk a kérdést, hogy hogyan ismerhetjük meg, ha valaki racionalizál és hogyan tudhatjuk meg, hogy miért teszi azt!

Mindkét kérdésre az illető egyéniség ismerete fogja megadni a feleletet, amivel természetesen nemcsak nem oldottuk meg, hanem még csak most adtuk fel magunknak a problémát. Hiszen az eddigiekből folyik, hogy ennek az emberismeretnek mélyebbre kell hatolnia, mint amennyire az illető maga lát: a tudattalanra is ki kell terjednie.

 

A személyiség egysége

Következetes természettudományos gondolkodás és kutatásmóddal az egyéniség megismerésének útja az volna, hogy az egyes lelki megnyilvánulások összegezéséből kellene amazt rekonstruálni. Abban a tapasztalatokból és tudományos meggondolásokból meritett meggyőződésben, hogy az élő lélekre nézve ez az út járhatatlan és célszerütlen, Adler – s ehhez meg neki volt bátorsága – az ellenkező utat választotta: az egész és egységes személyiséget kell (intuiciónk segitségül hivásával) megértenünk s abból kell következtetést vonnunk az egyes tünetek értelmére. Lelki jelenségek csakis az egységes személyiség keretén belül levő mély összefüggéseikben érthetők meg, mint egy egésznek szerves részei*

Ha két egyén ugyanazt teszi (vagy ugyanazt a tünetet, jellemvonást mutatja) az nem ugyanaz, lelki értelmét, szimbolikus jelentőségét tekintve. Viszont ugyanazon egyén, vagy két különböző egyén két ellentétes vonása vagy cselekedete lehet azonos értelmü. Sőt ugyanazon egyén ellentétes cselekedeteinek kell azonos értelmüeknek lenniök, hiszen ugyanaz az egy-Én produkálja őket, mely nem lehet ellentétben önmagával. Ezek az axioma-szerü megállapítások nem szójátékok, hanem az egyéniség fogalmának meghatározói. X. egyén bőkezüségében van valami, ami azt megkülönbözteti minden más egyén bőkezüségétől. Ugyanez a valami azonban X-nek nemcsak bőkezüségében, hanem minden más tulajdonságában is megtalálható. Kell hogy megtalálható legyen, még ha látszólag ellentétes is a kérdéses tulajdonság a többivel. Ezt a „valamit” keresi az individuálpszichologus az egyén valamennyi megnyilvánulásában, midőn azokat egymással erre nézve összehasonlítja.

Mindez gyakorlatibb megfogalmazásban azt jelenti, hogy vala mely lelki megnyilvánulásnak – és igy az ideges tünetnek is ________________________________________________ – igazi értelmét és jelentőségét csak ugy kaphatom meg, ha sikerül azt az egyén többi lelki megnyilvánulásaival közös nevezőre hoznom, azok közé oly módon beillesztenem, hogy azokkal harmonikus egységet alkosson. Ez a személyiség egységének törvénye, Adler tanításainak egyik legfontosabb kiindulópontja. A másik

 

a finalitás.

Ha az összes lelki megnyilvánulások benső összefüggését meg akarjuk találni, azt kell kérdeznünk: melyik az a közös végcél, amelyre végeredményben valamennyien irányulnak, amelyben valamennyien találkoznak? Ez a végcél nem a mi taktikai célra használt feltevésünk (fikciónk), hanem az illető egyén lelkében megtalálható reálitás. Minden embernek megvan a maga életstílusa, melyet előtte ismert, vagy ismeretlen célok és az ahhoz vezető magatartási formák determinálnak.

Az embert önmaga tudatára ébredésének első percétől fogva a jövendőjéért való aggodalom érzése tölti el. A jövendőre való előkészítés szerve a lélek. Az elképzelt jövendő kitüzött célként hat vissza, s a kitüzött cél parancsolta szükségesség termeli ki az összes lelki tulajdonságokat és készségeket, irányítja az akarást, gondolkozást, észrevevést, érzést, emlékezést, stb.

Az az intuitive megérzett „valami” tehát, ami közös egységbe forrasztja az egyén valamennyi lelki megnyilvánulását, s azoknak egyéni jellegét, élő tartalmát megadja, a közös cél alakjában tehető értelmünk számára is hozzáférhetővé. A lelki megnyilvánulást akkor értem, ha megtaláltam a célt, melyre irányul s amelynek egy közös végcél felé kell konvergálnia az összes többi lelki tulajdonságok céljaival. A finális orientálódásu pszichologus kérdése, melyre a feleletet keresi, mindig így hangzik: milyen célkitüzés, milyen életterv lehet az, amelynek megvalósítására az illető a kérdéses tulajdonságokat, készségeket, stb. kitermelte és begyakorolta, amelyben adott, esetben az ideges betegség is célszerü eszközként nyerhet felhasználást?

Az individuálpszichologia kimutatja, hogy a legegyszerűbb észrevevési folyamattól, a legkomplikáltabb lelki megnyilvánulásig minden lelki tartalommal szemben e kérdés feltevése nemcsak jogosult, hanem egyenesen elengedhetetlen, minden tekintet nélkül a természettudományos értelemben vett kauzális összefüggésekre.

Ha a lélek csupán a mechanika törvényei szerint, reagálna reá ható ingerekre, okokra, tervtelenül széthulló elemek tömkelege volna. Ami ezeknek irányt szab, ami egységet, szervezetet, rendszert, harmoniát hoz beléjük és „lélekkel” tölti meg őket, az a célkitüzés. Az egyéni végcél az a szempont, az a mérőeszköz, mellyel az egyén a reá ható világot. az embereket és önmagát méri. Az egyénnek minden élő megnyilvánulását nyíltan, vagy burkoltan irányítja, minden termékén rajta van

bélyege, néha mindenki látja csak az illető egyén nem. Milyen fontos lehetett Weiningernek a nő alsóbbrendüségének bebizonyítása, hogy oly hatalmas tudományos épület megkonstruálására ihlethette! S ha Charcot azt mondja, hogy az ember a tudományos kutatással is csak azt fedezi fel, amit (intuitíve) már előre tud, vagyis, hogy a tudományos felfedezések is születésükben megelőzik azokat az érveket, amelyekre állítólag épülnek, akkor mi tovább menve azt mondjuk, hogy az ő születésüket megelőzi és determinálja valamilyen, az egyén végcéljával összhangban levő célkitüzése. Ha egy tudományos teoriára azt mondjuk, hogy az rávall a szerzőjére, ezzel azt juttatjuk kifejezésre, hogy ugyanazon célok felé mutat, mint a szerző minden más megnyilvánulása, állásfoglalása.

Azonban nem kell ilyen, messzire mennünk a lelki megnyilvánulások céltői determináltságának felismerése végett. „Nem vagyunk képesek cselekedni, akarni, érezni és gondolkozni, anélkül, hogy egy cél előttünk ne; lebegne.” (Adler) Hozzáfüzhetjük, hogy még észrevenni sem. Az emberi lélek nem olyan, mint egy mozifelvevőgép, amely objektiv hüséggel fotografálja le az élményeket. Azon a kis úton, amely a percepció (ingerfelvétel) fiziologiai folyamatától, az apercepció, (ingerfeldolgozás) pszichologiai folyamatáig vezet            történik meg az első simitás, helyesen : hamisitás az élményen. A második és a továbbiak az élmények emlékké alakulása folyamán. A „hamisitás” egyéni jelleggel bir, azaz célirányos. Senki sem látja a valóságos „objektiv” világot és megnyilvánulásait, hanem mindenki saját egyéniségének megfelelően, azaz saját (ismert, vagy rejtett) érdekeinek céljainak megfelelően meghamisítva. S ha ugyanazt az eseményt az egyik ember az egyik irányba, a másik az ellenkező irányba torzitja, vagy tulozza el, annak oka nem biologiailag megalapozott „temperamentumuk” vagy „karakterük” különbözőségében van, hanem abban, hogy mindkettő appercepcióját saját célkitüzései irányítják.

Hogy emlékezetünkben sem a véletlen elve uralkodik, az ma már szinte közhely. A mi szempontunkból a hangsuly itt is azon van, hogy nem az emlék „kellemes”, vagy „kellemetlen” volta a döntő,         mert ennek a megkülönböztetésnek is csak egy bizonyos célra való vonatkoz tatásban, egy bizonyos egyén szempontjából van értelme          hanem a kérdéses emléknek egy bizonyos célra való hasznavehetősége, vagy alkalmatlansága. Az emlék felbukkan, elmerül, vagy „elfojtódik”, módosul, vagy terem szükség szerint. A pszichoterápiás kurák alatt ez a folyamat naponta a szemeink előtt zajlik le.

Az emlékeknek eme, szükség szerint módosithatósága egyik előfeltétele az idegesek racionalizálásának. Ha az egyén lelkében a betegségbe való menekülés szándéka gyökeret vert, mint eső után a gomba, fognak felbukkani és módosulni a betegség igazolását szolgáló emlékek. Az igy előkészitett talajon csak egy aktuális konfliktus, baleset, vagy lelki megrázkodtatás kell még, hogy a „betegség” kirobbanjon. Mindezek azonban a jól előkészitett megbetegedési célzat nélkül nem okozhatnak ideges megbetegedést, legfeljebb muló lelki depressziót, vagy izgalmat.

A kiállott lelki megrázkódtatások, balesetek, szexuális traumák épp úgy csak a nyersanyag szerepét játszák a lélek gépezetében, mint az ösztönök, amelyekkel a beteg takarózik, racionalizál, mintegy sejtve, hogy betegségének keletkezésében és fentartásában távolról sem oly ártatlan, mint hinni és elhitetni szeretné.

Amidőn tehát azt kérdezzük, hogy miért racionalizál az ember, főleg az ideges, a feleletet itt is a célkitüzésben fogjuk keresni. „Oka van rá” gondoljuk s ez alatt azt értjük, hogy az általa beállított okok jobban konveniálnak neki, mert eléri velük, hogy önmagát felmenti a betegségért való felelősség alól, amelyet valójában ő maga rendez.

Ám hogy ezt megtehesse, nem szabad ismernie az igazi okot, nem szabad tudnia, hogy racionalizál, még kevésbé azt, hogy miért az egész folyamatnak „tudattalanul” kell végbemennie. Az ideges nem rendezhetné meg betegségét, amelyre pedig sajátságos célkitüzései érdekében szüksége van, ha tudná, hogy önmaga rendezi. Tehát „tudattalanul” teszi. A tudattalan tehát maga is egy nagyon is célszerü intézmény. A tudattalan a gyüjtőhelye azoknak a megmozdulásoknak, amelyeknek tudatossá válása megakadályozhatná a cél elérését. A tudattalan egyben a felelőtlenség biztosítására szolgáló „trükk”, műfogás. Hogy megunt szerelmesemtől úgy szabadulhassak, hogy a szakításért ő legyen a felelős, mig én a korrekt uriember maradjak, akinek magamat, tartani akarom, ahhoz nem szabad tudnom, hogy a szakitást magam készítem elő, inscenálom. Ennélfogva tudattalanul teszem. Egy egész sereg pech „közbejött” akadály, véletlen, esetleg betegség, stb. fogják a ténykedésem utjait jelezni. Ha a tudattalannal nem rendelkezném, akkor vagy nem szakithatnék, vagy nem maradnék uriember. Magasabb célkitüzésem azonban mind a kettőt követeli, s mind a kettőt csak a tudattalannak nevezett fogással oldhatom meg.

Ez a tudattalan, mint látható, lényegében különbözik a Freudféle tudattalantól. A freudi tudattalan az ember akaratától független, primÃär lelki anyagot, a fékezetlen nemi ösztönt tartalmazza, melyet a tudatos én örökös küzdelemben igyekszik szociálissá tenni, kulturális mederbe terelni. Az individuálpszichologia tagadja egy ilyen felelőtlen hatalomnak az ember lelkében való létezését, mely a tudatos éntől eltérő, sőt azzal ellentétes célkitüzéseket követne, s igy az egyént két énre osztaná, hanem az egyén oszthatatlanságának „in-dividuum” és a személyiség egységének alapján állva, azt tanitja, hogy a lelki tartalom asszerint tudatos, vagy tudattalan, ahogy a szükség kívánja, hogy tehát a tudatosság foka az egységes célkitüzéstől megszabott mindenkori velejárója a lelki tartalomnak.

A tudattalan eme célirányosságánál még nehezebben elképzelhető a laikus számára az érzések, indulatok és érzelmek célirányossága. Az emberek megszokták, hogy érzéseikre mint valami megfellebbezhetetlen fórumra hivatkozzanak, mely az abszolut, az isteni, a csalhatatlanság jellegével bir. Ha szerelmes vagyok, gyűlölök, vagy utálok, bosszankodom, vagy gyönyörködöm, nem tehetek róla, „én ilyen vagyok”. Ha bajt okoz, az elemi csapás, de semmiesetre sem vagyok felelős érte.

A nagy gondolkodók figyelmét nem kerülte el, hogy az érzelmekkel ilymódon sok visszaélés történik. „Gefühle sind keine Argumente” mondja (ha jól emlékszem) Nietzsche s Adler megállapítja, hogy miért nem érvek az érzések, amidőn azt mondja, hogy az ember mindig azokkal az érzelmekkel és indulatokkal rendelkezik, amelyekre éppen szüksége van. Mennél merevebben követek egy bizonyos célt, annál határozottabban fogom kikerülni, vagy legyőzni nemcsak a cél utjában álló érveket, hanem az ezzel össze nem egyeztethető érzéseket is. Vannak emberek, akikről például ezen az alapon előre meg lehet jósolni, hogy csak gazdag lányba fognak „beleszeretni”. A számító Don Juan is a szükséghez képest tud érzelmeket felvonultatni. Ha valaki másképp nem héditható meg, bele fog „szeretni”. Hogy e szerelem a nő „birása” után mindjárt el is párolog, azt az egyén célkitüzéseinek ismeretéből előre meg kell tudnunk jósolni.

E célkitüzések ismeretéhez minden esetben nagy fokban hozzásegíthet az illető multjának, főleg gyermekkorának ismerete, mert az akkori élményekben leplezetlenebb, primitívebb formában találjuk meg a célkitűzéseket, s azt a sémát, mellyel az élményeket osztályozza, s amelyet az emberek és események mérésére használni szokott. A mult tehát csupán mint összehasonlítási anyag, vagy mint az illető szemében fontossá avanzsált emlékek érdekelnek minket, de nem mint „betegség-okozó” tényező.

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy minden lelki funkciónk egy egységes, lelkünk mélyén működő végcél irányítása alatt áll, azaz tendenciózus. És itt mindjárt előrebocsáthatjuk, hogy az ideges lelki funkciói csak erősebben tendenciózusok, mint az egészségeséi, az ideges a valóságot csak jobban meghamisítja némelyik a hallucinációig viszi, mert merevebben van céljára beállítva, mint az egészséges. Az egészségesnek van érzéke a többi embereknek az övétől eltérő célkitűzései, ebből fakadó itéletei és általában megnyilvánulásai iránt is, tehát tud objektivebb lenni. Az ideges süket és vak ezekkel szemben — füle, szeme, memóriája és logikája csak a saját céljait szolgáló momentumok iránt van. Az ideges tulságosan külön utakon jár. Tulságosan összeforratlan maradt a többi emberekkel. „Ellentéte az abszolut igazsággal szemben nagyobb, mint a mienk” (Adler).

 

A lelki egyensuly.

A kompenzáció törvénye

Az oly sokat emlegetett célkitüzés karakterizálásához némi adalékkal már az eddigiek is szolgálnak. Semmi sem lehetne tévesebb, mint azt valamilyen tudatosan szándékolt cselekvéssel azonosítani. A cél: a személyiség biztosítása. Az ideges fokozottabb erőfeszítéseket tesz ebben az irányban, mintha veszedelmek fenyegetnék, vagy mintha fontosabb volna neki személyiségének érvényesítése, önmaga és mások előtt való elismertetése.

Mindez közelebbi magyarázatot igényel, amit a következőkben igyekszünk megadni :

Minden embernek többé vagy kevésbé tudatos, vagy érzésszerü véleménye van saját belső értékét illetőleg. Aszerint, amint ezt nagyobbnak, vagy kisebbnek érzi, hullámzik hangulata, közérzete is. Senki sem tudja azonban saját értékének pozitív érzését tartósan nélkülözni — az alsóbbrendüség érzését tartósan elviselni, alsóbbrendüségét elismerni. Általában a közösségben végzett s általa elismert teljesítmények azok, melyek ezt az érzést kiegyenlítik (kompenzálják) és önérték-érzésünket biztosítják. Az önmaga értékét érző embernek átlagos teljesítmények elegendők e pozitív érzés biztosítására, az egyensuly megőrzésére: itt alsóbbrendüségi érzés és érvényesülési törekvés kiegyensulyozzák egymást anélkül, hogy egyik, vagy másik nagyobb méreteket öltene.

A lelki egyensulyra való törekvés ebben az értelemben az öntu datraébredés idejében már megindult. Az alsóbbrendüségi érzés bizo nyos foka a gyermekkorban normális, fiziológiás jelenség, mely a tehe tetlen kisgyermek és az ő perspektivájából mindenható és mindentudó felnőttek közötti viszonyából önként adódik. Anélkül, hogy ennek az érzésnek, mint ilyennek a gyermekben tudatossá kellene válnia, a gyer mek érzi ezt, minden cselekedete és megnyilvánulása elárulja ezt, éppugy, mint az annak kiegyenlítésére szolgáló hatalmi vágyát és törekvését. Hatalmasnak, nagynak, felnőttnek lenni, mint az apa, anya, vagy valamelyik más imponáló egyéniség a környezetből: ez a célkitüzés adja meg a lehetőségét és szabja meg az irányát az összes lelki tulajdon ságok kitermelésének, amelyek valamennyien e két pont által megszabott tengely köré csoportosulnak egységes terv szerint. A különböző gyer mekek, alsóbbrendüségi érzésük foka és a környezetük nyujtotta, vagy szuggerálta lehetőségek szerint, különböző utakat fognak választani e cél elérésére: igy fejlődnek a különböző egyéniségek, különböző karakterek. Amilyen utakat és eszközöket tapasztal ki folytonos harcban és kísér letezésben, mint szubjektív megítélése szerint legalkalmasabbakat alsóbbrendüségi érzésétől való szabadulására, ugyanolyan utakat és eszközöket fog felnőtt korában is erre a célra alkalmazni. Valósággal aggasztó hogy egy német szerző kifejezését használjam az a csö könyösség, mellyel az ember a gyermekkorában megkonstruált életterv mellett kitart.

Azonban maradjunk még egy kissé a gyermekeknél. Az egyik kevésbé érzi gyermeki voltát, tehetetlenségét, főleg nem érzékeli azt a nagyoknak való kiszolgáltatottság érzésével, ezért a hatalom megszerzésére irányuló erőfeszítései is mérsékeltek és türelmesek maradnak. Már mint gyermek a reális teljesítmények, melyekhez játékai segítségével (!) és apró szolgálatai révén jut, fogják számára az érvényesülés érzését és benne az alsóbbrendüségi érzés kiegyensulyozását szolgáltatni. A közösség annál inkább lesz számára pozitiv élmény, mennél inkább fogja annak iránta megnyilvánuló szeretetéből és teljesítményeinek adózott elismeréseiből kiérezni, hogy benne ő is számit, ő is tud. Önmaga erejében bízva, meg fogja szokni a nehézségeket kicsinyeknek látni és velük a győzelem biztos tudatával, s igy eredménnyel megbirkózni. Mennél inkább segítőtársakat fog a közösségben érezni, annál könnyebben fogja azok segítségét nélkülözni tudni, önállóvá lenni. A hatalmi célkitüzés egy fikció szerepét fogja csak játszani: nem gondolja szószerint, csupán ugy csinál, mintha hatalomra akarna jutni szülei és mindenki felett, hogy közben begyakorolhassa az élethez szükséges tulajdonságokat. Ha felnő, önmagával és a közösséggel harmonizáló embert látunk magunk előtt, akinek célkitüzése: a közösség érdekeivel egyező egyéni érvényesülés. Eszközei hozzá: reális teljesítmények.

A másik gyermek valamilyen okból amelyekről alább lesz szó fokozottan érzi a mai társadalomban tragikus gyermeki sorsát : tehetetlenségét, alsóbbrendüségét, elnyomottságát. Bizonytalan, félénk, bizalmatlan lesz. Itt sürgős és komoly a hatalom kérdése, hogy az erősen passzívnak érzett mérleg aktívvá válhassék. Ez a gyermek korához mért tempóju és foku átlagos teljesítmények utját több okból járhatatlannak és nem célravezetőnek érzi. Hogy gyötrő bizonytalanság érzésétől szabaduljon, a reális teljesitmények helyett, amelyekhez Önbizalma nincs s amelyek oly fokuak nem lehetnek, hogy fokozott elégtelenségi érzését kiegyenlithessék, különböző más utakat fog begyakorolni, amelyeken a hatalom érzését önmagának megszerezze, vagy legalább a fenyegető „vereségekkel” szemben magát bebiztosítsa. Ezen utak között a legfontosabbak: fokozott teljesitmények a közösség elismerésének kicsikarására (mintagyerekek, koravén gyerekek, engedelmesség, stb.) ; dacos harc a hatalom, vagy a hatalom érzésének megszerzésére; kerülő utak: hazudozás, bűnözés, csinytevés, a felnőttek kijátszására, legyőzésére; a felnőttség illuziójának, tehát szubjektív érzésének megszerzése: cigarettázás, szerelem, onánia, ivás, kártyázás; az alsóbbrendüség, a gyermekiség kihangsulyozása: ágybavizelés, dadogás, selypités „betegségek” a felnőtek figyelmének felkeltésére, stb. stb. Mindezekben, mint látható, a közösség negativ tényezőként, van a számadásba beállítva. Helyette találjuk a saját személyiség előtérbe tolását, a fölény, a hatalom, a győzelem szubjektív érzésének minden áron való megszerzését. Ha felnő, előttünk áll egy stréber, egy gonosztevő, egy ideges, vagy kivételesen kedvező esetekben egy egyoldalu tehetség- asszerint, hogy a fentiek közül melyik utat tapasztalta ki gyermekkorában legalkalmasabbnak arra, hogy célját : a felülkerekedést elérhesse, vagy legalább önmagának hazudhassa.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy akinek önérték tudata (személyiségi tudata, „Persönlichkeitsgefühl”) elég erős, annak átlagos teljesitmények biztosítják lelki egyensulyát.Akinek önmagában való hite hiányzik, vagy csökevényes, az annál görcsősebb erőfeszítéseket tesz, hogy személyiségének értékét, önmaga és mások előtt bebizonyítsa, lelki egyensulyát helyreállítsa. Ha az előbbinek, az egyéni érvényesülés célkitüzése elegendő a lelki egyensuly biztosítására, utóbbinak csak az egyéni fölény érzése biztosithatja azt, ez lesz tehát a célkitűzése. Mivel azonban éppen az önmagában való hitnek a hiánya miatt az ilyen fölény megszerzéshez szükséges teljesítményekre többnyire nem képes, különböző műfogásokhoz folyamodik az ilyen egyén, hogy ezt az érzést önmagának mégis megszerezze, vagy elmaradását önmagának mással, mint az alsóbbrendüségével bizonyítsa. A legfontosabb ilyen műfogás az ideges „betegség” megrendezése, mely hivatva van a nagy teljesitmények, sikerek elmaradását igazolni ; továbbá más „akadályok”, pecchek megrendezése hasonló céllal. Ilyen műfogás mások leértékelése is, s végül a valóság teljes meghamisítása : a mindenki felett való hatalom hallucinálása, s a fölény érzésének ilymódon — a pszichozisban — való biztosítása. Az ilyen egyén gyermekkora óta ebbe az irányba treniroz, nem fogunk tehát azon csodálkozni, hogy egész karaktere, gondolkodásmódja, érzésvilága az egyéni fölény célkitüzésének megfelelő.

 

A három koordináta

Ha ismerjük egy ember alsóbbrendüségi érzését, hatalmi törekvését és közösségi érzését, akkor ismerjük azt a három koordinátát, amelyek segítségével meg tudjuk állapítani mindegyik lelki megnyilvánulásának helyét a megnyilvánulások ama egységes rendszerében, amelyet léleknek nevezünk. A három tulajdonság keveredési aránya ugyanazon egyénnél mindig állandó, s az egyén lelkét minden oldalról karakterizálja. Az adleri épület ezen a három pilléren nyugszik s ezért szükséges róluk kissé bővebben szólani.

Az alsóbbrendüségi érzés fokozottabb mértékben való fellépésének leggyakoribb gyermekkori forrásai: 1. a szervi fogyatékosság, 2. a családon belüli konstelláció, 3. helytelen nevelés, 4. szociális ártalmak, 5. a nem. Hogy mindezek hogyan vezethetnek az alsóbbrendüségi érzés elhatalmasodásához és az ezzel járó neurótikus diszpozíció megalapozásához, annak részletezése nagyon messzire vezetne. Hiszen egyedül a szervi fogyatékosságokról és a lélekre gyakorolt hatásukról külön könyvet irt Adler 1907-ben, mely első lépése volt a Freud vezetése alatt álló pszichoanalitikus egyesületből kifelé vezető uton. Már e könyvében oda konkludál, hogy bármely gyakori az idegeseknél a veleszületett szervi fogyatékosság, az sohasem közvetlen „oka” az idegességnek, sem pedig pszichopatiás degeneráltság jele. A szervi fogyatékosság a gyermek helyzetét a felnőttekkel és pajtásokkal szemben szerfölött megnehezítheti, ezért megindítója lehet egy pesszimista életfelfogásnak, mely az idegesség számára a kedvező talajt szolgáltatja. Ugyancsak a pozíció megnehezítése által hatnak ugyanabban az irányban a fent felsorolt többi ártalmak is. Nem véletlen az, ha egy család gyermekei közül éppen a legkisebb, vagy a legnagyobb, vagy három közül a középső, vagy az egyetlen fiu a lányok között, vagy az egyetlen lány a fiuk között válik idegessé, hanem annak a megterhelési többletnek a következménye, amelyet az ilyen különleges elhelyezkedésü gyermekeknek elszenvednie kell. A helyes nevelés persze sokat könnyíthet a gyermeknek ilymódon nehézzé vált helyzetén egyelőre azonban csak az ellenkezőjével találkozunk nagyon gyakran, a nevelés ártalmaival.

A tulszigoru nevelés szomoru következményének klasszikus példájával volt alkalmam egyizben megismerkedni. Az apa nem dohányzott, nem ivott, mintaképe volt a korrektségnek, kötelességtudásnak, a fanatikus igazságszeretetnek, általában egy ugynevezett mintaember volt. Azt az egyet nem értette, hogy gyermeke miért dohányzott már 11 éves kora óta, miért lop, miért nem ismeri még most, 14 éves korában a kötelesség fogalmát, miért hazudik valóságos élvezettel, miért mindenben kifejezett ellentéte atyjának, holott anyja is kifogástalan jellemü egyéniség. Ha ez a férfi jóbarátságban élt volna fiával, sulyos, utolérhetetlennek tetsző egyéniségével akkor is bénitólag hathatott volna a zsenge gyermeki lélekre. Ám nevelési elve mint a fenti leírásból már könnyen kitalálható a testi fenyitést is szorgalmasan üző szigor, a jutalmazó és büntető tekintély volt. Ez a gyermek több okból is csak azt az utat választhatta, amely az atyjáéval mindenben ellentétes : először, mert itt nem kellett atyjával felvennie a versenyt, mely előre kilátástalannak látszott, másodszor, mert ezen az uton bosszulhatta meg atyját, kinek érzékeny oldalait éppen a feddésekből és verésekből tapasztalta ki és harmadszor, mert ez a magatartás alkalmasnak bizonyult a tanitók és tanárok megbosszulására is, akik valamennyien az apa cinkostársai és helyettesei voltak az ő szemében. Ez a gyermek első találkozásunkkor a tanárai ellen elkövetett csínyekkel kezdte elbeszéléseit, amelyekben mindig ő volt a vezér. Milyen nagyon fájhatott neki a felnőttek felsőbbsége, hogy oly fontos volt neki minden adandó alkalommal a föléjük kerekedést üzni, gyakorolni! Személyisége értékét ezen a téren volt kénytelen önmagának bizonyítani, mivel a hasznos teljesítményekhez szükséges önbizalmat az apa részint saját tulnagy egyénisége révén, részint örökös korholásaival és elégedetlenségével sikeresen kiölte belőle. Más hasonló esetekben természetesen a gyermek más utakat is választhat, hogy a ránehezedő nagy nyomással szemben egyensulyát megtarthassa; ez utak egynéhányát fennebb jeleztük.

Az élethez szükséges legfontosabb lelki kelléknek, az önbizalomnak, az életbátorságnak kiölésére alkalmas másik nevelési módszer az elkényeztetés. A szigoru és elkényeztetett nevelésnek nagyon is egyforma eredményét, az önállótlanságot legjobban akaratlanul egy betegem jellemezte e szavakkal: „Valóságos terror alatt tartottak kényeztetésükkel.” A kényeztetés másik formája az, ahol a gyermek korlátlan hatalmat érez kezében, mely előtt mindenki meghajol és melyet ő minden tekintet nélkül a családi közösségre, vagy más egyének érdekére gyakorol. Minden esetben jellemzi az elkényeztetett gyermeket, hogy nehézségekkel megküzdeni nem tanul meg, önbizalma nem fejlődhetik ki. Az elkényeztetett egyetlen gyermek életjeligéje körülbelül a következő : tényleges teljesítmény és erőkifejtés nélkül elismeréseket aratni, központi, kiváltságos szerepet játszani. A felnőttre vonatkoztatva az ideges karakter jeligéje ez.

A szociális nyomoruságban sinylődő gyermek lelkét kétfelől éri fokozott megterhelés. Egyrészt az ő lelkéhez nem nőtt munkába fogják időelőtt, másrészt a jómódu gyermekek előtt mindennapos teljesülések: a nyalánkságok, játékok, stb. az ő számára utólérhetetlen vágy tárgyai maradnak. Csoda-e, ha az életcél itt : pénz és élvezetek lehetőleg munka nélkül. A gonoszlevés és prostitució jelszavai ezek. Néha azonban, ha a munkaszeretet nem pusztult ki belőle teljesen, s ha megfelelő kedvező körülmények támogatják, az ilyen auspiciumok között felnevelkedő gyermekből erős, megfeszitett munka és fokozott teljesítmények, mint produktiv kompenzáló erők kiváló egyéniséget termelhetnek ki.

Hogy végül a nemnek befolyását a fejlődő gyermeki lélekre megérthessük, szem előtt kell tartanunk, hogy a mai társadalom a férfinem tulértékelésének és a női nem leértékelésének jegyében áll. Még ott is, ahol a szülők szeretetben élnek egymással, elkerülhetetlen, hogy a gyermeknek, ha csak érzésbelileg is, tudomására ne jusson az értékelésnek eme különbözősége és hogy a gyermek ezt az értékelést önmagára ne vonatkoztassa, ne alkalmazza. Ha pedig a gyermek olyan családi légkörben nevelkedik, ahol nagyon is szemléltető példákban, esetleg saját bőrén és egész gyermekkorán át kell kitapasztalnia a két nem ellentétes értékelését, akkor mindenképpen a másik nemmel szemben folytatott hatalmi harc lesz az a következtetés, amelyet célkitüzései számára a gyermek magának levon. Ha leány: harc a megalázónak értékelt női szerep ellen, harc az uralkodónak érzett férfi ellen („férfias tiltakozás” ) ; ha fiú, „becsületbeli” harc a férfiasság bebizonyitásáért és érvényesítéséért főleg a másik nemmel szemben. Az ilyen gyermek szexuális sémával appercipiálja a világot és saját alsóbbrendüségi érzését is „a férfiasság hiánya”-ként fogja érzékelni, amelyet vagy folytonos, lehetőleg erőszakos hóditásokkal fog majd kiegyenlíteni, vagy nemi, müködésbeli zavarok konstruálásával fogja magát a másik nemmel szemben biztosítani, férfiasságának próbára tevése alól magát folytonos halogatással kivonni. E nemi zavarok minden egyes esetben a másik nemmel való lelki összhang hiányának, a vele szembeni tagadó lelki magatartásnak megnyilvánulásai, amely magatartás viszont csupán speciális esete a másik emberrel szembeni általános tagadó magatartásnak, a fokozott önbebiztositásnak.

A második koordináta, a hatalmi vágy annál erősebb, mennél mélyebb az alsóbbrendüségi érzés, mert annál sürgősebb és nélkülözhe tetlenebb, a lelki egyensuly biztositása végett a hatalom egyben azonban annál elérhetetlenebb is a valóságban. A valóságban való elérhetetlenségéből, másrészt azonban a lélek számára való nélkülözhetetlenségéből adódó ellentét kényszeriti az ilyen egyént a műfogások terére, az ideges karakter, az ideges megbetegedés utjára, mely ilyenformán csupán végső stációja, vagy szélsőséges megnyilvánulása egy általános emberi gyöngeségnek : a hatalomra való törekvésnek. Az emberek többségénél azonban még fokozott alsóbbrendüségi érzés jelenléte esetén is elég bátorság és önbizalom marad arra, hogy a hatalom érzését fokozott teljesítmények révén biztosítsa magának, igy főleg oly esetekben, midőn a gyermekkori nyomás nem volt koncentrikus, minden oldalról ható, hanem maradtak terek (például szervi fogyatékosság esetén szellemi érvényesülési lehetőségek, stb.), amelyeken önbizalommal és bátorsággal vette és veszi fel a harcot az érvényesülésért és igy kárpótlást talál a más téren érzett hiányért, gyöngeségért.

A harmadik koordináta, a közösségi érzés, érthető módon szorosan összefügg a másik kettővel. A saját biztonsága felől örökös kétségben lévő embernek nem lehet érzéke a többi emberek érdekei iránt és egy olyan társadalomban, mint a mai, ahol az anyagi biztonságért is mindenki csupán önmagára utalva, kénytelen harcolni, nagyjában minden ember ilyennek tekinthető, s igy nem csodálható, hogy a mai ember a „közösségi érzés” létezéséről és erejéről szóló „teóriát” szkeptikus mosollyal fogadja. „Mert sokkal könnyebben elviseli azt a tudatot, hogy ő is, mint a többi, fény és fölény után vágyik, mint azt a halhatatlan igazságot” hogy öt is fogva tartják az emberi együvétartozás kötelékei”. (Adler).

Az emberi közösség nemcsak szociológiai, hanem biológiai adottság, melyet nem lehet az „ember” fogalmától elvonatkoztatni. A közösséget megint csak a mi boncoló értelmünk látja egyes emberek összegezéséből létrejöttnek. A valóságban az egyén a közösség terméke, keletkezéséhez már két egyénre van szükség és a közösség nélkül elképzelt ujszülöttnek menthetetlenül el kellene pusztulnia. Ha tehát az ujszülött nem képzelhető el másként, mint egy közösség szerves része, elképzelhető-e az, hogy ez az ujszülött ne hozná magával e közösségnek őbenne megnyilvánuló lelki reprezentánsát: a közösségi érzést? Ennek elképzelése csupán a test és lélek egységéről való nézetünk feladásával volna lehetséges.

A közösségi érzés tehát eddigi tudományos ismereteinkből folyó logikai posztulátum is, épp úgy, mint az érzés veleszületettsége. Az ujszülöttben ez az érzés természetesen csak „anlagemÃässig” található, illetőleg tételezhető fel, mivel ez érzésnek ebben az időben még semminemü gyakorlati érvényesülési tere nincsen, mint ahogy például az önfentartási ösztön az élet első percétől kezdve nélkülözhetetlen és igy müködésbe is lép.

Nagyon rövid idő mulva azonban nélkülözhetetlen eszköze már a lelki fejlődésnek a közösségi érzés is, amely természetesen eleinte még egészen differenciálatlan, s csak később fejlődnek belőle differenciáltabb megnyilvánulásai, mint a részvét, szeretet, szolidaritás, stb. Mindennek, ami a gyermek lelkében kihajt, mindennek, amit az egyén élete folyamán önmagában kitermel, kizárólag a többi emberekkel, a közösséggel való vonatkozásaiban van egyáltalában értelme. A gyermek csak akkor kezd önmagával szemben bizalomra szert tenni, midőn a közösség által teljesítménye vagy más módon való érvényesülése révén adoptálva érzi magát. Hogy beszélni tanulhasson, hogy szellemi és testi képességekre szert tehessen, hogy érzésvilága kifejlődhessék, ahhoz a közösségi érzés a többiekkel való együttmüködés ösztöne . . épp oly nélkülözhetetlen, mint a kitüzött egyéni ideál megvalósitására sóvárgó törekvés. Maga az érvényesülési törekvés is a közösségben való érvényesülést, tehát a közösség elismerését jelenti, s valóban láttuk, hogy a felnőtt alsóbbrendüségi érzését is csak a közösség által méltányolt teljesítmények képesek kompenzálni. S ha valaki azt mondja, hogy ő csak a saját gyönyörüségére, vagy kielégítésére alkot, vagy végez valamilyen teljesitményt és nem törődik a közösség véleményével, úgy az csak addig nevezhető épelméjünek, amig alkotása, vagy teljesítménye az ő tiltakozása dacára is egy (szükebb, vagy tágabb) emberi közösség izlésének, vagy kívánságának talaján fakadt és annak megfelelő, amig tehát benne ez a közösség nyert megnyilatkozást és őrültnek lesz nevezhető, ha az alkotás valóban csak a saját, a közösségtől elszakadt énjét képviseli és sem jelenbeli, sem eljövendő közösségben rezonánciát nem kelt, illetőleg nem kelthet. (A nagy művészek, zsenik néha ily eljövendő közösség reprezentánsai, amelynek feltételei és előfutárjai azonban már a jelenben adva vannak).

Mindenféle szellemi, vagy lelki megnyilatkozás, amelynek valami értelme legyen, csupán az emberi közösség, az emberi együttélés talaján fakadhat. Ennek az emberi együttélésnek természetesen törvényei van nak, amelyek nélkül a közösségnek el kellene pusztulnia. Adler „az emberi együttélés immanens logikájának” nevezi e kényszerüséget, s a közösségi érzésben látja a biztositékát e logikához való alkalmazkodás nak. E törvények a közösség minden egyes tagjára feladatokat rónak, melyek három nagy csoportba oszthatók: ]. a munka (foglalkozás, hivatás), 2. a társas érintkezés, 3. a szerelem, fajfenntartás feladataira. Az ideges e ráháramló feladatokat igyekszik szabotálni. A közösség jogát és igényét azonban arra, hogy tőle e feladatok elvégzését követelje, elismeri s éppen ez kényszeríti arra, hogy e feladatok alól való kibu vásáért a felelősséget egy betegségre hárítsa és hogy ezt „tudatta lanul” tegye. Az ideges tehát elvben még tartja a „közösséget” a közös séggel és c téren alapvető a különbség közte és az elmebeteg között, aki komolyan megszakított minden közösséget az emberi közösséggel, s aki nem tart igényt, hogy betegnek ismerjék el, mert ezzel ő maga is elis merné a közösség igényét az ő közremüködésére. Az ideges és az elme beteg közti különbség lényegében tehát arra redukálható, hogy az ideges még rendelkezik közösségi érzéssel, mig az elmebeteg annak teljes hijjával van.

 

Az ideges arragement

Valóságos és szimulált érzéseken, tulajdonságokon, általában lelki megnyilvánulásokon kivül vannak olyanok is, amelyek valósági értéküket illetőleg a kettő között vannak : nem valódiak, mégsem szimuláltak. Olyanok, mintha valódiak volnának: a valódiság szubjektív érzésével és értékével felszerelve mégis aranzsáltak (megrendezettek, konstruáltak, fiktívek).

Ilyen minden ideges megnyilvánulás, az ideges karaktertől az ideges megbetegedésig.

De megtaláljuk ezeket a megrendezett lelki jelenségeket olyan embereknél, vagy olyan szituációkban is, akik, vagy amelyek nem tartoznak szorosan az ideggyógyász illetékessége alá. Akárhányszor halljuk egyik, vagy másik ember magatartásáról egy bizonyos kérdésben: ez nem az ő igazi „természete” ; az a felháborodás nem volt egészen „echt”; ez a szerelem nem egészen őszinte, stb. s ezekhez teljes joggal füzhetjük hozzá: ez a fájdalom nem egészen „valódi”, az a „bénulás” nem szervi s általában eme betegség „tulajdonképpen” nem betegség. Csak olyan, mintha betegség volna.

Néha maga a beteg élénken ecseteli, hogy valamely érzését, vagy fájdalmát nem érzi valódinak, hogy meg tudná szüntetni, vagy akadályozni, ha minden erejét összeszedné. „Valami” azonban megakadályozza őt az ehhez szükséges energia előteremtésében (ez a “valami” az általunk már ismert neurótikus célkitüzés).

A legtöbb esetben azonban az illetők konstruált felháborodásukat, betegségüket, szerelmüket, stb. valódinak, őszintének érzik. A szubjektív érzés azonban nem bizonyítéka az illető lelki jelenség valódiságának. Betegség, érzés, vagy lelki megnyilvánulás valódiságának értéke és foka csak annak a közösségen belül betöltött szerepéből itélhető meg, úgy, hogy ha a kérdéses megnyilvánulások céljai iránt érdeklődünk. A valódi lelki megnyilvánulások célkitüzéseiben az egyén és közösség érdekei harmonikusan vannak képviselve, a szimuláltakban az egyén tudatosan tisztán önző célt követ. A konstruáltaknál az önző cél tudattalanul tulsulyban van a közösség érdekeivel szemben. Ha tehát egyrészt megállapítható volt, hogy a célszerüség általában minden lelki jelenségnek karakterisztikuma, másrészről éppen egy sajátságos, specifikus célkitüzés: az ugynevezett neurótikus célkitüzés lesz a konstruált lelki jelenség, a konstruált betegség legjellemzőbb ismertető jele.

Más szóval konstruáltak, fiktivek, „mintha valódiak” tehát mindazon lelki megnyilvánulások és betegségi tünetek, amelyekről megállapitható, hogy az önbiztositási tendencia mint legáltalánosabb megfogalmazásu neurótikus célkitüzés szolgálatában állanak, e célra termettek. Lassanként az egyén egész karaktere és érzésvilága e célkitüzés szolgálatába szegődik, úgy, hogy e hatalmas konstrukció mögül alig birjuk a valódi egyéniséget kihámozni. Ha sikerül, azt látjuk, hogy alapjában véve ez is közösségi érzéssel felruházott ember, aki szívesen adná magát, de fél, hogy egészen elvesz belé, s a nagy fáradsággal éveken és évtizedeken át tartó tréninggel felépített hatalmas épület nem más, mint e képzelt, vagy tulzott veszedelem ellen biztosító fedezék.

És itt érkezünk el befejezésül ahhoz a világnézeti ellentéthez, amelyről e cikk elején említés tétetett. Adler szerint az ember lelke legmélyén a közösséghez tartozónak érzi magát, s az idegesség ezzel szemben csupán a túlosan individuális, önmagára beállított célkitűzés következménye, végeredményben korunk tulhajtott, egyéni, hatalomhajszolássá fajult individualizmusának megnyilvánulása, míg Freud szerint az ember lelke legmélyén antiszociális, célja az egyéni (nemi) kielégülés, s az ideges a közösség áldozata, mely nem engedi meg, hogy ezt a kielégülést a neki tetsző módon (például incesztus utján) önmagának megszerezze.

Ezzel természetesen nem merítettük ki a kétféle tanítás közötti különbségeket, legkevésbé a belőlük folyó orvosgyakorlati, jelentőségü következtetéseket, melyek között csupán arra az egyre legyen szabad még rámutatnunk, hogy míg a pszichoanalízis, az idegesnek egy, két, sőt több évig tartó gyógykezelését tartja szükségesnek, addig az individualpszíchológia e célra pár hetet többnyire elegendőnek tart. Az individualpszichológiát erre az optimizmusra éppen az ideges épület fiktív voltáról szóló megállapítása jogosítja fel, s gyakorlati eredményei valóban nem maradnak a többi gyógykezelési metódusok eredményei mögött. Végül le kell legalább is egyelőre mondanunk az ideges karakter gyakorlatilag fontos és érdekes vonásainak az individualpszichológiai megvilágításában való részletes felrajzolásáról is, melynek csupán bárom gyökerére: a gyermekkori származásu kishitüségre, a hiu fölénykeresésre, és a közösséggel való meghasonlásra, valamint mindezek benső összefüggésére mutathattunk rá e cikk keretében.

* Az individualpszichológia e szemléleti módjával korszerü voltáról tett tanuságot, sőt nagyrészt megelőzte a többi (szellemi) tudományokat, amelyekben ma már mindenütt a „Ganzheitsbetrachtung” a tudományos kutatási mód jelszava. Külön teoriája e kutatási metódusnak a „Gestalttheorie”, mely e szemléleti mód tudományos megalapozását tartalmazza.